Tóth András, az Újpesti Dózsa egykori sztárja, aki két Bajnokcsapatok Európa-kupája elődöntőt vívott 1974-ben a Bayern München ellen mesélte:
Ha valaki akkoriban megpróbált a Bayern kapujának közelébe kerülni, annak előbb a középpályán, Franz Rothon kellett valahogy keresztülvergődnie. Ha ez sikerült, akkor a félholt játékost Schwarzenbeck hatástalanította. Aztán utóbbi odapasszolta a labdát Beckenbauernek, aki fölényesen, császári eleganciával indította a támadást."
A labdarúgás történelme úgy emlékszik Hans-Georg Schwarzenbeckre, mint Beckenbauer szárnysegédjére.
Előbbiről nem írtak eposzokat, de becsülettel tette a dolgát a szupersztár árnyékában.
Pedig mind a Bayernben, mind a válogatottban ugyanazokat a sikereket élte el, mint Beckenbauer. Kis túlzással csak két alkalommal tudott kilépni főnöke árnyékából. Ezek közül az első a labdarúgás történetének egyik legfontosabb pillanata, de a másik is történelmi tett.
Mit tett ez a Hans-Georg Schwarzenbeck, amiért örökre emlékezni fog rá az utókor? Először is nem Hans-Georg, csak Georg. De inkább „Katsche". A hetvenes évek német focijában sokan becenevükön lettek ismertek. Ugyan ki hívja Müllert Gerhardnak, Maiert Josef-Dieternek, vagy Hoenesst Ulrichnek vagy a már említett Rothot Franznak? Schwarzenbeck is megkapta a kedveskedő becenevét, ám őt összehasonlíthatatlanul kevesebbet emlegetik, mint az előbbieket.
Katsche három évvel fiatalabb Beckenbauernél. 1966-ban, 18 évesen mutatkozott be a Bundesligában. Annak az évnek a végén érte el a Bayern az első komoly sikerét a Kupagyőztesek Európa-kupájának megnyerésével. Akkor még nagyon fiatal volt, de a következő évtől kihagyhatatlan lett az egyre erősebb és sikeresebb csapatból. Az első szezonját követő 12-ből öt olyan volt, ahol egyetlen Bundesliga-meccsről sem hiányzott.
Mindössze egyszer fordult elő, hogy 30 mérkőzésnél kevesebben lépett pályára a 34-ből. Akkor 29-en.
Összesen 416 első osztályú mérkőzésen szerepelt - mindig a Bayern mezében. És 39 BEK-találkozón. Ez utóbbiakon egyetlen gólt szerzett. A Bayern történetének legfontosabb gólját.
Az 1974-es Bayern München-Atlético Madrid BEK-döntőben egyértelműen a bajor csapat volt az esélyes. Azonban rengeteg nehézséggel küzdöttek a bajorok. Már az utazás sem volt mindennapos, kezdve a reptéri bombariadótól a szörnyű légi útig. Ez meglátszott a Bayern teljesítményén. Brüsszelben 90 perc során nem született gól. A hosszabbításban már szó szerint lézengtek a világsztárok.
A madridi Aragonés a 114. percben be is talált Maier kapujába.
Eldőlni látszott a csata. Főleg azért tűnt ez így, mert az Atlético az egész sorozatban összesen két gólt kapott. Azt sem az elsőszámú kapus, Reina. Miguel Reinának (Pepe Reina édesapjának) abban a BEK-kiírásban nyolc mérkőzés alatt nem tudtak gólt lőni az aktuális ellenfél játékosai. Már csak hat percig kellett volna tartania ezt az állapotot. Ötig tudta. A döntőt is számolva 749 percen keresztül nem tudták bevenni a kapuját. Felülmúlhatatlan statisztikával vehette volna át a kupát. Nyilván már ezt a mondatot minden újságíró be is írta tudósításába, és a telefonokhoz való ugrásra készen állt, hogy diktálhassa azt. A müncheni sztárok tanácstalanul, szárnyaszegetten vergődtek. Talán megváltás lett volna a hármas sípszó.
Ekkor gondolta úgy a csapat tizenegyedik embere, Schwarzenbeck, hogy eljött az ő ideje.
Ott hagyta Beckenbauert, nem passzolt Breitnernek, nem kereste Gerd Müllert, vagy Uli Hoenesst, hanem megindult a madridi kapu felé. És még mielőtt a bíró véget vetett volna csapata szenvedésének, a világ végéről kapura zúdította a labdát. Mintha zsinóron húzták volna, úgy vágódott az a jobb alsó sarokba.
Pályafutása egyetlen BEK-góljával egyenlített a 120. percben.
Az akkori szabályok szerint nem büntetőpárbaj következett, hanem két nap múlva a két csapat ugyanazon a helyen ismét megmérkőzött. Akkor már megmutatkozott, hogy melyik a jobb együttes. A Bayern Gerd Müller és Uli Hoeness 2-2 góljával elsöpörte az Atléticót. Ekkor már csillogtak a sztárok. Ám a szerény, szürke középhátvéd nélkül nem lett volna megismételt döntő. És ki tudja, mikor nyer először német csapat BEK-et?
Schwarzenbeck Beckenbauer mellett játszva még kétszer nyerte meg a legrangosabb európai klubtrófeát. Együtt lettek 1972-ben Európa-bajnokok, 1974-ben világbajnokok.
1977 után, amikor Beckenbauer távozott Münchenből, már Schwarzenbeck sem ért el több komoly sikert. Ahogy klubszinten igazából a Császár sem 1966, vagyis Schwarzenbeck érkezése előtt. A Császár testőre 1981-ben vonult vissza. Egykori társai többségével ellentétben eltávolodott a labdarúgástól. Csendben élte civil életét. Nem kereste a televízió biztosította nyilvánosságot. Egyszer mégis megkérdezték, ő így beszélt:
Számomra az volt a legfontosabb, hogy tagja lehettem annak a csapatnak. De nem voltam én akkor sztár, mint Franz, Gerd, vagy Sepp. Örültem, hogy velük játszhattam, részese lehettem azoknak a nagy sikereknek."
Visszavonulása után 28 éven keresztül egy trafikot üzemeltetett Münchenben. A pult mögött az egykoron sikeres játékos állt, aki pályafutása 15 éve során 15 nagyon komoly címet nyert. Ahogy humorosan megjegyezte:
Eleinte nehéz volt, mert a kissé ostoba futballistának meg kellett tanulnia normálisan kommunikálni a betérőkkel."
A kínálat olyan volt, mint általában egy ilyen üzletben: cigaretta, rágógumi, tollak, füzetek, újságok, üdítők. Ezenkívül csak annyiban tért el ez a trafik a többi hasonlótól, hogy volt a falon két olyan fénykép, mely kedves volt a tulajnak.
Az egyiken az 1974-es BEK-győztes Bayern volt, a másikon pedig Beckenbauer és ő ölelkezett a világbajnoki győzelem után.
Az állandó vásárlók persze tudták, ki szolgálja ki őket, és miért vannak itt ezek a képek. Ám gyakran előfordult, hogy egy véletlenül betévedő vásárló álldogált sokáig a képeket nézve, majd megkérdezte: mondja, ki az a fickó Beckenbauer mellett?
Schwarzenbecket a remeteéletből 2008-ban sikerült kimozdítani a Bayern akkori vezetőinek. A csapat 21. bajnoki címének elnyerésekor megkérték, hogy ő adja át a Salátástálat Oli Kahn csapatkapitánynak. Ugyanis akkor az volt a szokás, hogy a bajnoknak járó ereklyét az adott klub valamelyik korábbi klasszisa nyújtja át utódainak. Szép gesztus. Katsche természetesen örömmel vállalta a felkérést.
Akkor még nem is sejtette, hogy ezzel a kis mozdulattal is bekerül a történelembe.
Ugyanis ő volt az utolsó ilyen díjátadó. A következő évben már a Bundesliga elnöke adta át a Salátástálat. És azóta is ő, vagy a liga egy másik vezetője teszi ezt meg. Így lesz ez idén is. Manuel Neuer nem egy korábbi Bayern-klasszistól veheti át a tálat, hanem Christian Seiferttől. És ez egy nagyon visszafogott díjátadó lesz. Eleve nem az Allianzban történik, hanem Wolfsburgban. Elmarad a szokásos bajnoki sörfürdő, ezúttal nem lehet 100 embernél több a nézőtéren. Továbbá
Dieter Reiter, München polgármestere bejelentette, hogy legnagyobb sajnálatára idén az ünneplést sem engedélyezheti a Marienplatzon.
Pedig a város főterén már az első, 1932-ben megnyert német bajnoki cím után is együtt ünnepeltek a játékosok a szurkolókkal. Az idei lecsupaszított ünnepségnek már csak egy nyitott kérdése van.
Ki emeli fel elsőként a Salátástálat?
Ugyanis amióta Manuel Neuer a csapatkapitány, mindig ő vette át, de másnak engedte át az első felemelés jogát. 2018-ban a helyettesének, Thomas Müllernek, mert abban az évben sérülése miatt alig jutott játéklehetőséghez, és úgy érezte, hogy nem tett érte eleget. Tavaly pedig a búcsúzó Ribery-Robben-Rafinha triónak engedte át a történelmi lehetőséget.