(FILES) In a file photo taken on April 7, 2017 North Korea fans wave flags as they support their team against South Korea during their AFC Women's 2018 Asian Cup Group B qualifying football match at the Kim Il-Sung stadium in Pyongyang. - North and South Korea face each other in a World Cup qualifier on October 15, 2019 for their first ever competitive men's match in Pyongyang, while talks on the North's nuclear arsenal remain deadlocked. (Photo by KIM WON-JIN / AFP) / TO GO WITH AFP STORY NKOREA-SKOREA-DIPLOMACY-FBL-KOR-PRK,ADVANCER BY SUNGHEE HWANG
Vágólapra másolva!
Egy nemzet két válogatottja harcol egymással a világbajnoki részvételért: a két Korea válogatottja 29 év után először mérkőzik meg kedden délelőtt a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság fővárosában, Phenjanban. A vendégek kerülővel érkeznek, saját szurkolóik nem lesznek, ahogy közvetítés sem a találkozóról. Mindezek ellenére ez valójában sokkal inkább barátságos mérkőzés, mintsem két, egymással 66 éve hadban álló ország csapatainak háborúja.
2019. július 17-én az Ázsiai Labdarúgó Szövetség (AFC) Kuala Lumpur-i székhelyén a 2022-es katari világbajnokság kontinentális selejtezőinek második csoportkörét sorsolták. Európával ellentétben itt nincsenek tiltott párosítások, így aztán megtörténhetett, amire nem sok esély volt: a H csoportban egymás mellé került a két Korea, azaz az egymással hivatalosan hadban álló kommunista Észak- és a (nem csak nevében) demokratikus Dél-Korea.
Egy pillanatra biztosan megfagyott a levegő a teremben, de aztán mindenki továbblépett, és a két találkozó időpontjának és helyszínének megszervezésére kezdett koncentrálni.
„Ez csak a sportról szól – adta a higgadtat a sorsolás után a déliek portugál szövetségi kapitánya, Paulo Bento, aki azért nyilván tisztában van azzal, hogy ez a meccs sokkal többről szól, mint a sport. – Lesz két meccsünk Észak-Korea ellen ugyanúgy, ahogy a csoport többi válogatottja ellen. Nyerni akarunk, de úgy, hogy közben minden ellenfelünket tiszteljük."
Ez sokkal több, mint egy szimpla focimeccs. A koreai háború szinonimája
– idézi a Washington Post a 2012-ben északról délre szökő Jung De-hant, aki 2010-ben 15 évesen még arról álmodott, hogy egyszer majd ő is az északiak piros mezében léphet pályára egy labdarúgó-világbajnokságon. Most egy déli amatőr klubban játszik.
A fenti szavak talán nem is annyira magáról a háborúról, mint inkább az azt követő évtizedekről szólnak. A második világháború végén a japán megszállás alól felszabaduló Koreai-félsziget északi részét a szovjetek, míg a délit az amerikaiak vonták ellenőrzésük alá, és tulajdonképpen csak idő kérdése volt, hogy a szembenállás fegyveres konfliktussá fajuljon. Erre végül 1950-ben került sor, amikor az északi csapatok megtámadták a déli országrészt, hogy aztán három évig tartó pusztító háború vegye kezdetét, ami 1953. július 27-én ért véget – már, ami a harcokat illeti, mert a két ország(rész) nem kötött békét, csak egy demilitarizált övezetet hoztak létre,
hogy aztán folyamatosan a másik fél elpusztításával fenyegetőzzenek
(főleg északról), illetve kölcsönösen elrettentő hadgyakorlatokat tartsanak egymás orra előtt.
Ehhez képest a keddi mérkőzés az 50 ezer nézőt befogadó phenjani Kim Ir-szen-stadionban mégsem arról fog szólni, hogy kitör-e az újabb koreai háború, hanem arról, hogy tesz-e újabb szimbolikus lépést egymás és a hivatalos béke felé a kettészakított ország két része.
Mindenesetre korántsem volt nyilvánvaló, hogy hol lesz a két csapat első, októberi találkozója. A tárgyalásokra egyrészt árnyékot vetett, hogy
az északiak biztos, ami biztos alapon végrehajtottak néhány rakétakísérletet.
Végül Kim Dzsongun döntött, és zöld jelzést adott a két csapat második egymás elleni phenjani meccsének. Az elsőre, egyben az eddigi utolsóra 1990. október 11-én került sor az északi fővárosban.
A két válogatott a háborút követően első alkalommal 1978-ban Bangkokban találkozott egymással, ahol egy békés 0-0-val nyitották meg a ritka randevúk sorát. A mérkőzésre az Ázsiai Játékok labdarúgótornájának döntőjében került sor. A találkozóról szóló beszámolókat Lee Jong Szungnak, a leicesteri De Montfort Egyetemen írt doktori munkája (Futball Észak- és Dél-Koreában 1910-2002, kialakulás és fejlődés) eleveníti fel. Ezek szerint általános szimpátiát váltott ki, hogy a két csapatkapitány a mérkőzés előtt egymást átkarolva, mosolyogva pózolt a fotósoknak. Ezek után szinte törvényszerű volt, hogy a hosszabbítás után 0-0-s döntetlennel véget érő találkozón nem rúgtak tizenegyeseket a csapatok, hanem mindkét együttest győztesnek hirdették ki.
Visszacsengtek a dél-koreai szövetség két évvel korábbi közleményének, egy észak-déli ifi meccs utáni szavai:
Nem számít ki nyer és ki veszít, mindannyian koreaiak vagyunk.
Két évvel később Kuvaitban 2-1-re nyertek a déliek, ezt követően azonban fagyosra fordult a hangulat, és egészen 1989-ig a háborús fenyegetésektől eltekintve semmilyen kapcsolat nem volt a két ország között. Észak-Korea bojkottálta az 1986-os szöuli Ázsiai Játékokat, ahogy az 1988-as nyári olimpiát is. Ezek után kész csoda, hogy 1989. október 16. és 1990. október 23. között négyszer is megmérkőztek egymással, a két utolsó találkozóra pedig a két fővárosban került sor.
Megtöltötték a világ legnagyobb stadionját:
Hablando de todo un poco, no sé si sabían, pero el estadio de fútbol mas grande en la actualidad lo tiene Corea del Norte. El Rungrado May Day Stadium tiene capacidad para 150.000 personas! Aunque se lo usa mas para festivales que para partidos de fútbol. pic.twitter.com/ZsWRKd4sYO
Előbb északon, a világ legnagyobb stadionjában, a 150 ezres Május 1. Stadionban találkoztak a csapatok, ahol a hazai szurkolók visszafogottan tüntettek, az északi játékosok pedig hasonlóan ünnepeltek, miután a játékvezető megadott egy véleményes büntetőt a hazaiaknak, amivel 1-1 lett, végül 2-1-re nyertek a hazaiak. Két héttel később Szöulban 1-0-ra a déliek győztek, annak ellenére, hogy a hazai szurkolók hangosan bíztatták sajátjaikat, hogy hagyják egyenlíteni az északiakat.
Nem sokkal később, 1991-ben két világversenyen, az asztalitenisz-vb-n és az ifjúsági labdarúgó-világbajnokságon is közös csapatot indított a két ország, ami a korábbi – és későbbi – fejlemények tükrében óriási lépés volt. De ugyanezt láthattuk a 2018-as phjongcshangi téli olimpián is, ahol női jégkorongban indult egyesített csapat.
Az 1994-es vb-selejtezők utolsó körében egy csoportba került a két csapat: a hatcsapatos csoportban mindenki egyszer játszott a másik öt riválissal, a két Korea meccsét, semleges pályán, Dohában (a selejtező valamennyi meccsét ott rendezték) a déliek nyerték 3-0-ra. Ezt követően az északiak minden sorozattól évekre visszaléptek, részben az országot irányító Kim Ir-szen halála, részben pedig a népi demokratikus Koreát sújtó négy éven át tartó rettenetes éhínség miatt.
A magyar kapcsolat
1991 októberében az észak-koreai női válogatott bemutató mérkőzést játszott az Egyesült Államokban, ahol 2-1-re legyőzte az egy hónappal később az első női vébét megnyerő hazaiakat. A koreai csapat kispadján tanácsadóként az a Csernai Pál ült, aki 1980-ban és 1981-ben megnyerte a Bundesligát a Bayern Münchennel, a következő évben pedig BEK-döntőbe jutottak. Csernaival elégedettek lehettek, mert 1993-ban rábízták a férfi válogatottat, azonban nem tudtak kijutni a tornára, az utolsó meccsük éppen a déliek elleni 0-3 volt.
2005-ben jött a következő páros, sőt triplamérkőzés-sorozat: előbb a Kelet-Ázsiai Futball-bajnokságban játszottak 0-0-t, majd tíz nappal később a japán uralom alóli felszabadulás 60. évfordulóján rendezett ünnepi mérkőzésen dél 3-0-ra győzött, hogy aztán két nappal később a nők összecsapásán az ebben a szakágban a világ élmezőnyébe tartozó észak nyerjen 2-0-ra.
A 2010-es vb-selejtezőkön négyszer is megmérkőztek a csapatok, de ez nem volt egyszerű menet. Miután az északiak közölték, hogy nem járulnak hozzá a dél-koreai zászló felvonásához, illetve a himnusz lejátszásához, a FIFA-nak kellett közbelépnie, mielőtt elmaradt volna a két phenjani meccs. A megoldás végül Sanghaj lett, de továbbra is az északi himnusz nélkül. A vébére végül mindkét csapat kijutott, az északiak 1966 után történetük során másodszor, míg a déliek 1986 után sorozatban már hetedik alkalommal.
1966-os világbajnokság
A Korea-félsziget kettéosztása előtt az ország csak egyszer, az 1958-as vébé selejtezőjére adta be nevezését, amit nem fogadott el a FIFA. A megosztott nemzetből elsőként az északiak jutottak ki, akik az 1966-os angliai tornán, ahol a csoportmeccsek során előbb ugyan 3-0-ra kikaptak a Szovjetuniótól, ezt követően azonban 1-1-et játszottak Chilével, majd a vébék történetének egyik legnagyobb meglepetését okozva 1-0-ra legyőzték Olaszországot, és első nem európai vagy amerikai országként jutottak tovább a csoportból. A nyolcaddöntőben félidőben 3-0-ra vezettek, de aztán az aranylabdás Eusebio vezette portugálok 5-3-ra fordítottak. Egy 1999-es dokumentumfilmben a koreai focisták elmondták, hogy hősként fogadták őket hazájukban, és a korhoz képest kiemelkedő jutalmakat kaptak, ugyanakkor többen is áldozatul estek a kommunista párton belüli tisztogatásnak, amikor Kim Ir-szen felszámolta a Kapsan (más átírásban Gabsan) frakciót, amelyben több '66-os vébéhős is megtalálható volt. Ők munka-, illetve átnevelő táborban végezték. A 2002-es dél-koreai és japán rendezésű vébén előbbiek a negyeddöntőben találkoztak az olaszokkal, akiket "Megint jön 1966" feliratú táblákkal fogadtak a szurkolók. A koreai csapat végül botrányos keretek között, komoly játékvezetői segítséggel legyőzte Tottiékat.
Az északiak három vereséggel (Brazília ellen 1-2, Portugália ellen 0-7, Elefántcsontpart ellen 0-3) estek ki, de a világszerte elterjedt hírrel szemben, sem a csapat szövetségi kapitányának, sem a játékosoknak nem kellett emiatt megtorló szankciókkal szembenézniük.
Ez feltehetően most sem fog megtörténni, legyen bármi is a végeredmény. Az tény, hogy a déliek papíron sokkal erősebbek – érdekes módon éppen az északiak 1966-os vb-sikere alapozta meg a déli foci fellendülését – de ez korántsem biztosíték a győzelmükre.
A dél-koreai játékosok lehet, hogy technikailag képzettebbek, de az észak-koreai testvérek acél keménységű csapatmunkával fel tudják venni velük a harcot
– mondta Kim Kjung-szung, az Észak- és Dél-Koreai Sportcsere Szövetség vezetője. Ráadásul az északiak 2005 óta nem veszítettek mérkőzést a Kim Ir-szen Stadionban, igaz, akkor egy Irán elleni sorsdöntő, a 2006-os vébészereplésről döntő mérkőzést sikerült elbukni, amit nehezen viseltek a nézők, akik üvegek és üdítősdobozok pályára dobálásával fejezték ki csalódottságukat.
A csillagok délen vannak
A déli csapat 25 fős keretében 17 légiós van, közülük heten játszanak európai top ligában. A legismertebb a Tottenham szélsője, Szon Heung-min, aki a válogatott csapatkapitánya. A Korea Times című lap pedig a közel két méter magas csatárnak, a kínai Szuperligában 9 meccs után 9 gólnál járó Kim Sin-woknak szentelt külön cikket. De említésre méltó, hogy az északi keretben is vannak légiósok, szám szerint öten: ketten Japánban, míg hárman Európában fociznak. Köztük az Han Kvan-szong, aki az előző idényt még a másodosztályú Perugiában töltötte a Cagliari kölcsönjátékosaként, szeptember óta viszont már a Juventus U23-as csapatában nevelkedik.
A két főváros, Szöul és Phenjan szinte egymás szomszédjában van, levegőben 195, közúton 250 kilométer a távolság. Illetve lenne a távolság, ha a két ország között létezne átjárás. Ez viszont teljesen elképzelhetetlen, így a déliek hétfőn utaztak el Pekingbe, és onnan repültek be Phenjanba. Az északiak szigorúan kikötötték, hogy a hivatalos delegáción kívül egyetlen dél-koreai állampolgár sem teheti be a lábát.
Hasonló hangulatra lehet számítani ezúttal is a Kim Ir-szen Stadionban: