Egykor a vidék királyai voltak, ma az NB III-ért harcolnak

A nógrádi nehéziparral együtt tűnt el a magyar foci süllyesztőjében az 1980-as évek derekán a Salgótarjáni Bányász Torna Club, azaz az SBTC. Az a csapat, amelyik fennállása során 39 szezont töltött az élvonalban, begyűjtött egy bajnoki bronzérmet, és négyszer jutott be a Magyar Kupa döntőjébe, és indulhatott az UEFA-kupában is. Kíváncsiak voltunk rá, mi a helyzet a csapattal mostanában, az pedig, hogy a kupa 7. fordulójában élvonalbeli csapat lépett pályára a Szojka Ferenc Stadionban csak még izgalmasabbá tette a kirándulást. Annyit elöljáróban is leírhatunk: foci és lelkesedés továbbra is van a Cserhát lábánál.

A legjobb 32 közé jutás lehetősége ide, NB I-es ellenfél oda, azért egy szerda 12.30-as kupameccs nem a legszerencsésebb alkalom a mintavételre. Arra viszont jó, hogy a saját szemünkkel láthassuk, mire elég a klub iránti feltétel nélküli szeretet és a lokálpatriotizmus egy kis (vagy nem is olyan kis) élvonalbeli támogatással kiegészítve.

Magyarország második legkisebb megyeszékhelyén, az egykor 65 ezer lakosú városban kis túlzással minden sarkon volt egy hatalmas gyár – síküveg, öblösüveg, acél és legkülönfélébb feldolgozóipari cégek – nem beszélve a tízezernél is több embernek munkát adó Nógrádi Szénbányákról.

És minden magát kicsit is komolyabban vevő gyárnak megvolt a maga focicsapata, pályája és törzsközönsége.

„Tévedés, hogy Salgótarjánban csak két csapat, a Stécé és a Kohász volt akkoriban – mondja büszkén Lakatos József, az SBTC operatív igazgatója, és már sorolja is a legkülönfélébb gyárak, és az általuk életre hívott csapatok nevét.

Egyszerre épült a gyár, a lakótelep körülötte, és a sportpálya mellette. Több ezer főt foglalkoztató üzemekről beszélünk, mindegyiknek megvolt a maga csapata.

Az viszont tény, hogy a Stécé és a Kohász volt a két legnagyobb és legsikeresebb."

Utóbbi volt az idősebb, míg előbbi a jóval sikeresebb. A Kohászt 1901-ben alapították, és az 1938-39-es idényt töltötte a legjobbak között, míg a Salgótarjáni Torna Clubot (innen a Stécé név) 1920-ban hívták életre, és 1935 nyarán első tarjáni csapatként jutott fel az NB I-be. A következő szezonban ugyan kiesett, és csak négy évvel később jutott vissza a legjobbak közé, azt viszont roppant stílusosan tette: 29 NB II-es meccséből

egy döntetlen és egy vereség mellett 27-et megnyert, és imponáló 155-21-es gólkülönbséggel iskolázta le a mezőnyt.

Ezt követően két szezon kivételével egészen 1980-ig Salgótarjáni Bányász Torna Club (SBTC) néven élvonalbeli volt a csapat, ahol négyszer (1957, 1961, 1971, 1972) lett a vidék legjobbja, utóbbi évben bronzérmet nyert, és négy alkalommal (1941, 1943, 1958, 1967) bejutott a Magyar Kupa döntőjébe is.

A '80-as évek végétől aztán fokozatosan leáldozott a város aranykora, a nehézipar elvesztette jelentőségét, sorra szűntek meg a munkát adó nagyvállalatok, és velük együtt a csapatok is. A Stécé 1980 nyarán kiesett az NB I-ből, és azóta sem jutott vissza, igaz, 1995-ben két gólra volt a bravúrtól,

amikor osztályozón maradt alul a Parmalattal szemben.

Az első mérkőzés a tarjáni pályán:

És a visszavágó az egykori Sóstói Stadionban:

A klub számtalan nehézségen és névváltoztatáson ment keresztül, mígnem 2016-ban az NB I-es DVTK-t is üzemeltető Borsodsport Invest Kft., a salgótarjáni önkormányzat, valamint egy jelképes, 5 százalékos tulajdonrésszel, az SBTC létrehozta az SBTC Sport Kft.-t, és Salgótarjáni Barátok Torna Club néven újrakezdték a küzdelmet.

Végh Zsolt, aki a legbarátságosabb becsléssel is legfeljebb tíz fokos hidegben is rövidujjú ingben nézi a meccset hatéves kora óta törzsszurkolója a Stécének, és nem mellékesen az SBTC egyesület felügyelőbizottsági tagja, azaz van rálátása a múltra, a jelenre és a jövőre is.

„Amikor lekerült a szén az energetikai porondról, akkor pénz nélkül maradt a tarjáni foci. A helyi cégekhez hiába mentünk, nem akartak, vagy nem tudtak segíteni. Amikor majdnem kiestünk még a megye egyből is, mindent szinte a nulláról kellett kezdenünk.

SBTC sportbálokat rendeztünk, az abból befolyó pénzekből tartottuk fent magunkat a következő fél évben.

Az utóbbi években aztán a DVTK megjelenésével normalizálódott a helyzet, nagyon sok segítséget kapunk tőlük."

"Most már épülni fog az új pálya, egy, a kisvárdaihoz hasonló 2500 nézőt befogadó stadion a Tóstrand mellett, valamint egy utánpótlásközpont a város másik végén, az úgynevezett Öblös pályán, ami hamarosan átadásra kerül. Persze, jó lenne még egy-két füves pálya, hogy a gyerekek minél több időt tölthessenek valódi füvön, és minél kevesebbet az ízületeket terhelő műfüvön, de már ezek a beruházások is nagy lépést jelentenek előre."

Az utánpótlással van is gond, meg nincs is. U7-től U19-ig tizenkét korosztályos csapat viseli a fekete-fehér színeket (és van női csapat is!), de ez a történet szebbik része.

Miután kinőnek az utánpótlás korosztályból, egyre nehezebb megtartani a gyerekeket a focinak.

Aki nem fér be az első csapatba, az elmegy máshová, sokan a középiskola befejezése után elhagyják a várost. Nagy probléma, hogy Salgótarjánban nincs főiskola (felsőoktatás viszont van: 2017. szeptember 10. óta Óbudai Egyetem Salgótarjáni Képzési Központ és Kutatóhely néven), így ezen a téren sem tudunk versenyezni a szomszédos megyeszékhelyekkel, Egerrel, Miskolccal, pláne Budapesttel" – mondja Lakatos József.

„A legjobbakat fiatalon elviszik a tehetősebb klubok. Öt csapatunk játszik országos bajnokságban, a tehetséges játékosaink pedig értelemszerűen felhívják magukra a nagyobb csapatok figyelmét, aminek persze örülnünk kell, viszont így le is mondhatunk róluk. A DVTK-val más a helyzet, velük együttműködésben vagyunk, természetes, hogy a legjobbak náluk kötnek ki."

Szemán Norbert, az SBTC Sport Kft. ügyvezetője, a diósgyőri klub regionális terjeszkedésének egyik fontos bázisát látja a salgótarjáni klubban. Mint mondja, ahogy Egerben, úgy a nógrádi megyeszékhelyen is anyagi és szakmai segítséget adnak, hogy aztán a korosztályos csapatok legtehetségesebb játékosai később a DVTK-t erősítsék. Hogy Tarjánban jó munkát végeznek, azt bizonyítja, hogy a Bobál és a Simon ikrek is ott tanulták meg anno a játék alapjait.

Aki látni akarja a pályán Böde Danit, az biztosan kijön

– mond egy logikus érvet a kupameccs mellett a játékoskijáróban Balázs Róbert, aki több mint negyven éve jár a csapat meccseire, és harminc éve tudósítja a Nemzeti Sportot a tarjáni eseményekről. A paksiak válogatott csatára a bajnokságban eltiltását tölti, a Szojka-stadionban viszont ő vezette ki a tolnaiakat a pályára, sőt, ő szerezte a találkozó első gólját (majd később a negyediket és az ötödiket is...).

„Ha később lenne a meccs, biztos kijönnének úgy ezer, ezerkétszázan, de miután nincs világítás, be kell, hogy fejeződjön a meccs alkonyat előtt. Egy-egy nagyobb rangadóra összejöhet akár 500-1000 néző is, ami még eggyel-kettővel magasabb osztályban is megsüvegelendő nézőszám" – mondta még a találkozó előtt Szemán Norbert. A vasárnapi, Héhalom elleni meccs pont ilyen volt, hiszen az első fogadta a másodikat, ennél jobb hírverés pedig nem kell egy mérkőzésnek (a találkozót 3-0-ra nyerte a Stécé).

Nézőszámokról és hírverésről Lakatos Józsefnek egészen más történetei vannak az aranykornak számító '60-as, '70-es évekből.

„A Stécé akkor nem csak a város, hanem egész Nógrád megye csapata volt, sőt

még a határ túloldalán, Csehszlovákiában, Füleken és Losoncon is ki voltak plakátolva a hazai meccseink,

és százával jöttek át az ottani magyarok, pedig akkor még nem volt egyszerű átjutni a határon – meséli a fatüzeléses vaskályha melege mellett a stadionépület emeleti helyiségében. – Az egykori acélgyár előtt, úgy képzelje el, ameddig a szem ellátott, autók jöttek a város felől, pedig hol volt az autók akkori száma a maihoz képest. Én egy kis faluban nőttem fel, Tarjántól nem messze, Zagyvarónán. Ha meccsnap volt, édesanyám korábban tálalta az ebédet, hogy édesapámmal időben el tudjunk indulni. Két különjárat indult tömve a faluból, de nem csak tőlünk, mindenfelől a környező településekről. Órákkal a meccs előtt már minden söröző dugig volt, folyt a szokásos meccsnapi rutin. Ma már ebből sajnos nem látni szinte semmit, a sörözők is megszűntek, az éttermekben meg jóformán csak a pincérek ácsorognak."

„Akkoriban este hétkor lezárták a kisebb határátkelőket, úgyhogy a túloldalról érkező drukkerek folyton rimánkodtak, hogy olyan időpontban rendezzük a meccseinket, hogy még a lezárás előtt vissza tudjanak menni" – erősíti meg a Stécé elképesztő népszerűségét a klub egyik legendája, Kmetty József.

A tízezer szurkoló megszokott volt a hazai meccseken, míg a rekordnézőszámot az SBTC történetének legsikeresebb szezonja hozta el, amikor 1972 júniusában a Honvéd elleni idényzáró bajnokin 15 ezren zsúfolódtak be a stadionba.

Nemcsak a stadionban, a körülöttünk lévő fákon és az akkor még itt futó fűtőcsöveken is emberek ültek

– mondja Lakatos József, aki szerint az a 3-1-es győzelem volt a Stécé történetének legjobb meccse.

A csapat teli volt jó játékosokkal, akik többségükben kötődtek is a városhoz. „A nagy Stécé legjobbjait, Répás Bélát, Básti Istvánt, Szalay Miklóst minden nagy fővárosi csapat vitte volna, de nem mentek. Egyrészt, mert Tarjánban voltak itthon, valóságos félistenként tekintettek rájuk, másrészt meg akkoriban itt is megkapták azt a fizetést, amit Pesten kaptak volna."

A jó játékosok között volt a középhátvéd Kmetty József is, aki 77 évesen ma is ott van minden Stécé-meccsen, így a szünetben le tudtunk ülni beszélgetni. A rövidnek induló diskurzusból aztán egyórás beszélgetés kerekedett. Az egykor elnyűhetetlen középhátvéd kifogyhatatlan a sztorikból, ha karácsonyig ültünk volna a vaskályha mellett, akkor sem ért volna a végére.

„Egy nagy bánatom van a sok öröm közepette, hogy vajon meglesz-e valaha a negyvenedik NB I-es szezon – kezdi szomorkás felütéssel. – Az már biztos, hogy az SBTC jövőre esedékes századik születésnapjára nem jön össze, de szerintem annak is örülni fogunk, ha visszajutunk az NB III-ba."

A Borsod megyéből Tarjánba kerülő Kemtty József 1967-ben, meglehetősen későn, 25 évesen lett NB I-es játékos. Ezt követően azonban tíz és fél szezont játszott az élvonalban, és a Stécéből vonult vissza 285 bajnoki meccsel a háta mögött. „Ha csak a bajnokikat számolom, akkor is legalább 140 meccsen léptem pályára ebben a stadionban.

Számtalan csodálatos emlékem van innen, éppen ezért szörnyű érzés olyannak látni, amilyen manapság.

Mondtam is Szojka Feri fiának, hogy apád többet érdemelne annál, hogy kint van a neve a pálya kapuján."

Az Aranycsapat oszlopos tagja

A Szojka Ferenc Stadion a Stécé történetének leghíresebb játékosának nevét viseli, aki 1950 és 1966 között 324 élvonalbeli bajnokin viselte a fekete-fehér mezt, és soha nem játszott másik csapatban (kivéve, amikor kölcsönkérte hat nemzetközi kupameccsre a Dorog). 1954 és 1960 között 28-szor szerepelt a magyar válogatottban (egy gólt szerzett), és tagja volt az 1954-ben vb-ezüstérmes gárdának. Az Aranycsapatban vidéki csapatból csak a dorogi Buzánszky Jenő játszott nála több mérkőzést. A nevét viselő pálya azonban soha nem volt az SBTC otthona, az a Kohász pályája volt, csak éppen ott elfért tízezer néző, míg a Stécé tóstrandi pályáján nem. Hat-hét NB I-es meccs kivételével ezért játszott a bányász csapat a méltán az ország legszebb fekvésű stadionjának nevezett, futópályával körbevett létesítményben.

Kmetty József egyszer szerepelt a nemzeti csapatban, amikor az Budapest-válogatott néven egy algériai stadionavatón lépett pályára. „De milyen csapat volt az! Szentmihályi, Mészöly, Göröcs, Halmosi és hasonló nevekkel voltam kint. Nem vagyok elégedetlen, pontosan tudtam, hogy vannak nálam jobb játékosok ezen a poszton, elég csak Mészölyre, Páncsicsra, a fehérvári Kovács Ferencre gondolni. Nem csináltam ebből ügyet, mindannyiukkal nagyon jóban voltam, vagyok a mai napig."

Vonatkozó statisztika ugyan nincs ebben az ügyben, de jó eséllyel magyar rekordnak számít, hogy Kmetty József 1969 szeptembere és 1974. június 2. között közel öt éven át 148 NB I-es bajnokin lépett pályára megszakítás nélkül.

„Kellett hozzá szerencse is persze, például, amikor egy Kohász elleni szerdai edzőmeccsen összefejeltem az egyik ellenfelemmel. Kapcsokkal összetűzték a sebet, de ha a hétvégi forduló nem marad el a válogatott meccse miatt, akkor megszakadt volna a sorozatom. A következő fordulóba is úgy utaztam el az MTK ellen, hogy majd lesz valami, aztán a kék-fehérek orvosa, aki jó barátja volt a mi akkori edzőnknek, felragasztott a sebre egy olyan sebtapaszt, amilyet addig életemben nem láttam, és így tudtam végigjátszani a meccset."

Nagy nevek egy nagy csapatból

A csapatban a fentebb említetteken kívül is megfordultak legendás klasszisok. Itt rúgta első élvonalbeli gólját 1935-ben a későbbi négyszeres bajnok, ötszörös gólkirály Zsengellér Gyula, aki tagja volt az 1938-ban vb-ezüstérmes magyar válogatottnak. De Szeged és a Honvéd között két szezont Tarjánban focizott a későbbi Honvéd-legenda, Kocsis Lajos is, a tízszeres válogatott Kovács István, alias Kokó, az újabb időkből pedig a skót Dunfermline-ban és a Liverpoolban is megforduló újpesti csatár, Kozma István, valamint a szintén újpesti Kardos József neve lehet ismerős a drukkereknek, aki szintén SBTC-nevelés volt.

Fentebb már említettük a Honvéd elleni 3-1-es bajnokit, de általános volt, hogy a legjobb fővárosi csapatok sem győzni jártak akkoriban a Kohász-pályára. Igaz volt ez a kor legjobb csapatára, az 1969 és 1975 között hét bajnoki címet nyerő Újpesti Dózsára is, ők egy 1967-es MNK-elődöntőben kaptak ízelítőt: az SBTC egy utolsó percben szerzett, nem akármilyen góllal verte őket 3-2-re. „Emlékszem, Káposzta fel akart szabadítani, és a labdával pont úgy találta vállon a korábbi fradista Németh Miklóst, hogy a labda a kapuba esett. A döntőben aztán egy tizenegyessel kikaptunk a Győri Vasas ETO-tól."

Az SBTC történetének legjobb a szezonja a már említett, bajnoki bronzéremmel záruló 1971-72-es kiírás volt, amikor az Újpest és a Honvéd mögött értek oda a harmadik helyre. „Nekünk az felért egy bajnoki címmel" – mondta Kmetty József. Az eredmény a klub történetének második (az 1958-as Közép-európai Kupa volt az első) és mindmáig utolsó nemzetközi kupaindulását jelentette. Az első fordulóban a görög AEK Athén volt az ellenfél.

Idegenben kezdtünk, ráadásul villanyfényes meccsen. Mi addig nem játszottunk olyat, egyetlen edzőmeccsünk volt elutazás előtt itthon az Elektromos pályán, hogy legalább hasonlót lássunk ahhoz, ami ránk vár majd.

Persze össze sem lehetett hasonlítani a kettőt, az Elektromos pálya gyengécske fényét meg az athéni stadion világítását. Nem volt futópálya, ilyet sem láttunk még, a szurkolók ott gyújtották be a görögtüzeket mellettünk. Gecse Feri volt a legerősebb játékos a csapatunkban, jó izmos srác, mondta neki az edzőnk, Mór Ede, hogy menjen ki egy kicsit hamarabb melegíteni. Elindult, pár perc múlva meg jött is vissza: „Mester, őrjöng a tömeg, én nem merek oda egyedül kimenni", mondta. Hát ilyen rutintalanok voltunk... Kint kikaptunk 3-1-re, itthon meg 1-1 lett, kiestünk, pedig a második fordulóban a Liverpoollal játszottunk volna."

AEK Athén–SBTC 3:1

Kmetty József 1977-ig játszott az SBTC-ben, a klub pedig három évvel később búcsúzott – úgy néz ki – végleg az NB I-től.

„Nincsenek nagy álmaink, a legmerészebbekben is csak az NB II-t célozzuk meg – mondja később Végh Zsolt, már a Szojka-stadion viharvert főépületének az erkélyén, miközben feleségével együtt izgatottan figyelik, ahogy Norbi fiuk lehúzza az egyik paksi beadást. – Tudjuk, hogy az NB I irreális lenne, ahhoz mi nem tudjuk megteremteni a feltételeket. Az NB II-höz viszont, persze nem kevés befektetéssel, meg lehetne, mert sok minden adott hozzá, de egyelőre jussunk fel és maradjunk bent az NB III-ban."

Karcsi bácsi, a legnagyobb

Az SBTC edzői közül kiemelkedik Lakat Károly. A játékosként kétszeres bajnok (az FTC-vel), 13-szoros válogatott (1945-50 között), edzőként még ennél is többre vitte: nyert két bajnokságot a Fradival, 1968-ban VVK-döntőbe vezette a csapatot, a Tatabányával MNK-döntőbe jutott, és kétszer megnyerte a rendkívül rangos Közép-európai Kupát. Az olimpiai válogatott élén kétszer nyert aranyérmet (1964, 1968), 1979-80-ban pedig a nagy válogatott vezetését bízták rá. Az SBTC-t 1977-78-ban irányította, és egykori játékosa, Balga József szerint nem kérdés, hogy „ő volt a legnagyobb edző, akivel dolgoztam, emberileg és szakmailag is".

Javítás: cikkünkben Végh Zsoltot, tévedésből Vígh Zsoltként említettük, a hibáért az érintettek elnézését kérjük.