Bernhard Trautmann 1923-ban született az észak-németországi Brémában, egy nem túl tehetős családban. Az 1929-ben beütő gazdasági válság az I. világháború terheit még jócskán nyögő Németország számos családjához hasonlóan Trautmannékat is megviselte, a házukat is el kellett adniuk, hogy egy munkásszállón húzzák meg magukat két fiukkal.
Ettől fogva azonban a szerencse igencsak erősen fogta Bert kezét.
A több sportban is jeleskedő fiú – focizott, kézilabdázott, és elég jó volt különböző atlétikai számokban – a náci párt (NSDAP) 1933-as hatalomra jutása után előbb a Jungvolks, majd a Hitlerjugend nevű ifjúsági szervezetbe lépett be. A II. világháború kitörése még autószerelőként érte, de hamarosan jelentkezett a seregbe, ahol előbb rádiós, majd ejtőernyős lett.
Azok után, hogy szerencsésen megúszott egy bajtársi csínyt. Csak kisebb égési sérüléseket szenvedett, miután katonatársai rágyújtottak egy autót – pusztán szórakozásból. A katonai börtönben is csak egy hónapot kellett ülnie, aztán átkerült a frontkórházba. Az 1942-es szovjet ellentámadás során az eredetileg ezerfős hadtestéből háromszázan maradtak. Őket áthelyezték a nyugati frontra. A háború végét pedig mindössze kilencvenen érték meg.
A keleti fronton mutatott bátorságáért négy másik kitüntetés mellett az Első fokozatú Vaskeresztet is megkapta.
A Catrine Clayjel közösen írt önéletrajzában maga is bevallja, hogy igazi minta árja volt, aki kezdetben őszintén hitt a háborúban. Láncdohányos volt, aki unalmában azzal szórakoztatta magát, hogy a szövetséges olasz katonák megverésével szerzett magának cigit – megvetette és gyávának tartotta a harctéren nem sokat mutató olaszokat.
Volt szovjet hadifogságban, elkapták a francia ellenállók is, majd az amerikaiak és a britek is elfogták. A francia fogságból megszökött. Az amerikaiak elengedték, hátha lelövi valaki, az angolok pedig meghívták egy teára – majd három éven át különböző angliai hadifogolytáborokban raboskodott. 1945-ben egyike volt annak a néhány embernek, aki túlélte a Rajna menti német kisváros, Kleve bombázását, ami a település kilencven százalékát elpusztította.
Az angliai hadifogolylét egy-két fokkal elviselhetőbb volt, mint az orosz. Szibériában aligha lehetett volna futballmeccseket játszani. Főleg nem akkor, ha valaki önként vonult be annak idején a Wermachtba, és C-típusú hadifogoly, azaz „náci” volt a besorolása. Angliában viszont lehetett, és a kezdetben középső védőt játszó Trautmann egy csapattársa sérülése miatt 1948-ban (még mindig hadifogságban, de már B-típusú, „nem náciként”) állt be először a kapuba, és többé ki sem mozdult onnan.
Előbb a St. Helens Town igazolta le, de a következő idényben a remeklő németet szerződtette az élvonalban szereplő Manchester City.
Trautmann megvételének hírére húszezres szurkolói tiltakozás szerveződött, a feldühödött drukkerek „náci” és „háborús bűnös” skandálással vonultak a klubházhoz, és nem kevesen voltak, akik bojkottal fenyegették a csapat meccseit.
A kedélyek lecsillapításában sokat segített Alexander Altmann rabbi levele, ami a Manchester Evening Chronicle című lapban jelent meg.
A németek által elkövetett szörnyűségekért nem büntethetjük ezt az embert. Ha ez a férfi egy rendes fickó, akkor nem eshet bántódása
– írta a rabbi.
Trautmann első City-meccse ettől még nem az angol-német megbékélés jegyében zajlott. „Amikor először pályára lépett a Cityben, konkrétan halálos fenyegetéseket kapott. Jó isten, milyen bátor fickó volt” – idézi fel emlékeit a Guaridannek nyilatkozó színész, és születése óta City-drukker, John Henshaw, aki a klub egykori titkárát, Jack Friart alakítja a készülő életrajzi filmben. Friar nemcsak Trautmann leigazolásában játszott fontos szerepet, de a magánéletében is: 1952 és 1970 között a kapus apósa volt, miután az elvette a lányát, Margaretet.
Grosics Gyulának is példát mutatott
A City edzője, Les McDowall az ötvenes évek elején új taktikai formációt vezetett be, a visszavont középcsatár viszont új játékelemet kívánt meg a kapustól is. A korban megszokott hosszú kirúgások helyett Trautmann az elsők között élt az ugyancsak hosszú, de pontos kidobásokkal, amivel Don Revie-t hozta játékba. Tőle leste el ezt módszert az Aranycsapat kapusa, Grosics Gyula, aki aztán előszeretettel alkalmazta is.Az első, 1949. november 19-i Bolton elleni mérkőzést követő további 250 meccsből csupán ötöt hagyott ki. Az öltözőben a csapatkapitány, Eric Westwood fogta pártját, kijelentve, hogy „ebben az öltözőben nincs háború”. Az ellenfelek szurkolói azért még jó ideig megtalálták, azonban
1950-ben, első londoni meccsén már országos figyelem övezte.
Az országos sajtó színe-java kivonult a Craven Cottage-re, ahol a Fulham drukkerei abban bíztak, hogy kioszthatnak egy nagy verést Trautmannak, de csak 1-0-ra nyertek, a meccs végén pedig tapsviharral kísérték le a pályáról a bravúrok sorát bemutató német kapust.
Trautmann az 1956-os FA-kupa-döntőben vált igazi legendává, amikor már hét éve a City kapusa volt – öt évvel korábban a Schalke 1000 fontot fizetett érte, de a manchesteriek azt mondták, hogy a hússzorosáért sem adnák. A Birmingham Citiy elleni mérkőzés 73. percében, 3-1-es City-vezetésnél egy kivetődés során Peter Murphy, az ellenfél csatára térddel fejbe rúgta. Trautmann megszédült az ütközéstől, de folytatni tudta a mérkőzést, és több nagy védésének köszönhetően a City megtartotta az előnyét, azaz megnyerte az FA-kupát. Az érmek átadásakor már alig tudta mozdítani a fejét, három nappal később egy röntgenvizsgálat kimutatta, hogy öt nyakcsigolyája is elmozdult a helyéről, az egyik ráadásul el is tört. Kemény fickó volt.
„Alapvetően egy szelíd, jó szándékú ember volt, de képes volt rettentően felbosszantani is magát. Azt hiszem, a bűntudat hajtotta a pályán. Rengeteg szörnyűséget látott a háborúban, és nem tett, nem tehetett semmit, hogy megakadályozza” – mondta ugyancsak a Guardiannek a kapust alakító német színész, David Kross, aki a magyar nézőknek A felolvasó című Oscar-díjas film kamasz főszereplőjeként lehet ismerős. Trautmann az említett könyvében valóban leírja, hogy látott tömeges kivégzéseket is.
Ha egy kicsit idősebb lettem volna, biztos, hogy öngyilkos leszek. Évek múlva is kísértett, amit akkor láttam
– írta.
Némileg meglepő módon Trautmannról szülőhazájában, Németországban alig hallottak, Kross is akkor találkozott először a nevével, amikor megkeresték a szereppel. Marcus Rosenmüller rendező, és a producer, Robert Marciniak viszont már tíz éve dolgozik a filmen, és Trautmannal is többször találkoztak. Először akkor, amikor átvette a Német Labdarúgó-szövetség (DFB) kitüntetését, majd 2010-ben egy hetet a Valenciához közeli otthonában is eltöltöttek.
2004-ben megkapta a Brit Birodalom Rendje (OBE) elismerést is az angol-német kapcsolatok építéséért, így vélhetően ő az egyetlen, aki a Vaskereszt mellett ezt is magáénak mondhatja.
„Biztos, hogy jó katona akart lenni – mondta Rosenmüller Trautmannról. – Amikor a háborúról beszéltünk, nem kertelt,
nem azt mondta, hogy ő nem tehetett semmit, hanem azt, hogy nem volt bátorsága, hogy bármit is tegyen.
És ezt nagyon sajnálta. Erről szól a filmünk, az igazságról és a megbánásról.”
Trautmann 2013-ban halt meg spanyolországi otthonában. Összesen 545 mérkőzésen állt a Manchester City kapujában, nála több szereplést csak három angol mondhat el a kékek szerelésében.
A kapus (The Keeper) című filmet április 5-én mutatták be Nagy-Britanniában.