Napjaink atlétikájának messze legerősebb húzóágazatát az utcai futóversenyek, azon belül is a félmaratoni és maratoni futások jelenti. Ennek a varázsát több tényező adja. Először is egy mezőnyben lehet futni a legjobbakkal.
Ez a pályaatlétikában lehetetlen. Habár izgalmas volna betétfutamokat tartani amatőrök számára, hogy érzékeljék, mekkora teljesítmény is egy-egy versenyszámban akár csak kétszer annyi idő alatt teljesíteni az adott távot, mint a világ elitjébe tartozók.
A maratoni futásban viszont ugyanazon a pályán fut végig mindenki,
és elmondhatja, hogy ha egészen kis részben is, de aktív részese volt a sporttörténelemnek mondjuk Eliud Kipchoge 2:01:39 órás tavalyi berlini világcsúcsánál.
Ahogy a nők maratoni futásának országos csúcstartója - 2:28:50 óra -, a párizsi maratoni egykori győztese mondta, az elitnek a mögötte lévő tömeg, és az út szélén álló, és őket buzdító, neki Párizsban például „Allez, Nazsi!" kiáltással szurkolók adják meg az igazi adrenalinbombát, ami végigtolja őket a 42.195 méteren. Szóval kölcsönös az egymásra utaltság, és egymás tisztelete.
Hiszen ahogy Földingné Nagy Judit mondta, nekik ott elöl viszonylag könnyű.
Hiszen sokszor fele annyi idő alatt végeznek, mint a mezőny jelentős része. És ezeket a sokszor csekélynek tűnő eredményeket, és erőfeszítéseket nagyon is értékelik az elöl lévők.
Azt csendben tegyük hozzá, hogy ennek kőkemény anyagi vonzata is van.
Hiszen minél többen futnak az élmezőny mögött, annál több pénzt lehet szétosztani az elit között. Manapság pedig a legnagyobb maratonikon – Berlin, London, Párizs, Chicago, New York, Tokió - rendre harmincezres tömegek árasztják el az utcákat a versenyek napján.
Sokszor csak kvalifikációs idővel, vagy a vakszerencsének köszönhető sorsolással lehet bejutni ezekre a versenyekre. A nevezési díjakból befolyt nem ritkán egymilliárd forintnyi bevételből pedig telik a legjobbak százezer dolláros fellépési díjára. És akkor még nem beszéltünk a helyezésekért járó pénzekről, valamint az idő bónuszokról sem.
Az atlétikai világbajnokságokon az elsőséggel nyerhető 60 ezer dollár aprópénz a világ legjobb maratoni futói számára.
Ennél jóval komolyabb összegek ütik a markukat, ha csak „odaküldik a futócipőjüket a rajtvonalra". Ez volt az oka – a nyilvánvalóan kedvezőtlen időjárási körülmények mellett – Eliud Kipchoge, Kenenisa Bekele, vagy éppen Mo Farah dohai távolmaradásának.
A kenyai világcsúcstartó néhány nappal később Bécsben kísérli meg áttörni a 2 órás álomhatárt maratoni távon az Ineos 1:59 projekt keretében. Vagyis alighanem élete formájában van, amit menedzsere, Jos Hermens meg is erősített nem olyan régen.
Bekele, a jelenleg is az 5000 és 10000 méteres táv világcsúcstartója egy hete Berlinben repesztett 2:01:41 órát, mindössze két másodperccel elmaradva Kipchoge rekordjától. És a hírek szerint Mo Farah is nagy dobásra készül rövidesen.
Az atlétikai vébé egyszerűen nem az a szint, amely megmozgatja a fantáziájukat.
Az olimpia egy egészen más tészta. Az ötkarikás játékokon győzni, bármilyen rossz, meleg, párás körülmények között, akármilyen „szerény" idővel, az az örökkévalóságnak szóló diadal. Mivel hármuknak összesen nyolc olimpiai aranyérme van, de soha nem versenyeztek ilyen kaliberű versenyen egymás ellen, így végre jövőre Tokióban eldönthetik, ki a legjobb közülük.
Történelmi futás lesz,
amelyre mindannyian más-más eseménnyel „melegítenek be" az idén. A dohai világbajnokságon megnyerhető 60 ezer dollárt pedig nagyvonalúan meghagyták másnak.
Ezúttal Lelisa Desisa volt a szerencsés, aki a párás hőséget legjobban bírva, a körülményekhez képest kifejezetten acélos, 2:10:42 órás idővel világbajnoki aranyat tudott nyerni a hajnali maratoni versenyen.
Az igazi versenyt azonban jövőre, Tokióban futják majd,
és aki valamit is számít a férfi maratoni futásban, az mind ott lesz majd.