Mennyire lepte meg, hogy a Honvéd tulajdonosa, George Hemingway nem külföldi edzőt hívott a bajnokcsapat kispadjára?
Bár Magyarországon a futballal kapcsolatban semmin nem szabad meglepődni,
engem meglepett a felkérés.
Ezentúl a megtiszteltetésről is szól ez a történet, arról, hogy azt a klubot irányíthatom, ahol játszottam, és ahol már kétszer is vezetőedző lehettem.
Pedig akár meg is lepődhetett volna, hiszen az elmúlt két évben a magyar labdarúgóedzők neve mellé állandóan odakerült egy-egy negatív jelző. Sőt, olyanok is voltak, akik a sportág összes baját a magyar trénerek nyakába varrták.
A magyar foci történéseit nemcsak a hazai edzők alakítják.
Mi sem vagyunk sokkal kevésbé képzettek, mint azok a külföldi trénerek, akik nálunk dolgoznak.
A BL főtáblájára magyar edző – Herczeg András – vezette el a Debrecent. Ezt megelőzően Novák Dezső juttatta el ugyanoda a Fradit. Tehát nem lebecsülve egyetlen külföldi mester munkáját sem, azért olykor a magyarok is fel tudnak mutatni valamit.
Több magyar trénerrel beszéltem már ezzel kapcsolatban. Volt olyan, akiknek nagyon fájt a mellőzöttség és a címkézés, de akadt olyan is, aki csak legyintett az egészre. Önnek mi a véleménye minderről?
A klubtulajdonosok sokszor külső nyomásra döntöttek úgy, hogy külföldi edzőt szerződtetnek. Ez a nyomás jöhetett a szurkolóktól, de a sportág vezetése is ezt a mintát szolgáltatta.
Nagyon sok olyan külföldi edző van, akitől mi is szeretnénk tanulni, fájdalom, hogy ők nem Magyarországon dolgoznak.
Amikor novemberben a Haladás vezetői menesztették Pacsi Bálintot, az ön neve is felmerült a szombathelyi kispadra. Ám ekkor a Szeged vezetői nem járultak hozzá ahhoz, hogy Szombathelyen folytassa a pályafutását. Mi változott meg pár hét alatt, hogy a Honvédhoz már elengedték Szegedről?
Amikor a Haladás hívott, az NB II-es bajnokság is tartott. Valóban tárgyaltam a Haladás vezetőivel. Ők látták, hogy éveken keresztül milyen munkát végeztem az NB II-ben, Sopronban, ez megnyerte a tetszésüket. Volt pár olyan futballista, aki egy évig nálam játszott Sopronban. Rácz Barnabás, Jancsó András, Németh Milán vagy Tóth Dávid egy év után mentek vissza, és azóta játszanak Szombathelyen. A szegediek sportigazgatója viszont azt mondta, hogy hosszútávon szeretne velem dolgozni és nem enged el Szombathelyre.
Fájt ez a válasz önnek?
Fájt, de tudomásul vettem, mint ahogyan azt is, hogy a Haladás vezetői azonnali választ akartak, és nem kívántak a bajnoki szünet kezdetéig várni arra, hogy megyek-e hozzájuk, vagy sem. Ekkor még fel sem merült, hogy a Honvéd is keresni fog.
Mivel nem akartam kenyértörésre vinni a dolgot, folytattam a szegedi munkát.
Aztán jött George Hemingway telefonja.
Két mondat után eldöntöttük, hogy szívesen dolgozunk együtt. Megjegyzem, a pénzről sem akkor, sem a későbbi tárgyalások során egy szó sem esett.
Úgy jöttem ide, hogy a tulajdonos jelezte, meg fogom kapni a szerződésemet, abban minden benne lesz.
Szegeden azt sem szerették volna, hogy a Honvédhoz jöjjek. Aztán – ha nehezen is – de megállapodtunk a szegediekkel. Nekem sem volt könnyű, mert az ősszel nem tudtuk elérni az általunk kitűzött célt. Szerencsére megértették, hogy van olyan helyzet, amikor az ember nem mondhat nemet. A Honvéd hívása ilyen volt.
Említette már a Sopront, ahol négy évig dolgozott. Amióta eljött onnan, a város labdarúgása összeomlott, jelenleg azért harcolnak, hogy ne essenek ki a másodosztályból. Mi történt a soproni futballcsapattal?
Kérdezze meg az ottani vezetőket, hogy mit és miért csinálnak. Amikor lejárt a szerződésem, azt mondták, hogy nem szeretnének tovább velem dolgozni.
Ehhez természetesen joguk volt.
Az már tényleg más kérdés, hogy azóta mi lett azzal a csapattal, amelyet otthagytam.
Eddigi edzői pályafutásának csúcsa a Debrecennel elért két bajnoki cím. Ott is csak akkor lehet hiányérzete, ha a nemzetközi kupameccsekre gondol?
Életem egyik legnagyobb lehetősége volt, hogy annál a klubnál dolgozhattam, ahol három évet játszhattam. Mielőtt odakerültem, a Debrecen már ostromolta a dobogó legmagasabb fokát, de nem tudott rá fellépni. 2004 novemberében Szentes Lázártól vettem át a csapatot. Sikerült egy olyan pluszt adnom a játékosoknak, amivel a klub 2005-ben megnyerte az első, majd egy év múlva a második aranyérmét.
Hogy a nemzetközi kupában nem voltunk sikeresek? Igaz, de azért nézze meg kik ellen játszottunk.
A horvát Hajduk Splitet álomjátékkal 8-0-s összesítéssel ütöttük ki, erre
a BL-főtáblára jutásért behúzták nekünk a Manchester United együttesét, amely akkor nem volt bajnok, csak akkor még az UEFA nem választotta szét a selejtezőben a bajnoki és nem bajnoki ágat.
Nem volt sanszunk, két meccsen hatot kaptunk, miként egy körrel később sem, amikor az ukrán Sahtar Donyeck csapata ellen játszottunk az Európa Liga csoportkörbe kerülésért. Az angolokat nem kell bemutassam, az ukránok meg tele voltak brazil, horvát és szerb válogatott futballistákkal. Ez nem mentség, nem magyarázat, csak a tények felsorolása.
Na jó, de egy évvel később a macedón Rabotnicski Szkopje nem a Manchester, vagy nem a Donyeck volt.
Igaz, de ott közös volt a felelősségem a vezetőséggel, mert nem igazoltunk minőségi futballistákat.
Ettől persze még nem kellett volna simán kiesnünk, de aki emlékszik arra a két meccsre, tudja, hogy a Szkopje talán élete legjobb formájában focizott ellenünk.
A debreceni 1-1 után a macedóniai visszavágón 4-1-re nyertek. De arra is kevesen emlékeznek, hogy 2007-ben a Honvéddal 0-0-t értünk el a Hamburg ellen.
A visszavágón persze kaptunk egy sima négyest, de látva a mai nemzetközi eredményeket, az a 0-0 ma már nem szégyellnivaló.
A nemzetközi labdarúgás évekkel ezelőtt elszáguldott a magyar mellett, mi csak üldözzük, de nem érjük utol a legjobbakat.
Az Admira Wacker U19-es csapatánál dolgozik Szántó Csaba kollégám és barátom. Az ő fia, Szántó Tamás, aki a Rapid Wien felnőtt együttesének stabil tagja. Szántó Csabával ezerszer átbeszéltük már ezt az egészet.
Ha nem titok, elmondja, hogy mire jutottak?
Arra, hogy külföldön teljesen más a mentalitás.
Ez elég régi nóta. Hogyan lehetne elérni, hogy egyszer nekünk is kellemes legyen a muzsika?
Nehéz kérdés, mert a magyar futballisták eleve nem úgy szocializálódtak, mint az osztrákok, vagy más külföldiek. Csak arra kellene koncentrálniuk, ami a feladatuk. Ha kijönnek a pályára, akkor a legjobb tudásuk szerint játszanak, hét közben pedig tisztességesen végezzék el az edzésmunkát.
Nekem az a Csernai Pál volt a példaképem, aki két bajnoki címet nyert a Bayern Münchennel.
Anno, Sopronban fültanúja voltam, ahogy Pali bácsi néhány keresetlen szó kíséretében lezavart pár játékost a pályáról. Ám azt gondolom, ma már ezzel sem biztos, hogy bármire is jutna.
Ezzel a mentális problémával ugyanúgy találkozott anno Békéscsabán vagy Debrecenben?
Nem. Békéscsabán a játékosok be akarták bizonyítani, hogy tizenkét pontos hátrányuk ellenére is bent tudnak maradni az NB I-ben. Sikerült nekik. Debrecenben szintén nem volt gond, mert Sándor Tamásék rettenetesen szerettek volna aranyérmesek lenni. Sikerült nekik, tehát az esetükben sem lehetett szó semmiféle mentális problémáról.
Ami ma van, teljesen más. Vonatkoztassunk el egy kicsit a labdarúgástól.
Üljön fel egy villamosra, mit lát? Hogy az emberek megállás nélkül nyomkodják a telefont. Megszűnt az egymással való kommunikáció.
Ezért a labdarúgásban is azt a szabályt kellett hoznom, hogy a pályára, az öltözőbe nem hozhat be senki telefont. Az NB II-ben is ugyanez a helyzet. Miközben engem sokan keménykezű edzőnek tartanak, sokkal inkább következetes vagyok. Igyekszem a játékosaimat partnerként kezelni, felnőttnek tekinteni. Én nem mászkálok senki után, de helyettük nem tudok profi lenni.
Azért Nyilasi Tibor, Détári Lajos, vagy Garaba Imre sem Jókait olvasott az autóbuszon.
Ez igaz, csak ők tudtak futballozni. Megtanulták a pályán, a grundon, kint maradtak az edzéseken. Én gyerekként Aszódról jártam fel vonattal Budapestre. Reggel hatkor indultam, este nyolcra értem haza, közben volt az iskola és az edzés. Ma már nem látni olyat egyik NB I-es csapatnál sem, hogy az edzés végén bárki önszorgalomból folytassa. De a gyerekek sem csinálják. Jön apuka vagy anyuka a kocsival, hozzák-viszik őket.
A legnagyobb gond pedig az, hogy sokszor a szülők jobban akarják, hogy a gyerekük futballista legyen, mint maguk a srácok. Ez óriási probléma.
A bajnoki címvédő Honvéd jelenleg a negyedik helyen áll. Mire számíthatnak a csapat szurkolói a tavaszi idényben?
Ebből simán lehet előrelépés, hiszen a harmadik Debrecen előnye mindössze három pont velünk szemben. Láttuk, hogy ebben a bajnokságban bármi megtörténhet, elég csak arra gondolni, hogy a kiesés elől menekülő Haladás a Fradit és a Videotont is legyőzte. Bár a Fradi és a Videoton is pontszámban elhúzott, de még ez sem jelent semmit.
Nekünk azokat az erényeket kell csillogtatni, amelyek az előző bajnokságban a Honvédot jellemezték, és amelyek miatt a Kispest bajnok tudott lenni.
Stabil védekezés és olyan támadójáték, amelyre az ellenfelek nem tudnak reagálni.
Ráadásként ott van még a Magyar Kupa, ahonnan a bajnokság első és második helyezettje, tehát a Fradi és a Videoton is kiesett. Mi még versenyben vagyunk, onnan is ki lehet lépni a nemzetközi porondra.
A magyar labdarúgó-válogatott 2016-ban kijutott az Európa-bajnokságra, ott továbblépett a csoportküzdelmekből. 2017-ben meg kikapott Luxemburgtól és Andorrától is. Melyik a reális szereplés?
Egyik sem. A realitás valahol e két szélsőséges momentum között van.
Annyira jók sem vagyunk, ahogy az Eb-szereplés mutatta ezt, mert a kijutást gyakorlatilag annak köszönhettük, hogy az UEFA 16-ról 24-re emelte a résztvevő csapatok létszámát. De annyira nem vagyunk kutyaütők sem, mint amint az ön által említett két vereség után az emberek gondolnak a magyar futballistákról.
Az Eb-re úgy ment ki a csapat, hogy minden játékos azt gondolta, hogy itt a lehetőség megmutatni magát, majd olyan külföldi szerződést kötni, amely az élete végéig sínre teszi őket.
Ez nem igazán jött be.
Pontosan ennek tulajdonítom a 2017-es év szélsőségesen gyenge eredményeit. Ezzel pedig megint visszatértünk a mentalitás kérdéséhez.
Az Eb-n mentálisan eljutottak oda, hogy akartak valamit, hogy szerették volna magukat eladni. Nem sikerült.
Azért egy magyar-osztrák Eb-meccs nem olyan, mint egy Paks-Haladás bajnoki. Sopronban voltam edző, amikor a Haladás egyik mérkőzését megtekintette egy osztrák megfigyelő. Volt egy játékos, akit kinéztek magunknak, ezért utaztak át Sopronba. Ez a futballista a szimpla bajnoki meccsen képtelen volt mentálisan úgy játszani, hogy a teljesítményével eladja magát.
A megfigyelő a meccs 10. percében azt kérdezte, hogy ez tényleg egy tétre menő bajnoki mérkőzés? A dolog innentől kezdve eldőlt, az a futballista soha nem került ki Ausztriába.
A duma ebben az esetben kevés. Bár a magyar játékosok a nemzetközi szinthez képest nagyon sok mindenben le vannak maradva, annyira azért mégsem rosszak, mint azt olykor a közvélemény állítja róluk.
Ugyanez a helyzet az edzőkkel is. Én például rendszeresen jártam ki az Austria Wien és a Rapid edzéseire. De azt, amit ott láttam, itthon képtelen vagyok egy az egyben átültetni, megvalósítani.