Barcelona's Argentinian striker Lionel Messi shakes hands with Chelsea's Italian head coach Antonio Conte (2nd L) after the first leg of the UEFA Champions League round of 16 football match between Chelsea and Barcelona at Stamford Bridge stadium in London on February 20, 2018.
The game finished 1-1. / AFP PHOTO / Glyn KIRK
Vágólapra másolva!
Nehéz helyzetből várja a Chelsea a Barcelona elleni BL-nyolcaddöntő visszavágóját, mert egy könnyelmű mozdulatot követően hagyták megtörni Messi Chelsea-átkát. Pedig az argentin zseninek addig nem sok momentumot hagyott a hazai védelem. Elemzés.
Kis túlzással: Antonio Conte egész edzői életműve arról szól, hogy egy jól megválasztott háromvédős rendszerrel tökéletesen tudja hatástalanítani az olyan labdamániás csapatokat is, mint például a Barcelona, amelyik a topbajnokságokat figyelembe véve az egyetlen veretlen csapat az idei szezonban. Az ilyen találkozókon az első tizenöt-húsz perc általában arról szól, hogy Conte csapatai látványosan magukra húzzák az ellenfelet, és viszonylag nehéz elképzelni, hogy megússzák kapott gól nélkül a találkozót.
Aztán ahogy haladunk előre az időben, úgy kedvetlenednek el a támadók, mert a passzsávok tökéletesen zárva,
a csatárok a tizenhatoson belül moccani sem tudnak a kettes-hármas őrizetben,
mindeközben pedig megjelennek azok a kontrák is, amelyek kíméletlenül üzenik: jó lesz vigyázni.
Conte teljesen erre a forgatókönyvre osztotta el a szereplőit. Meglepetésként jegyezhettük fel, hogy Giroud és Morata egyaránt a kispadon foglalta el a helyét, mert az olasz edző a következőképp gondolkozott: a mélyen meghúzott védelmi vonallal, illetve azzal, hogy a folyamatosan felrohangáló Moses-Alonso páros ezúttal nagyon ritkán hagyta el a védőpozícióját, más típusú támadásokat tudtak vezetni. Ezáltal a Giroud-Morata páros erősségei, mint például a labda megtartása, még inkább a fejjáték sokkal kevésbé érvényesült. Várható volt, hogy a Barcelona labdabirtoklási fölénye, illetve
az ezzel járó Piqué-Umtiti vonal egyre feljebb tolása óriási területeket hagy majd a kontrázó hazaiaknak,
ebben pedig a Pedro-Willian-Hazard futógép trió jobb megoldásnak tűnt, mint a darabosabb kilencesek.
Conte tehát egy 3-4-3-nak szavazott bizalmat, ami – leginkább az első félidőben – egy végletekig defenzív 5-4-1-ben öltött testet. Valverde nem igazított sokat azon, ami idén bevált neki, de a kezdőcsapat névsora helyett inkább a betöltött szerepeken, főleg Paulinho pozícióján lehetett fogást találni.
A Paris Saint-Germain elsősorban azzal verte agyon hazai pályán tavaly a Barcelonát, hogy egy pillanatig sem engedte az idegőrlő labdabirtoklást a katalánoknak, hanem megpróbálta arra kényszeríteni őket, egészen a kapus vonaláig visszamenve, hogy az lehetőség szerint ellenfélhez íveljen vagy taccsra rúgja a labdát. Conte nem hitt ebben. Az első negyedórában a Chelsea talán egyszer, ha megpróbálta megzavarni a labdakihozatalt, azt is csak azért, hogy jelezzék, tudnak ilyet is.
Egyebekben a vendégek körbeadogathatták tízszer is a tizenhatos előterét.
Tovább viszont azért sem jutottak, mert Messi előtt egyedül Suárez várta az átadásokat, legalább két védővel a nyakán, Paulinho pedig egy kivételtől eltekintve nem tudott a tizenhatoson belülre kerülni. Legtöbbször a jobbszélen tűnt fel, ahol egészen a lecseréléséig teljesen rendszeridegen elemként mozgott. Messinek és a középpályásoknak a betömörülő védelem mellett kevesebb, valódi veszélyt magában rejtő passzopció jutott, de az így is sokatmondó, hogy az argentintól kilencven perc alatt hatszor is elvették a labdát.
Suárez nem tudott elszakadni a védőktől, miközben Azpilicueta hat, Kanté négy labdát szerzett, ráadásul az egyenlítésig jól dolgozó Christensen négyszer is sikeresen szerelte a katalánokat a meccs egésze során.
A Chelsea-nek rém kevés terve volt arra vonatkozóan, hogyan építsék fel támadásaikat, amit úgy is mondhatunk, hogy az egyszerű utat választották. A labdaszerzések után az volt a cél, hogy minél gyorsabban eljuttassák a labdát a támadóhármasnak, akik – kihasználva a Barcelona-védelem rendezetlenségét – sokkal veszélyesebb helyzeteket alakítottak ki. Különösen Fabregasnál lehetett látni, hogy amint labdát kapott, az első teendője az volt, hogy szemmel kövesse az üres területre beinduló csapattársait – nála többet csak Rüdiger próbálkozott közép- és hosszú távú átadásokkal a hazaiak közül.
Más kérdés, hogy ezekből igazi ziccer közvetlenül nem igazán alakult ki.
Az első félidő derekán a Chelsea neve mellett mindössze 44 sikeres passz szerepelt, tehát félpercenként egy jó átadása volt az egész csapatnak, de lelógott a pályáról, hogy Conte egyszerűnek tűnő elgondolása közelebb van az üdvösséghez.
Ezt persze a leglátványosabban Willian két kapufája jelezte az első játékrészben. Egyik sem egy végletekig kidolgozott akció volt: Willian egy gyors csellel azonnal lövőhelyzetbe játszotta magát, onnan pedig egy lépés volt, hogy kinézze valamelyik sarkot. Bár Busquets nagyot melózott az egész meccsen, azt nem lehet nem észrevenni, hogy a három veszélyes Willian-próbálkozásból két alkalommal is ő ment el gyufáért, ezek közül pedig a legkiszámíthatóbb a gól előtti szituáció volt. Aki látott már akár egy videót Willianről, annak nem szolgálhatott különösen nagy meglepetéssel, hogy a tizenhatos közvetlen közelénél a jobb lába felé fog cselezni, hogy onnan azonnal tüzelhessen. Más kérdés, hogy szorosabb őrzés esetén talán hatékonyabban védekezhetett volna ellene.
A vezetés leginkább azért volt tervszerű, mert Conte ezt a meccset kimondva-kimondatlanul 1-0-ra szerette volna megnyerni. Az elalvó Barcelona-védelem és az impotensnek tűnő támadósor kínlódását látva pedig ez a mérkőzés egy olasz tankönyv szerint pont ilyen arányú hazai győzelmet hozott volna. Igaz, hogy a gól után Valverde már jó érzékkel hozta le a súlytalan Paulinhót, de ez talán késői eszmélés volt, ráadásul Vidal behozatala sem jelentett óriási áttörést. Különösen jól jelzi ezt az eset, amikor
Messi tanácstalanságában (még az egyenlítés előtt) telibe rúgta az előtte álló védőket,
amelyet követően a Chelsea egy létszámfölényes kontrát vezethetett volna. Willian azonban már másodjára nem tudta megjátszani az ilyenkor jól támadásba kapcsolódó Kantét. Ekkor sem volt még jele tehát annak, ami a 75. percben végül bekövetkezett. Még csak agresszív letámadás sem kellett ahhoz, hogy Christensen úgy passzolja el magát, ahogyan egy Iniesta-Messi párossal a túloldalon nem érdemes. A Barcelona legnagyobb helyzetét, egyetlen hamisítatlan ziccerét a Chelsea dolgozta ki, és ezért lehet különösen fájó Antonio Conténak, ha végül emiatt esik majd ki a csapata.
Ez a Barcelona az elmúlt évtizedben megszokott Barcelonához képest sokkal tanácstalanabbnak tűnik, de lehet, hogy tényleg annyiról van szó: Valverde sokkal pragmatikusabb és megfontoltabb, mint elődei, de legfőképp az örök mérce: Pep Guardiola.
Ettől függetlenül jelenleg igencsak közelebb állnak az idegenbeli döntetlennel a továbbjutáshoz,
ez pedig azért is nagy szó, mert a mágnestáblázások csatáját inkább Conte nyerte. A kékek viszont így lépéskényszerben lesznek, ami a Nou Campban sosem kellemes feladat. Ne legyenek kétségeink azonban: ha valaki még 1-0-s Barcelona-vezetésnél, a hatvanötödik percben is minden további nélkül marad az eltervezetteknél, az a Chelsea technikai zónájában van – és akkor is tervez, ha éppen ordít.
A legfrissebb hírekért kövess minket az Origo Google News oldalán is!