A vb-győzelem után pofozógép lett az olasz válogatottból

Az 1982-es labdarúgó világbajnokság megnyerése után története egyik legrosszabb időszakát produkálta az olasz válogatott. Pedig nem váltottak kapitányt, nem cserélődött ki a keret, csak éppen az eredmények nem jöttek. Az olykor kínos döntetlenek és fájó vereségek egy Eb-részvételbe kerültek, de az olasz foci azért ettől még nem került padlóra.

Láttunk már olyat, hogy egy-egy nagy siker után, mintha kihúzták volna a dugót az addig csodálatosan teljesítő csapatból, és az aranyéremmel záruló sorozat után egyszerűen képtelen ugyanazon a fokozaton pörögni, mint akárcsak néhány hónappal korábban. Az olyan totális leállás viszont, mint amit az 1982-es foci-vb-t megnyerő olasz válogatott mutatott be, valóban ritka.

Enzo Bearzot csapata a vb előtti évben, azaz 1981-ben is csak két meccset nyert meg a kilencből, azok is meglehetősen semmitmondó győzelmek voltak: szeptemberben Bolognában verték 3-2-re barátságos meccsen Bulgáriát, decemberben pedig az utolsó, az addigra kiharcolt kijutás okán már tét nélküli vb-selejtezőn verték roppant magabiztosan 1-0-ra Luxemburgot Nápolyban.

Ez viszont különösebben senkit nem izgatott, hiszen a csapat simán jutott ki a spanyolországi világbajnokságra,

ráadásul az országot megrázó bundabotrány, a Totonero egyébként is érdektelenné tett minden mást.

A botrányban fél tucat élvonalbeli csapat volt érintett, köztük olyan sztárklubok is, mint a Juventus és az AC Milan, előbbinek az egyik legnagyobb sztárját, az 1977-78-as idény gólkirályát, Paolo Rossit három évre eltiltották.

A Juventus csatára a következő évben amnesztiát kapott, visszatért a válogatottba, de a csapat ettől nem lett jobb. 1982. június 23-ig hat meccset játszottak, de ezek közül egyet sem nyertek meg, két vereség (a franciák és az NSZK ellen, 0-2, illetve 0-1) mellett négy döntetlen volt a mérlegük. Utóbbiak közül hármat már a vigói vb-csoportban hoztak össze, sorrendben Lengyelország (0-0), Peru és Kamerun ellen (mindkétszer 1-1 lett a végeredmény). A csapat ugyan továbbjutott, de az olasz sajtó finoman szólva sem volt jó véleménnyel a látottakról. A középdöntőbe (négy csoport három-három csapattal, ahonnan az elsők jutottak be az elődöntőkbe) jutásért felajánlott 70 millió lírás prémium még az olasz parlamentben is vitatéma volt.

Mindenki biztosra vette, hogy a két dél-amerikai „szörnyeteg", a címvédő Argentína, valamint Brazília csúnyán meg fogja leckéztetni Bearzot csapatát.

A válogatottat 1975 óta irányító kapitányról is leszedték a keresztvizet, mondván, hiba volt annak idején olyan valakit a kispadra ültetni, aki addig egyetlen komoly csapatot sem irányított. Való igaz, hogy Bearzot csak a Torino ifi, a Prato és az olasz U23-as csapat élén dolgozott. „Ráérő idejében az Ajello del Friuli téren iszogatta a kávéját, és ha valaki megkérdezte tőle, merre kell mennie, gyorsan útbaigazította, és máris tanárnak nevezték" - írták róla nem túl kedvesen, a szemére vetve azt is, hogy pályára merte küldeni Rossit, aki a csoportmeccseken tényleg csak annyit tett hozzá a játékhoz, hogy megvoltak vele tizenegyen.

A középdöntőben aztán Rossi és az olasz csapat is megtáltosodott, sorrendben Argentínát, Brazíliát, Lengyelországot és az NSZK-t is legyőzték. Rossi az utolsó három meccsen hat gólt szerzett, gólkirály lett, az olaszok pedig megnyerték harmadik vb-címüket.

Paolo Rossi az NSZK elleni vb-döntőben lőtt gólját ünnepli Forrás: leemage via AFP/©Farabola/Leemage/©Farabola/Leemage

Az NSZK elleni győztes vb-döntő után aztán lejtmenetbe kapcsolt a hullámvasút. Több mint három hónap szünet után, október 27-én egy Svájc elleni barátságos meccsel tértek vissza a Mundial hősei a gyepre, és szinte a vb-döntőben pályára lépő csapattal 1-0-ra kikaptak Rómában.

Ott egye meg a fene, mikor érdekelt egy olasz válogatottat bármilyen barátságos meccs? Pláne egy győztes vb után!

Az már nagyobb baj volt, hogy az 1984-es Európa-bajnokság selejtezősorozatát három döntetlennel kezdték Bergomiék, előbb Milánóban vesztettek pontot a csehszlovákokkal szemben (2-2, kétszeri vezetés után), majd Firenzében játszottak 0-0-t a románokkal, hogy aztán szégyenszemre csak 1-1-re fussa az erejükből (és kedvükből) Limasszolban Ciprus ellen. Ez már a rémes 1983-as év februárjában volt, a ciprusi égést pedig egy bukaresti (0-1) és egy göteborgi (0-2) vereség követte, amivel az olaszok gyakorlatilag kiszálltak az Eb-részvételért folytatott versenyből. Ez utóbbi volt a 41 éves Dino Zoff utolsó meccse a válogatott kapujában.

Akkor ennyit az 1984-es Eb-ről:

A csapat végül a csoportot megnyerő Románia, valamint Svédország és Csehszlovákia mögött, csupán Ciprust megelőzve a negyedik helyen végzett. A selejtezőben csak utóbbit tudták megverni, a sorozat utolsó fordulójában Perugiában nyertek 3-1-re 1983 decemberében.

A győztes vb-döntő után 17 hónappal és 11 nappal sikerült újra tétmeccset nyernie a világbajnoknak.

Egy teljesen jelentéktelen válogatott ellen, egy teljesen érdektelen mérkőzést. A 6-12-es gólkülönbség talán a legmegdöbbentőbb, ami egyenesen arcpirító egy olasz válogatottra nézve.

Talán meglepő, de Bearzot nem bukott bele a fiaskóba. Az olasz szövetséget '83-ban jobban izgatta, hogy milyen formában kerüljön fel a harmadik csillag a válogatott mezén található címerre, a közvéleményt pedig egy évvel később már az tartotta lázban, hogy Olaszországnak adták az 1990-es foci-vb rendezési jogát. Bearzot is már azon spekulált, hogy az lenne szövetségi kapitányként a negyedik vébéje, miután az 1986-os mexikói világbajnokságon címvédőként biztosítva volt a helyük.

Enzo Bearzot 1975 és 1986 között irányította az olasz válogatottat Forrás: AFP/Ruben Ruiz

Az olaszok szerencsétlenkedése még Magyarországon is jól látható hullámokat vert. A kor meghatározó sportújságírói ragadtak tollat, vagy ültek az írógép elé, hogy kifejtsék lesújtó véleményüket a történtekről. Gellért Gábor a Magyarország, illetve a Képes Sport hasábjain is az olasz bajnokságot elárasztó külföldi sztárokban találta meg a válogatott gyengébb szereplésének okát. És ezt a nézetét maga Bearzot is osztotta (bár lehet, ez inkább fordítva volt).

Az idegenek kétségkívül akadályozzák az új válogatott kialakulását... Az a játékos, aki külföldről jön hozzánk, mindjárt nagy egyéniségként lép a pályára, és így lélektani akadálya az olasz labdarúgók fejlődésének

– idézi Gellért az olasz kapitányt a Képes Sportban, példaként pedig a Platini és Zbigniew Boniek árnyékában csak szenvedő Paolo Rossit hozza fel.

Az idegenekkel van a baj, mondja a magyar szakíró Forrás: Arcanum

Ugyanekkor került elő az Epoca című olasz magazin oknyomozó riportja is, amit Vándor Kálmán, a vb-k történetét több könyvben feldolgozó, kiváló újságíró, népszerű slágerszövegíró tárt a magyar olvasók elé a Magyar Ifjúság 1994. évi 3. számában. A meglehetősen hajánál fogva előrángatott sztori "kameruni titkosszolgálati források" anyagaira támaszkodva a '82-es vb olasz-kameruni (1-1) meccsét állította be bundaként – tudniillik, hogy az olaszok megvették a meccset, aminek vajmi kevés értelme volt, hiszen ők az afrikaiak már nem juthattak tovább, az olaszok meg minek játszottak volna döntetlenre győzelem helyett? Egy Eb-részvétellel ez sztori biztos, hogy soha nem kerül elő.

A nagy leleplezés Forrás: Arcanum

A sikertelen Eb-selejtezőknek mindenesetre annyi „hasznuk" volt, hogy több idősebb játékos is úgy érezte, eljött az ideje visszavonulni. Így intett búcsút a válogatottnak a kapuslegenda, Dino Zoff, ahogy Giampiero Marini, Ivano Bordon, Gabriele Oriali, Francesco Graziani sem volt már ott Mexikóban, ahol még így is kilencen képviselték a '82-es csapatot. A mexikói vb előtti két évben volt idő újjá építeni a csapatot, és úgy tűnt, hogy ez sikerül is, hiszen 1984-ben és '85-ben összesen 16 barátságos meccset játszottak, és csak hármat veszítettek el ezek közül.

Bearzotnak végül nem teljesült az álma: miután Mexikóban a franciák a nyolcaddöntőben 2-0-ra legyőzték az olaszokat, a kapitánynak megköszönték tizenegy éven át tartó áldozatos munkáját. Érdekességképpen megjegyezzük, hogy azt a bizonyos Ciprus elleni, 1983 decemberi győzelmet követően legközelebb csak két és fél évvel, 1986. május 31-én már Mexikóban játszott tétmeccset a válogatott (hiszen nem kellett selejtezniük a vébére). A tornát egy Bulgária, illetve egy Argentína elleni döntetlennel (mindkétszer 1-1) kezdték, majd

az említett Eb-selejtezőt követően 30 hónappal(!) nyertek újra tétmeccset,

amikor az utolsó csoportmeccsen 3-2-re verték Dél-Koreát.

Azt azonban mindezek ellenére sem mondhatjuk, hogy az olasz focit összetörte volna a válogatott viszonylagos sikertelensége. A Bajnokcsapatok Európa Kupájában (BEK) egymás után játszották a döntőket (1983-ban a Juventus, a következő évben az AS Roma bukott el, hogy aztán '85-ben a szörnyű emlékű brüsszeli döntőben a Juve legyőzze a Liverpoolt), 1984-ben a Juve megnyerte a Kupagyőztesek Európa Kupáját (KEK), a Serie A pedig az évtized végére a világ első számú bajnoksága lett,

Maradonával, Carecával, Gullittal, Van Bastennel, argentin, brazil, angol, német és holland világsztárokkal volt teli a mezőny.

Megjelent a bajnokságban a pénz, megszületett a valaha volt egyik legjobb klubcsapat, az AC Milan színeiben, amelyik 1989-ben és '90-ben is megnyerte a BEK-et.

Az 1990-ben mindent megnyerő AC Milan (Ruud Gullt éppen a Toyota Világkupa győztesének járó trófeát emeli magasba) csak egyike volt a kor olasz sztárcsapatainak Forrás: AFP/Toru Yamanaka

Utóbbi évben a KEK-et a Sampdoria (a genovaiak már egy évvel korábban is döntőt játszottak), míg az UEFA-kupát a Juventus nyerte (ahogy '89-ben és '91-ben is egy olasz csapat örülhetett) – azaz teljes volt az olasz dominancia az európai klubfutballban, míg a válogatott bronzérmet nyert az 1990-es hazai rendezésű világbajnokságon.

Volt egy kis döccenés a '82-es győzelem után, de valójában nincs itt semmi látnivaló, lehet szépen továbbmenni, mondhatták az olaszok, és igazuk volt.

Győzelemtől győzelemig, azaz az NSZK elleni vb-döntőtől a Ciprus elleni Eb-selejtezőig lejátszott mérkőzések:
Olaszország–NSZK 3-1 (1982. július 11., vb-döntő)
Olaszország–Svájc 0-1 (1982. október 27., barátságos)
Olaszország–Csehszlovákia 2-2 (1982., november 13., Eb-selejtező)
Olaszország–Románia 0-0 (1982. december 4., Eb-selejtező)
Ciprus–Olaszország 1-1 (1983. február 12., Eb-selejtező)
Románia–Olaszország 1-0 (1983. április 16., Eb-selejtező)
Svédország–Olaszország 2-0 (1983. május 29., Eb-selejtező)
Olaszország–Görögország 3-0 (1983. október 5., barátságos)
Olaszország–Svédország 0-3 (1983. október 15., Eb-selejtező)
Csehszlovákia–Olaszország 2-0 (1983. november 16., Eb-selejtező)
Olaszország–Ciprus 3-1 (1983. december 22., Eb-selejtező)

A cikket az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével írtuk meg.