A 2006-os németországi világbajnokság idején valahogy minden klappolt. Európai rendezésű torna lévén emberi időpontban voltak a meccsek, ha dolgoztam, akkor az volt a munkám, hogy nézzem a meccseket, ha meg nem dolgoztam, akkor kellemes június-júliusi nyárban ültünk valamelyik kivetítős helyen, és, ha éppen nem tűzte telibe a nap a LED falat, akkor nem csak a hideg sört, hanem a focit is tudtuk élvezni.
És az egész tornának volt valami megfoghatatlan, kellemes hangulata.
Nem jöttek hírek szervezett huligánhordák által szétvert városokról, elhagyatott vidékeken rettegő külföldi turistákról, teli voltak a stadionok szurkolókkal, nem akartunk forró ólmot önteni a fülünkbe valami rettentő hangú zajkeltő istenverése miatt, nem voltak látványosan elfújt meccsek, és a végén nem a németek nyertek.
Hibátlan volt a 32 csapatos mezőny, ott volt minden válogatott, amelyik számított, és talán a Svájc-Ukrajna nyolcaddöntőt leszámítva egyszer sem éreztük azt, hogy ezért kár volt kitalálni ezt az egész focinak nevezett dolgot. A sok jó csapat nagyon sok jó futballistát jelentett, a(z akkori) jelen és a jövő világsztárjait, akiket öröm volt nézni – szóval, minden a helyén volt.
Személyes szempontomból különösen. Mindkét kedvenc csapatom remek kerettel és nagy reményekkel várta a tornát, a sorsolás alapján pedig akár az angol-olasz döntő is összejöhetett volna.
Igen, angol-olasz... Igazuk van, ez valóban egy ritka betegség, nevezhetjük perverziónak is, mert gyakran jár fájdalommal (2010, 2014), mégis ragaszkodom hozzá. Ráadásul mindkét válogatott régi szerelem, az olaszok Paolo Rossi 1982-es csodája, az angolok meg a négy évvel későbbi hősi haláluk (az ítéletvégrehajtó szerepében: Diego Maradona) óta. A két csapat után a két országba is belezúgtam, zene, film, irodalom, utazás stb.
Ment is minden, mint a karikacsapás, az angolok és az olaszok is két győzelemmel és egy döntetlennel nyerték meg a csoportjukat. Előbbiek esetében természetes volt a torna elejétől magas hőfokon izzó lelkesedés,
utóbbiaknál viszont meglepő volt, hogy nem akarták ellazsálni a csoportot,
és nem csak a szerencse vitte őket tovább a vb legjobb négyeséből, ahol Ghánát, Csehországot és az Egyesült Államokat előzték meg. A nyolcaddöntőt is sikerrel vette mindkét csapat, az angolok egy felejhető meccsen verték Beckham szabadrúgásával 1-0-ra Ecuadort, az olaszok pedig ugyancsak 1-0-ra Ausztráliát, Francesco Totti 90+5. percben belőtt 11-esével. Mondjuk, az a legkevesebb, hogy ez lehetett volna akár fordítva is... A hollandok és a dél-koreaiak után Ausztráliát is vb-re vezető Guus Hiddink a jó, de azért nem klasszis focistákból ütőképes csapatot épített, amelyik Japánt és Horvátországot megelőzve lépett tovább a csoportjából Brazília mögött. Az 51. percig igazából nem volt nagy baj, megvolt az olasz mezőnyfölény, akkor viszont Luis Medina Cantalejo játékvezető egy sima sárga lapos becsúszásért kiállította Marco Materazzit.
Az Inter két héttel később világhírűvé váló védője, kb. ugyanannyira rúgta meg csapattársát, Gianluca Zambrottát, mint az ausztrálok középpályását, Marco Brescianót, Innentől az ausztrál helyzetekről és Buffon védéseiről szólt a meccs, mígnem a ráadás 4. percében Fabio Grosso át nem esett Lucas Neillen, Medina Cantalejo pedig meg nem adta a tényleg nevetséges (de minimum vitatható) büntetőt.
Grosso később egy ausztrál lapnak elmondta, nem dobta fel magát, csak éppen már jártányi ereje sem volt, nem maradt annyi erő a lábaiban, hogy talpon maradjon,
amikor megérezte, hogy kontakt van, ő bizony nem harcolt a fizika törvényeivel, szépen orra esett.
Francesco Totti belőtte, jöhettek a negyeddöntők, csapataim harcban álltak.
Nem sokáig, pedig az ifjú Cristiano Ronaldo jóvoltából egy órát emberhátrányban játszó angolok egészen a büntetőkig eljutottak, ott viszont, miután ők az angolok, nem volt esélyük Portugália ellen. Az olaszok ezzel szemben könnyedén intézték el az Andrij Sevcsenkóval felálló, de ekkorra már kimerült ukránokat. Így aztán július 4-én Németország-Olaszország mérkőzést rendeztek Dortmundban.
Azt tudták, hogy a németek tétmérkőzésen (Eb-n, vb-n) még soha nem verték meg az olaszokat? Nem? Na, ezt 2006-ban még én sem tudtam, így nem is sok esélyt adtam Del Pieróéknak. Pedig micsoda izgalommal vártam a meccset. Ha kikapnának a németek, az lenne az egész vébé legszebb ajándéka.
Igazából nekem mindig mindegy, hogy kitől kapnak ki a németek,
de, ha az olaszoktól vagy az angoloktól (ez klubszinten ugyanúgy igaz, mint a válogatottak esetében), az csak hatványozza az örömömet. Nem szeretem a németeket, na... Lehet, hogy 1954 miatt, de inkább a hentes és mészáros szakon végzett Tony Schumacher, meg a hozzá hasonlók miatt. Meg az irritáló magabiztosságuk miatt, hogy tudják, hogy jók, és ezt minden egyes pillanatban éreztetni is akarják. A '90-es években a Balaton-partot ellepő német válogatott mezes, meg Dortmund-mezes sáskarajokról nem is beszélve.
A németek... Már játszott a későbbi világbajnok csapat jó néhány meghatározó játékosa, mentek, mint az olajozott villám, gyorsak, erősek, kreatívak. És persze németek: nem adják fel, nem lehet őket megtörni. Hazai pályán meg aztán pláne nem. Három győzelem a csoportban, Ecuador, Costa-Rica és Lengyelország ellen, simán verték 2-0-ra a nem rossz svédeket a 16 között, az Argentína elleni negyeddöntőben pedig 1-1 után megnyerték a büntetőpárbajt – természetesen.
18. FIFA labdarúgó világbajnokság, elődöntő
2006. július 4., Dortmund, Westfalen Stadion, 80 ezer néző (v.: Benito Archundia, mexikói)
Németország: Lehmann – Friedrich, Metzelder, Mertesacker, Lahm – Schneider (Odonkor 83.), Ballack, Kehl, Borowski (Schweinsteiger 73.) - Klose (Neuville 111.), Podolski
Olaszország: Buffon – Zambrotta, Materazzi, Cannavaro, Grosso – Perrotta (Del Piero 104.), Gattuso, Pirlo, Camoranesi (Iaquinta 91.) - Totti, Toni (Gilardino 74.)
A Millenárisra mentem ki aznap este is. Úgy alakult, hogy egyedül voltam, és kivétesen nem volt túl jó az idő sem, esőre állt egész délután, azaz nem a legjobbak voltak az előjelek. De a Fratelli d'Italia megint szívet melengetően zengett, amitől kicsit bizakodóbb lettem.
Attól meg még inkább, hogy jók voltunk (ha szabad így mondanom), jobbak, mint a Westfalen Stadionba bezsúfolódott 80 ezer szurkolóból legalább 60 ezer által hajtott németek. Nehéz ezt elhinni, de lehet, hogy a torna utolsó hetében a csillagos égig szökő elvárások – 1974 után újra vb-aranyat nyerni hazai pályán – már mázsás súlyként nehezedtek Jürgen Klinsmann játékosainak vállára. Az olaszok irányították a meccset, több helyzetük volt, a második félidőben előbb Gilardino gurított a kapufára, majd Zambrotta lőtte szét a felső lécet, a Perrottát letaroló Lehmann vitte tovább a német kapusiskola hagyományait, de az is igaz, hogy Buffonnak is kellett nagyot védenie.
A hosszabbításban helyzetek itt is, ott is. Az eleredő eső miatt ekkor már a parkolóban álló hatalmas sátor alatt próbálok egy olyan sörpadot találni, ahonnan olasz karattyolás hangzik és nem német óbégatás. Telnek a percek, jön a hosszabbítás második félideje, gól még mindig nincs. Nem játszhatunk a 11-esekre, ezt mindenki tudja, mert akkor végünk van... A legjobb a legrosszabb ellen? Esélyünk sincs, ők a vébék történetében négyből négy szétlövést megnyertek, mi háromból hármat elveszítettünk. Olaszország egyetlen reménye az lehetett, hogy még a pályán volt Michael Ballack, Lúzerkusen koronázatlan (persze, hogy az) királya, ami nem a német győzelem záloga volt.
Aztán a 119. percben megtörtént a csoda: a 2001-ben még a harmadosztályú Chietiben focizó Fabio Grosso Pirlo professzor zseniális passzából egy nem kevésbé zseniális gólt lő – a másodikat válogatottságai során. Aztán rohan, mint Marco Tardelli a '82-es vb-döntőben (Olaszország-NSZK 3-1) lőtt gólja után, és csak azt kiabálja, hogy „Nem hiszem el!" Pedig, de, tényleg belőtted. „Rete, rete!" - üvöltenek az olaszok a sátor alatt, amire a németek egy lemondó „Nein"-nal felelnek. Négy olasz csatár – Totti, Gilardino, Iaquinta, Del Piero – volt ekkor a pályán, persze, hogy a balhátvéd lőtte a gólt.
Grossóról még egy mondat: 29 éves volt a vb idején, és addig csupán négy és fél szezont játszott a Serie A-ban, két és felet a Perugiában (2001-04 között), kettőt pedig a Palermóban, miután feljutott a szicíliaiakkal 2004 nyarán.
Marcello Lippi csak csereként vitte ki a vébére, ahol azonban nyerőember lett:
ő harcolta ki az ausztrálok ellen győzelmet érő büntetőt, ő lőtte az első gólt az elődöntőben, és lőtte be a vb-aranyat jelentő utolsó 11-est a franciák elleni döntőben. A torna után már „komoly" csapatokban is szerepet kapott: az Inter és a Lyon után a Juventusból vonult vissza 2012-ben. 48 válogatott meccsen négy gólt szerzett.
Alig több mint egy perccel Grosso gólja után Gilardino szintén tanári passza után a 104. percben beálló Del Piero még megforgatta a kést a német szívekben, az olaszok pedig, ahogy azt 12 évente szokták (1970, 1982, 1994, 2006) bejutottak a vb-döntőbe, amit aztán meg is nyertek. Hogy hogy, az már más kérdés.
