Soha nem volt olyan ember, aki irányítani tudta volna Paul Breitnert. Először saját apja bukott meg vele szemben pedagógiai nevelőmunkájával. Duplán is. Mint édesapa, és mint a Freilassing ifi csapatának edzője. Majd miután kirepült a „Fater" védőszárnyai alól, az egész világot provokálta. Már a megjelenésével is.
A hetvenes évek megszokott Bundesliga-frizurája helyett ő „Angeladavis-es" lázadó költeményt hordott a fején.
Politikai nézetei pedig végképp elfogadhatatlanok voltak Nyugat-Németországban. Breitner nyíltan hangoztatta kommunista elveit, ráadásul nem csak a német Karl Marx utópisztikus agyrémeit, hanem Mao Ce-tung gyakorlatban megvalósított rémtetteit is dicsőitette.
"Fiatalság, bolondság" - lehetne mondani erre a szokott közhelyet, de Breitner folyamatos provokálásai rendre kiverték a biztosítékot a környezetében. Főleg a konzervatív bajoroknál. Mert a fizető néző csak a pályán nyújtott zseniális mozdulatait látta, meg esetleg egy róla szóló cikkben olvashatta kézlegyintéssel elintézhető gondolatait, ám csapattársainak, főnökeinek együtt kellett lenni vele a nap sok-sok órájában. Ráadásul a Bayernt akkor egy olyan elnök vezette - Wilhelm Neudecker -, aki annyira gyűlölte a kommunizmust, hogy a kelet-német Dynamo Dresden elleni BEK-meccs alkalmából egyetlen éjszakát sem töltött a csapat az NDK-ban.
Meccs előtt érkeztek, a lefújás után azonnal távoztak.
Elképzelhető, milyen jókat beszélgethetett politikáról Neudecker és Breitner. Ám a Bayern az egyre nélkülözhetetlenebb Breitnerrel a soraiban egymás után aratta történelmi sikereit. Az igazán nagyot 1974-ben a BEK-diadallal, miután a Breitnert is soraiban tudó sztárcsapat az elődöntőben búcsúztatta az Újpesti Dózsát.
Pályafutásának kezdeti korszakában egy másik mérföldkő is kapcsolódik a Népstadionhoz (a Dózsa is itt játszotta a Bayern elleni meccsét ), ugyanis nemzeti arénánkban volt először eredményes válogatott mezben. Aztán 1972-ben Európa-bajnok, 1974-ben világbajnok lett. Természetesen az ő remek teljesítménye is kellett mindkét cím elnyeréséhez.
Pedig a vb nyitómeccse előtt már összepakolt és elindult haza, mert kevesellte a világbajnoki címért beígért prémiumot,
de csapattársai még a szoba küszöbén „becsúszva szerelték." Másnap ő lőtte a németek egyetlen gólját Chile ellen. Majd a döntőben ő egyenlített 1-0-s holland vezetésnél. A győzelmi bankettre viszont nem ment el, mert az aranyérmes játékosok hölgy hozzátartozói nem kaptak meghívást a hivatalos bankettre. Csapattársai többségét is magával csábította egy müncheni diszkóba „privát ünneplésre". Ott hirtelen felindulásból le is mondta a válogatottságot, igaz ezzel nem volt egyedül, hasonlóan tett Gerd Müller is.
Breitner számára forróvá vált a talaj a válogatottnál és a Bayernnél is. Mindezek mellett még a hajviseletét is állandóan támadta a nem éppen sűrű lobonccal élő szövetségi kapitány, Helmut Schön. Játsszunk el a gondolattal: nyilván szívesen látta volna a „komcsit" a Carl Zeiss Motors Jena vagy a Wismut Aue, esetleg a keletnémet rendőrség emblematikus csapata, a Dynamo Berlin, de Breitner lázadó volt, nem hülye. Valószínűleg arról azért hallott, hogy szép-szép távolról lelkesedni bizonyos tanokért, de más ezen tanok által irányított társadalmakban élni állandó megfigyelés alatt, útlevél és emberi jogok nélkül.
Így aztán nem lett belőle a „labdarúgás deanreed"-je.
Akiknek nem ugrik be a sármos színész, Dean Reed neve, azoknak annyit, hogy ő az Egyesült Államokat hagyta ott az NDK kedvéért és lett a „látszat jóléttel kecsegtető kapitalizmustól megcsömörlött felvilágosult ember" mutogatásra alkalmas példánya a kommunizmusban. Kapott is egy főszerepet Gojko Mitic oldalán egy NDK indiánfilmben.
A maoista Paul ilyen magasságokba nem kívánkozott így elszerződött a kor egyik legnagyobb csapatától, a Bayerntől a kor (minden kor) másik nagy csapatához a Realhoz. Ott talán jobban tolerálták hóbortjait, de az is lehet, hogy „auslander"-ként jobban meghúzta magát.
Itt is eredményes és sikeres volt, talán a nyelvi nehézségek miatt kevesebb balhé kísérte madridi éveit.
De úgy tűnik hiányzott neki az otthoni puskaporos levegő, így hamarosan vissza is tért hazájába. Természetesen a jól ismert (és jól fizető) nyugati térfélre.
Amikor Franz Beckenbauer távozott Münchenből és a fiatalon visszavonult ex-játékostárs-barát, Uli Hoeness lett a sportigazgató, Breitner újra a Bayernbe igazolt. És ugyan a hetvenes évek közepéhez hasonló képességű csapat nem jött már Münchenben össze (azóta sem) azért 1982-ben BEK-döntős lett régi-új klubjával és a válogatottal is finálét vívott a világbajnokságon.
A nemzeti csapatba szinte szó szerint visszakönyörögték a még ekkor is remekül teljesítő balhés sztárt.
A Bayernnél meg szokásos lehengerlő (ne használjunk más, erősebb jelzőt) stílusával átvette a Beckenbauer által eldobott karmesteri pálcát. A pletykák szerint neki köszönhető, hogy Csernai Pál irányíthatta (egyebek mellett az említett 82-es BEK-döntőben is) a klubot. Állítólag a taktikába, a csapat összeállításba is belekotyogott (hogy megint csak enyhe kifejezést vegyünk elő), sajnos ennek igazságtartamát már nem kérdezhetjük meg a legilletékesebbtől, Csernai Páltól.
Paul Breitnertől meg nem mer ilyeneket senki sem kérdezni. Mert ugyan az évek múlnak, a szénakazal méretű barna hajkölteményből mára szolid, fehér emlék maradt, de a lázadó vér nem nyugszik. 2011-ben az általa szervezett és működtetett Bayern öregfiúk csapat európai haknija egyik állomásaként Győrbe is ellátogatott. Mikor a sajtótájékoztató elején a program moderátora bemutatta, mint a két játékos egyikét, aki két VB-döntőben is gólt szerzett, rögtön elkérte a mikrofont és közölte, hogy ez így nem pontos, mert négy ilyen focista van. Német precizitás vagy a fiatalkori kekeckedés tovább folytatása? Ami biztos: az új győri stadionban úgy harcolt, küzdött és reklamált folyamatosan mintha világbajnoki fináléban lenne, holott ekkor már elmúlt 60 éves. A szünetben közölte a levonuló vezetőbíróval,
hogyha te kijössz a második félidőre, akkor én nem jövök".
A meccs utáni interjúkban is puffogott egy sort a játékvezetésről, de nem felejtette el megemlíteni, hogy Csernai Pált milyen nagyra tartja. Szeretett edzője temetésére is eljött.
Paul Breitner ilyen fickó. Soha nem fog beállni a sorba. Illetve, az éppen aktuális Bayern bajnoki cím ünneplésekor be szokott állni. Arrafelé az a szokás, hogy a salátástálért induló játékosok a régi nagy sztárok sorfala mellett vonulnak be a pályára. Ez így volt még idén májusban is, de lehet, hogy ebben a sorfalban Breitnert többet nem látjuk. Mert továbbra sem bír magával. Ez mostanában azokra a pillanatokra vonatkozik, amikor mikrofont dugnak az orra elé, vagy diktafonnal közelednek hozzá. És ez gyakori eset.
A német sajtó imádja, mert mindig van egy-két pikírt megjegyzése.
Ami itt-ott (mindenütt) továbbra is kiveri a biztosítékot. Ez történt néhány napja is, kritizált mindenkit a csapat idei szereplése miatt. Ennek eredményeként a régi jó barát, a ma már elnök Hoeness közölte vele: a továbbiakban nem kívánja látni a meccseken a díszpáholyban. Erre ő úgy replikázott: én sem az ott üldögélőket. Nyilván ettől a kitiltástól Breitner még remekül alszik, sőt talán van annyi félretett pénze is, hogy vegyen egy belépőjegyet, ha kíváncsi a maiak aktuális produkciójára.
Nem lesz kíváncsi. A helyszínen biztos nem. Ellenben lesz véleménye és mindig lesz olyan fórum, ahol ezt ki is fejtheti. A világ labdarúgásának egyik legszínesebb egyénisége csak 67 éves, még sok izgalmas dologgal fogja megörvendeztetni a rá kíváncsiakat.
Sajnos, már évtizedek óta nem a pályán.