Svájc futballsikereit egy dúsgazdag nő is megalapozta

Amikor kisorsolták a 2018-as világbajnoki selejtezősorozat B csoportját, amelyikben a magyar válogatott is érdekelt, a szakértők és a közvélemény egyöntetűen jóval erősebbnek ítélte meg nemcsak az akkor friss Eb-győztes portugálokat, de Svájc válogatottját is. Joggal, hiszen elég ránézni a keretükre, amely tömve van topligás játékosokkal, amely így (a portugálok kivételével) már ebből a szempontból is jókora köröket ver a csoportellenfeleire. A tabella és a megszerzett pontok végül ritkán hazudnak, Svájc pedig közel áll ahhoz, hogy csoportelsőként jusson ki a jövő évi világbajnokságra. De mitől ilyen jó most a svájci futball, amikor kiugró eredménye még soha nem volt nemzetközi tornákon?

A napjainkban nyolcmilliós lakosságú Svájc futballszurkolóinak általában nem volt indoka kitörő örömre, mert a futballtörténelme közel sem olyan ragyogó, mint a hasonlóan kisebb európai országoké. Nem volt olyan sikerszériájuk, mint mondjuk a magyar Aranycsapatnak, nem sikerült többször döntőzniük, mint nekünk vagy a hollandoknak, mégsem lehet azt mondani, hogy történelem nélküliek lennének. Bár manapság könnyen meghatározható taktikai újításokat nem hoznak a játékba, ez korábban nem így volt.

Svájc közel van ahhoz, hogy csoportelsőként jusson ki a vb-re Forrás: AFP/Fabrice Coffrini

A catenaccio előfutárának is nevezik azt a metódust, amit Svájc, azon belül is az osztrák Karl Rappan fejlesztett ki, aki négy alkalommal is svájci szövetségi kapitánynak mondhatta magát. Rappan a Servette játékosedzőjeként tette le a stratégia alapjait. Jonathan Wilson Futballforradalmak című művében ír arról, hogy Rappan azért választott egy defenzívebb felfogást,

mert játékosai félprofik voltak, és ennek a kifejlesztésével kompenzálhatta a játékosai edzettségi és fizikális hátrányát.

A svájci nép meggyőzhető, az előre gondolkodást nagyon szeretik, mondta Rappan, és ennek mentén alkotta meg a "verrou" (retesz) rendszert. A WM-rendszer átalakításával Rappan a két szélső fedezetet a hátvédvonalig rendelte vissza. A játék a gyakorlatban úgy nézhetett ki, hogy a védelemnek csaknem az összes játékszituációban lett egy szabad embere a védővonal mögött, egyfajta söprögetőként.

Rappan tudta hogyan kompenzálja játékosai hiányosságait Forrás: eupallog-santoni.blogspot.hu

Rappan újítása sok kritikát kapott, és az edző nem is magyarázta túl a megoldását, ezért korában rengeteg titok övezte ezt az újítást.

Ráadásul rontotta is a játékélményt, mert a svájciak – főleg az ötvenes években – mélyen védekeztek, aminek a futball alapelvei miatt évtizedek óta az a leggyakoribb eredménye, hogy a támadó csapat leginkább oldalra tud passzolni, mert a kapu elé vezető egyenes út zárva van. Ez pedig nagyban csökkentette az élvezeti faktort.

Svájc így fogott egy 2-2-es döntetlent az 1950-es vb-n azokkal a brazilokkal, akik a következő meccseken Svédországot 7-1-re, Spanyolországot pedig 6-1-re verték, mielőtt mindenki megrökönyödésére el nem bukták a címet Uruguay ellen. Svájc az 1954-es, hazai rendezésű, számunkra sanyarú emlékű világbajnokságon az olaszokat kétszer is megverte, de az osztrákok egy gólgazdag, 7-5-ös meccsen elütötték a házigazdát a további küzdelmektől. Ezt követően Svájc jóformán lekerült a futballtérképről: Eb-n 1996-ig nem jártak, világbajnokságokon pedig 1970 és 1994 között nem szerepeltek.

A huszonegyedik században már tetten érhető volt a fejlődés, amihez nyilván a létszámemelések is hozzájárultak, de nagyjából tíz éve Svájc már alanyi jogon is komolyan veendő ellenfél mindenki számára. Olyannyira beleálltak a sötét ló szerepébe, hogy volt szakértő, aki a 2012-es Eb-n is végső győzelemre esélyesként emlegette őket, pedig arra a tornára nem is kvalifikálták magukat. Van azonban egy jól látható gát, amelyet még nem tudnak megugrani:

az egyenes kieséses szakaszban folyamatosan elvéreznek.

2006-ban az ukránok ellen estek ki büntetőkkel a legjobb tizenhat között, 2014-ben pedig Di María búcsúztatta őket a 118. percben. 2010-ben a végül győztes spanyolokat is megverték, ennek ellenére is kiestek a csoportból, a tavalyi Európa-bajnokságon pedig a lengyelek mutatták fel nekik a stoptáblát egy tizenegyespárbaj végén. A svájci csapat tehát fel tud mutatni bravúrgyőzelmeket, de komoly tét esetén bőven hajlamos elbukni vele hasonló szinten lévő válogatottak ellen is.

A huszonegyedik században jelentős fejlődés az utánpótlásképzésben is látványos. Ellentétben a német programmal, de egyetértésben például a belgával,

a svájciak is igyekeznek minél hamarabb topbajnokságok csapataiba elpasszolni a tehetségeiket, ha azokra megfelelő a kereslet. Márpedig megfelelő.

A svájci bajnokság az UEFA-együtthatók alapján jelenleg a tizenötödik. Ezek szerint erősebb a pontvadászat Görögországban, Ausztriában, de még Csehországban is. A svájci klubok egyrészt fizetésben sem tudják felvenni a versenyt a topligákkal, másrészt a játékosnak (és a válogatottnak is) nagyobb hasznára válik, ha a fiatal tehetségek gyorsan megméretnek a legmagasabb szinten.

Shaqiri az utóbbi évek legjobb svájci játékosa Forrás: AFP/Fabrice Coffrini

Shaqirit 20 évesen vitte el a Bayern, a nagy ígéret Denis Zakariát 21 éves korában igazolta le a Mönchengladbach, Seferovic már húszéves kora előtt Olaszországba került, Drmic és Xhaka 20 évesen már a Bundesligában játszottak, de a legnagyobb tehetségnek kikiáltott Embolo esetében is már két baseli szezon után rábólintott a klub a Schalke húszmillió euró feletti ajánlatára. Ezt a szemléletet tükrözi a jelenleg benevezett svájci keret is, amelyben

kilenc Bundesliga-, négy Serie A-, két PL- és egy La Liga-játékost találunk.

Hasonlóan a belgához, a svájci válogatottban is mindössze két "otthonról érkező" van, a 21. század svájci futballját uraló Basel alkalmazásában álló Lang és Akanji.

A Basel eredményei nem a semmiből érkeztek. Amíg húsz évvel ezelőtt még a Grasshoppers volt az etalon klub – '96-ban még a megelőző évben BL-döntős Ajaxot is kiüthették volna a csoportból, ha otthon sikerül ellenük elcsípniük egy pontot az utolsó meccsen –, addig a kétezres évek svájci futballja nyilvánvalóan a Baselről szól.

A Basel 12 bajnoki címet nyert 2002 óta Forrás: AFP/Fabrice Coffrini

Az egész állítólag azzal kezdődött, hogy egy dúsgazdag svájci pár hölgytagja, bizonyos Gisela Oeri 1999-ben megnézett egy Basel-Grasshoppers összecsapást, ahol annyira jól érezte magát, hogy év végére már igazgatósági taggá vált. Oeri szerette volna új alapokra helyezni a klubot, és az ő nevéhez köthető, hogy a Novartis nevű, gigantikus gyógyszeripari céget szponzorként nyerte meg a csapat számára. Bár 2004-től Svájc is kénytelen volt egy EU-megállapodás mentén az EU-állampolgárokat ugyanarra a polcra helyezni, mint a svájci játékosokat (ezáltal nőtt meg igazán a Svájcban futballozó légiósok száma), a baseli utánpótlás-nevelés a huszonegyedik században remekül működik,

és az újonnan felállított rendszer segítségével már csaknem ötven saját nevelésű játékos mutatkozhatott be a felnőttcsapatban.

Shaqiri és Xhaka mellett a svájci válogatottat erősíteni nem tudó Ivan Rakitic is ebbe a sorba illesztendő.

Az utánpótlás dobálja ki a tehetségeket Forrás: AFP/Fabrice Coffrini

A Basel zsinórban nyerte a hazai bajnokságokat, jelenleg nyolc győzelemnél tartanak egyhuzamban, és 2013-ban az Európa-ligában is elődöntőig meneteltek. Mindeközben az infrastruktúra is látványos fejlődésen esett át az országban, hiszen a század elején hat év alatt négy nagyobb stadiont is átadtak, legfőképpen a 2008-as hazai rendezésű Európa-bajnokság szervezése okán.

A svájci névsort böngészve nem nehéz megállapítanunk, hogy a külföldi származású játékosokból a svájci futball jókora hasznot húzott. A legnagyobb hullám természetesen a délszláv és a koszovói háború után indult meg, ráadásul napjaink kimutatása alapján az látszik, hogy a nyolcmilliós lakosság nagyjából egynegyede külföldön született. Habár az egykori jugoszláv tagállamok leszármazottai kapcsán egy 2011-es zürichi felmérés azt mutatta, hogy a lakosok legkevésbé ezekkel a kisebbségekkel vannak kibékülve, a statisztikailag bizonyítottan elöregedő svájci lakosság idén úgy döntött népszavazáson, hogy a bevándorlók harmadik nemzedékének honosítása könnyebbséget élvezzen a korábbi szabályozáshoz képest.

A svájci futball nagy hasznot húzott a bevándorlásból Forrás: AFP/Fabrice Coffrini

Az utolsó két csoportmeccsre benevezett játékoskeret tagjai közül két számjegyű azoknak a száma, akik nem Svájcban születtek vagy bevándorló családból származnak. A teljesség igénye nélkül Moubandje, Djourou, Behrami, Dzemaili, Shakiri, Embolo, Seferovic, Mehmedi és Derdiyok is ide tartozik. A válogatott megválasztásának kérdése a kettős állampolgárságúaknál közel sem egyszerű kérdés, mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy amíg Taulant Xhaka albán válogatott, addig testvére, Granit a svájciakat erősíti. Utóbbi egyebekben úgy nyilatkozott, hogy ha a szabályok ezt még lehetővé tennék, ő is követné Taulant döntését. Koszovó mint új FIFA-tagállam megszületésével tovább bonyolódott a helyzet, ráadásul a legsikeresebb svájci, Shakiri tavaly még azzal ijesztgette a szövetséget, hogy ha csapatkapitányi karszalagot kapna a koszovóiaknál, szívesen váltana válogatottat.

Svájc eddig hibátlan a selejtezősorozatban Forrás: AFP/Ilmars Znotins/Str

Svájc eközben nyolc meccsből nyolcat nyert meg a futó selejtezősorozatban, többek között a portugálokat is megverték két góllal.

A válogatottjuk tehát a szisztematikus építkezésével most már lassan a világversenyek állandó szereplőjévé válik.

A hamar topligákba kerülő tehetségekkel, a fejlett infrastruktúrával és az ügyesen beépített, honosított labdarúgókkal ott tartanak, hogy Európa legjobb tizenhat csapatában könnyűszerrel találnak maguknak helyet. Már csak az a kérdés, hogy van-e innen feljebb. Az által, hogy igazi világklasszist még nem sikerült kinevelniük, megrekedhetnek a jelenlegi szinten, de azt kár lenne elvitatni, hogy a sötét ló egyre világosabb üzeneteket ad a világ tudtára.