Csak a Tottenham tud így kiesni

A Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjének Wembley Stadionban tartott visszavágóján nagyon sokáig úgy tűnt, hogy a 2017-es finálé egyik résztvevője igazán emlékezetes pillanat nélkül zuhan ki az idei sorozatból. Aztán olyan váratlanul, ahogyan csak lehet, ahogyan csak ők tudják: kiejtették az idei kiírás egyik legkellemesebb színfoltját. Elemzés a Tottenham-Juventus mérkőzésről.

Annyira Spurs és annyira Juventus. Az oda-visszavágós párharcokon nagy százalékban igaz az, hogy amelyik együttes a 180 percből többet kontrollálja a másik csapatnál a mérkőzéseket, az továbbjut a következő körbe. Nyilván nem lehet ezt a tézist alapigazságként eladni, kiváltképp akkor, ha a két csapatból az egyik a Juventus. Ízlelgessük a Tottenham elleni nyolcaddöntő visszavágójának adatát: kaput eltaláló lövések: 6-2, végeredmény 1-2.

Már az első meccsen is szembetűnő volt, hogy a védekezéséről mindig híres és a naptári évben addig még gólt sem kapó Juventus ellen a Tottenham idegenben is rengeteg helyzetet tudott kialakítani.

Hiába a gyors kétgólos vezetés Torinóban, az angolok intenzív letámadással sorra dolgozták ki a helyzeteket, mígnem egy védelmi megingással és egy Buffon-hibával tarkítva teljesen megérdemelten nyelték be idei első góljaikat. A 2-2-ről induló visszavágón pedig továbbra sem állta útját semmi és senki a Spurs-helyzeteknek, bár ebben nyilván volt szerepe a felpakolt kezdőcsapatoknak is. A Juventus labdabirtoklás esetén és néha azon kívül is három középső védővel állt fel, amely három játékosból kettő sem fog rövidtávfutó versenyt megnyerni ilyen gyorsaságú támadók ellen, mint amilyenekkel a Tottenham rohamozott.

Az, hogy a jobb oldalon Douglas Costa nem tudott kellőképpen besegíteni a védekezésbe, alapvető feltétele volt annak, hogy a hazaiak ezúttal is rendkívül könnyedén kerüljenek helyzetbe.

A Juventus három belső védője labdabirtoklás esetén túlságosan nagy távolságban volt egymástól, amely felállást a Tottenham gyors labdaszerzések után ízekre tudott szedni. A Juventus támadásban a jobb oldalon egyedül Douglas Costa elfutásaira számíthatott, mert a támadóegység Lichtsteiner beállításáig a védősorból semmiféle támogatást nem kapott Forrás: Origo

Az már az első percekben világossá vált, hogy egyik csapat sem kívánja túl sokáig dajkálgatni a labdát. A több helyzetet kidolgozó és az egy óra után bekövetkező nagy fordulatig végig domináló Tottenham sem akart ötezer lapos passzt megcsinálni egy-egy helyzet előtt. Ahogyan ez az első pár percből ki is derült:

Látható, hogy az első percekben a Tottenham a vendégek letámadásának intenzitásától függetlenül hosszú labdákkal játszik, bízva abban, hogy a továbbfejelt vagy megszelídített labdákból a Son-Alli-Kane trió futógyorsasága jövedelmező lesz az egyre öregebb és így természetszerűleg egyre lassabb Barzagli-Chiellini páros ellenében. Lloris mindösszesen harminc átadást jegyzett, ebből pedig húsz hosszú passz volt. Pochettino valószínűleg nem akarta a nem feltétlenül labdazsonglőr Vertonghen-Sánchez párost azzal szembesíteni, hogy nem tudják a letámadás mellett rizikómentesen eljuttatni a labdát az ebben a kategóriában magabiztosabb Dembéléig vagy Eriksenig. Ez az elgondolás a harmadik percben rögtön komoly helyzetet eredményezett, amikor Szon Barzaglival került szembe. Ez a párosítás az egész meccsen igen egyenlőtlen erők küzdelmét jelentette, és

a dologban a legnagyobb meglepetés az, hogy a dél-koreai az összes helyzete közül a Tottenham vezető gólja előtt találta el a legrosszabbul a labdát.

A Spurs ezt remekül ötvözte védekezésben egy intenzív letámadással, ami a Juventus védőharmadában a négy támadószellemű játékos bevonását jelentette (Alli, Kane, Eriksen és Szon rohangáltak minduntalan), de a felezővonal körül ehhez rendszeresen asszisztált Dembélé, Dier, valamint a legtöbbször a támadásokat inkább segítő Trippier is. Alex Sandro viszont, hasonlóan a Juventus túloldalához, nem mindig ért vissza a fellépő Trippierrel. Ezt ebben a BL-szezonban már a Real Madrid is megemlegette, hiszen a 3-1-es Tottenham-győzelemmel végződő, csoportkörös összecsapás első gólja is abból alakult ki, hogy a fellépő jobbhátvédre senki sem ügyelt. Ezúttal is, már a mérkőzés első szakaszában intő jel lehetett volna, mi lehet abból, ha az olaszok erre nem figyelnek.

Chiellini elpasszolja magát, de úgy is fogalmazhatunk: a letámadó hazai felügyelet mellett esély sincs arra, hogy Alex Sandróig akadálymentesen eljusson egy harminc méternél hosszabb átadás. Trippier labdaszerzését követően brutálisan kiütközik a Kane és Chiellini közötti sebességkülönbség, Kane pedig kis híján megismételte az első meccsen szerzett gólját.

Végül ez az attitűd eredményezte a Tottenham vezető gólját is.

A Juventus védelme ugyanis korántsem volt olyan kompakt, mint amit megszoktunk tőlük az elmúlt években. Bár több alkalommal is volt olyan jelenet a meccsen, amikor a hazai tűzijáték közepette az olaszok úgy megszállták saját tizenhatosukat(!), mintha csak szöglet kivédekezéséhez állnának fel, azért akadtak olyan pillanatok is, amikor a középpálya csak nagyvonalúan, tízméteres hátrányból figyelte az akciókat. A gólt megelőző szituáció is ilyen volt, hiszen Kane félpályáig történő visszalépése elkényelmesítette annyira a Pjanic-Khedira-Matuidi hármast, hogy ne foglalkozzanak az ismételten támadást segítő Trippierrel és az ebből kialakuló veszéllyel. Így történhetett meg az, hogy a Juventus védőharmadában négy hazai játékos vihette a labdát a belső védőhármasra, amely gyors jelenet végén Buffon az elcsúszásával még a kockára faragott, középre tartó labdát sem tudta kiütni a gólvonal előtt.

A fennragadó Juventus-középpályával és Trippier felzárkózásával emberelőnyös szituáció alakul ki, amely során az Eriksen előtti hazai játékosok mindhárom védő látószögéből kiesnek. Ekképpen nem is tudják lekövetni az üres területre beindulásokat. Ugyan az Alli elé tett labdát Barzagli még becsúszva hatástalanítja, de ezzel el is csúszik a komplett védelem: Szonra már senki nem tud figyelni, aki így a labdát kettétörve is gólt szerez Forrás: Origo

Eddig szépen végigvettük, hogyan dominált a Tottenham, de az egyenletből kevéssé felejthető, hogy Pochettino csapata ezzel együtt is kiesett. A Juventus egy teljesen valószerűtlen feltámadást produkált, hiszen addig igazán komoly helyzetet sem nagyon tudtak kialakítani. A mérkőzés addig eltelt részében szinte kizárólag Buffon kapuja forgott veszélyben, Llorisnak a hosszú indításain kívül kis túlzással nem is akadt dolga. Mindez csak a 60. percig volt igaz, ekkor ugyanis Benatia helyett Lichtsteiner érkezett a pályára.

Ekkor már kifejezetten négy védőről beszélhettünk a vendégeknél is. Barzagli behúzódott Chiellini mellé, ráadásul a svájci jobbhátvéd meg tudta azt csinálni, amit Barzaglitól senki sem várt el.

A támadások segítésével percek alatt kiegyenlítette a feleket, két minutummal később pedig már Higuaín mélységi indításával Dybala gyalogolt a kapuig. Lichtsteiner és a Matuidi helyére érkező Asamoah beállásával, így a Juventus széljátékának erősödésével az addig kevéssé tesztelt Tottenham-védelem teljesen elvesztette a kontrollt Higuaín és Dybala felett. Három perc rövidzárlat elég volt ahhoz, hogy a Tottenham – miután oktatta a Real Madridot, megnyerte a csoportját és kérdés, kétkedés nélkül a tavalyi BL-szezon másik döntőse fölött is kaján vigyorral állt – kilavírozza magát a Bajnokok Ligájából. Tette ezt úgy, hogy idén taktikailag sokkal érettebb játékot mutattak egész szezonban a megelőző kiíráshoz képest, illetve azzal együtt, hogy ezt a párharcot már kétszer-háromszor lezárhatták volna.

A beálló Lichtsteiner volt az egyik kulcsa az egyenlítésnek. Ehhez a gólhoz viszont bőven kellett a Tottenham-védők hibasorozata is. Bár létszámban középen megvannak a hazaiak, Khedirát hárman is (zölddel jelezve) hátuk mögött hagyják, őrizetlenül. Higuaín a pirossal jelzett üres területre két ember között tud minden erőlködés nélkül befutni, végül gólt szerezni Forrás: Origo

Ehelyett az történt, amit ilyen átmenet nélkül, ilyen valószínűtlenül Európában vélhetően csak Juventus-mezben szaladgálók tudnak megcsinálni:

pillanatok alatt a maguk javára fordították a mérkőzést, a hátralévő fél órában pedig azt csinálhatták, amit a legjobban szeretnek: mélyen behúzódva megvárták, amíg a Spurs szépen-lassan elvérzik. Pochettino persze bedobta Lamelát, és amikor már minden kötél szakadt, maradt az ész nélküli ívelgetés Llorentére, de Chielliniék ezt a leckét már az óvodai ismétlő nagycsoportban is hibátlanul mondták fel. A Tottenhamre így igaz lehet a kifordított közhely: nem elég nagycsapatnak lenni, annak is kell látszani.