Az 1966-ban alapított csapat kétségtelenül új színt, új minőséget hozott a Bundesligába az új évezredben. Bár a szín esetében nem valami harsányra, élénkre kell asszociálni. És az új minőség kifejezés alatt sem valami addig soha nem látott pozitívumra kell gondolni.
Már az is óriási döbbenetet váltott ki, mikor az egykori NDK Brandenburg tartományában található, finoman szólva sem vonzó városka csapata 2000-ben feljutott a Bundesliga 1-be. A szabályok persze egyértelműen fogalmaznak: aki a másodosztályban a harmadik legtöbb pontot szerzi, az magasabb osztályba léphet.
A Cottbus az NDK-ban sem volt meghatározó csapat, a legutolsó pontvadászatban például utolsóelőtti helyen végzett.
Így aztán a tartományi bajnokságba sorolták be 1991-ben, a német újraegyesítés utáni első össznémet pontvadászatban. Onnan jutott el óriási meglepetésre a Bundesliga 1-be.
Elég botrányosan kezdett a Cottbus 2000-ben a nagyok között. Három forduló után úgy állt pont nélkül, hogy 2 rúgott gólra kapott 10-et. A hetedik játéknap után is csak 4 pontja volt, így várhatta a Bayern Münchent. Azt a csapatot, mely másfél évvel korábban BL-döntőt játszott. És amely e meccs után hét hónappal meg is nyerte a Bajnokok Ligáját. De ez utóbbit akkor még senki nem sejtette sem a nagy Münchenben, sem a kis Cottbusban. És azt sem, hogy
az Energie olyat tesz, amire abban a szezonban nem képes sem az Arsenal, sem a Manchester United, sem a Real Madrid, sem a Valencia.
Legyőzte a Bayern Münchent. Sebők Vilmos bekeveredett a világklasszis Bayern-védők közé, és közelről bepofozta a labdát minden idők legjobb német kapusának, Oli Kahnnak a kapujába.
Nemcsak az eredmény okozott óriási meglepetést, hanem a hangulat is. A Bayernt a kommunizmusból ott maradt nevű Barátság Stadionban olyan ellenséges légkör fogadta, mintha az elmúlt évtizedekben bármilyen ütközési pontja lett volna a két gárdának. Esetleg a két szurkolótábornak. Ám erről szó sem lehetett, hiszen először találkoztak. 19 év távlatából már nem érdemes elemezni a kialakult hangulatot, de mindenképpen szóba kell hozni a két csapat összeállítását:
Cottbus: Piplica – Beeck – Hujdurovic, Mátyus, Sebők, Akrapovic – Latondji, Micevski , Scherbe, Helbig – Labak.
Bayern: Kahn – Sagnol, Anderson, Linke – Fink, Jeremies, Scholl, Tarnat, Wiesinger – Elber, Jancker.
A Bayern csapatára felesleges itt és most kitérni: Wiesingeren kívül csupa világsztár, győztes típusú játékos alkotta. A Cottbus összeállítása viszont felettébb érdekes. Ugyanis a kezdő tizenegyben mindössze három német játékos, Beeck, Scherbe és Helbig szerepelt.
Akkor már nem volt meghatározva a szerepeltethető külföldiek száma. És ezt ki is használta a keleti csapat. A keretben is csak 10 német volt, de közülük csak az a három számított úgy-ahogy csapattagnak, akik játszottak a nagy diadal alkalmával. Az egész szezon során a külföldiek vitték a prímet. Ami nem lett volna nagy baj, ha Lizarazu, Sagnol, Elber, Sand, Barbarez, Rosicky, Koller szintű futballistákról lett volna szó. De ennél a csapatnál messze nem ilyen képességű játékosok szerepeltek.
Mi, magyarok mégsem törhetünk pálcát felette, ugyanis abban az évben négy honfitársunk is játszott ott. Sőt, meghatározó volt. Sebők Vilmosról már volt szó, ő abban az évben 27 meccsen lépett pályára, Mátyus János 24-en, Horváth Ferenc 10-en és az akkor még magyar állampolgársággal nem rendelkező Miriuta 31-en.
Az ex-keletnémet csapat az egész szezonban óriási harcot vívott kelet-európai játékosaival a bent maradásért. Edzője, Eduard Geyer egyébként német volt, aki a háború idején született, és gyerekkorában a győztes hatalmak térképrajzoló játéka során a kevésbé szerencsés, keleti oldalra pottyant.
Igyekezett ebből a helyzetből kihozni a maximumot. Ő volt az NDK utolsó szövetségi kapitánya. És talán sokan emlékeznek rá, hogy az 1991-92-es szezonban a Siófok edzőjeként Magyarországon is dolgozott. Ekkor kedvelhette meg a magyar (és a kelet-európai) labdarúgókat. És a 2000-01-es szezonban gőzerővel robogott a történelmi mérkőzés irányába a Bundesligában. Ami 2001. április 6-án megvalósult.
Így állt fel az Energie Cottbus:
Piplica - Hujdurovic, Mátyus, Vata, Akrapovic – Kobylanski, Latoundji, Miriuta, Reghecamp, Franklin – Labak. Csereként pályára lépett még: Ilie, Rödlund, Wawrzyczek.
Állampolgárságaik szerint: bosnyák - bosnyák, magyar, albán, bosnyák – lengyel, benini, román, román, brazil - horvát. Csereként: román, svéd, lengyel. 11 külföldi a kezdőcsapatban és csereként is három nem német érkezett.
Soha azelőtt ilyen nem fordult elő a Bundesligában.
Azon a történelmi Cottbus-Wolfsburg mérkőzésen egyébként nem esett gól. Ezt a 28. fordulóban játszották, és a Cottbusnak ekkor 1 ponttal többje volt, mint a 16. (kieső) helyen álló Frankfurtnak. Ugyanannyi pontja volt, mint a München alvóvárosában lakó Unterhachingnak. Két játéknappal később ez a két csapat vívott egy igazi ki-ki mérkőzést a bent maradásért. Mintha az ismert amerikai film, a Menekülés a győzelembe elevenedett volna meg – szerencsére békés keretek között.
Ugyanis az Unterhaching csak német játékosokkal állt fel, a Cottbus pedig mindössze egy némettel, Helbiggel. A vége ugyanaz lett, mint a Budapesten felvett képzelt mérkőzésnek: a külföldiekből álló csapat legyőzte a csak németekből álló társaságot. A Cottbus ezzel a győzelemmel megmenekült, az Unterhaching kiesett. Azóta sem volt első osztályú. A Bundesliga rajongói pedig erősen elgondolkoztak rajta, hogy jó-e ez így?
Ami biztos: a Cottbus akkor három egymást követő évben Bundesliga 1-ben tudott szerepelni, majd három év másodosztály után ismét volt egy hároméves látogatása a magaslaton.
Tíz évvel ezelőtt elköszönt a legjobbaktól, és idén májusban már a harmadosztálynak is búcsút intett.
Egy érdekes csapat, amely egy találkozójával örökre beírta magát a Bundesliga történelemkönyvébe, lehet, hogy menthetetlenül elsüllyed.