Megverték a vébén a brazilokat, mégis nyomorban haltak meg - az elfeledett magyar válogatott focisták története

Rengeteg olyan magyar futballistáról tudunk, akinek az élethelyzete a pályafutásuk befejezése után nyomorúságossá vált. Hogy ebben mennyi részük volt a játékosoknak és mennyi a magyarországi szocialista sportrendszer ellentmondásainak, azt most nem fogjuk tudni kinyomozni. Azt viszont megmutatjuk, hogyan alakult ki a magára hagyott futballgeneráció, és miért ér ma többet egy olimpiai aranyérem egy világbajnoki ötödik vagy hatodik helyezésénél. Miközben az olimpiai futballtornákra sok mindent lehetett mondani, csak éppen azt nem, hogy a világ komolyan vette volna azokat. Hatvannégyben magyar–egyiptomi, hatvannyolcban magyar–japán elődöntő volt, hetvenkettőben csak a béketábor képviselői – Lengyelország, Magyarország, NDK, Szovjetunió – jutottak a legjobb négy közé.

Forrás: Origo

„Oldalt ott áll Mathesz Imre megint." Egyetlen félmondat egy legendássá vált rádióközvetítésből az 1966-os angliai labdarúgó-világbajnokságról. Szepesi György a liverpooli Goodison Parkban (az Everton stadionjában) élte át a csodát, Magyarországon meg több milliónyian a rádió- és tévékészülékek előtt, mert

a Baróti Lajos vezette labdarúgó-válogatott 3-1-re legyőzte az előző két világbajnokságon egyaránt veretlenül aranyérmes brazil csapatot.

Annak a világbajnokságnak ez volt az egyik legnagyobb szenzációja.

Két évtizeddel később, 1986-ban ezt írja Mathesz Imréről a Képes Sport: „Szinte úgy kell nyomozni utána, hogy megtalálja az ember. A Vasas népszerű játékosa, a Bim-Bam (jellegzetes futása közben ingatta a fejét, innen a becenév) manapság szinte eltűnt a nyilvánosság elől. Pedig a Kaposvár története során vele jutott fel először az NB I-be.

Mathesz Imre, aki élete utolsó szakaszát nagy szegénységben töltötte Forrás: MTI/Petrovits László

Pedig Mathesz a Vasas két nagy generációjával együtt futballozott (a Bundzsák Dezső-féle csapattal és aztán a Mészöly Kálmán, Farkas János fémjelezte együttessel is), 248 mérkőzést játszott le az angyalföldi klub színeiben. Mégsem találja meg senki, már 1986-ban sem.

Évekkel később Budapesten, az V. kerületben, a Vadász utcában kellett volna kutakodni: az ott lévő kisüzem dolgozója, éjszakai portása volt az 1966-os vb hatodik helyén végző kiválóság.

Mathesz Imre azon a vb-n a brazilok és a bolgárok elleni mérkőzésen is szerepelt. Olimpián viszont soha nem járt. Akkoriban az volt a szabály, hogy az a futballista, aki részt vett világbajnokságon, nem mehetett az ötkarikás labdarúgótornára. Képességei alapján Mathesz Imre simán befért volna az 1968-as mexikóvárosi olimpián aranyérmes együttesbe, ahogyan a négy évvel korábban, Tokióban olimpiai bajnoki címet szerzett csapatba is. Japánba nem vitte ki magával az olimpiai csapat edzője, Lakat Károly, holott a svédek elleni olimpiai selejtezőn 1964. április 15-én, Göteborgban még ott volt a pályán.

Mathesz Imre nagy szegénységben, nélkülözésben halt meg 2010-ben. Gépkocsijával a Somogy megyei Mernyén egy kamionnak ütközött. Mivel soha nem járt olimpián, életjáradékot sem kaphatott.

Skizofrén a helyzet, tudom: egy világbajnoki hatodik helyezés még ma is kevesebbet ér, mint egy vagy két olimpiai aranyérem, holott a labdarúgás – amelynek külön olimpiája a vb – éppen a legkevésbé tekintélyes ötkarikás sportág.

Mathesz hiába volt ott a brazilverő magyar álomcsapatban, ezért legfeljebb egy hátba veregetést kaphatott. Másra nem számíthatott. Ugyanígy járt az újpesti Káposzta Benő is. Vagy ha lehet, még rosszabbul. Az újpesti jobbhátvéd az 1966-os vb-n négy meccsen (tehát az összesen, amit a magyar csapat vívott) pályára léphetett. Tagja volt az 1964-es tokiói olimpiára utazó magyar keretnek, de a Japánban rendezett olimpián egyetlen percet sem játszott. Éppen ezért érmet sem kaphatott; mintha ott sem lett volna. Káposzta Benő, ez a nagyszerű játékos, akit 1966-ban és 1967-ben több nyugat-európai szaklap az év All Star-tizenegyébe választott, ma 78 éves. Nagyon nehéz körülmények között él.

Mihalecz István (Zalaegerszegi Torna Egylet) szereli Jerzy Musialek-et, jobbról Káposzta Benő a magyar-lengyel olimpiai válogatott előkészületi labdarúgó mérkőzésen a Népstadionban Forrás: MTI/Pálfai Gábor

Szinte látom az olvasó felemelt mutatóujját: mit panaszkodnak ezek a futballisták, mikor annak idején halálra keresték magukat! Abban az országban, ahol a játékosok fizetése azért nem volt nyilvános (jelzem, ma sem az), mert egyesek attól féltek, hogy mit szólnak majd a bányászok meg az ózdi munkások, könnyen szárnyra kaptak a különféle feltételezések. Ma már megdöbbentő, de a hatvanas-hetvenes években a pontpénz 400 forint volt. Azaz egy döntetlen ért ennyit az NB I-ben, a győzelem ennek a dupláját. Voltak persze egészen kiemelkedő javadalmazások is. A kor egyik ikonikus csapatánál, a Vasasnál az ősi rivális, a Ferencváros legyőzése érte a legtöbbet, ötezer forintot.

Ez akkor valóban kiemelkedően magas összeg volt, hiszen 1967-ben a magyarországi átlagkereset 1915 forint volt. Tíz évvel később, 1977-ben, amikor a Vasas mindmáig az utolsó első osztályú bajnokságát nyerte meg, ez az összeg 3413 forintra rúgott.

Ehhez képest az FTC elleni 5000 forintos prémium valóban az egeket verte. Azonban ne feledjük, hogy egy szezonban mindössze két Vasas–FTC meccset rendeztek az NB I-ben és a Vasasnak egyáltalán nem volt könnyű dolga, amikor a zöld-fehérekkel találkozott. 1967-ben például egyszer sem sikerült nyernie, mert egyszer 2-2-re végeztek a felek, egyszer meg a Fradi győzött 2-1-re.

A prémiumon felül a játékosok kaptak még kalóriapénzt és egy „munkahelyet" is, ahová be kellett menniük dolgozni. Na, ez volt az igazán nagy szám! Már az, amikor Mészöly Kálmán és Farkas János, a Vasas két legendája megjelent egy-egy angyalföldi gyárban.

Farkas János, aki, ha megjelent egy angyalföldi gyárban, ott leállt a termelés Forrás: AFP/Staff

Mondanunk sem kell, hogy abban a pillanatban leállt a termelés, a munkások a két akkori világsztár köré sereglettek, és sorjázhattak a jobbnál jobb történetek. Albert Flóriánnak nagyobb szerencséje volt, őt a Magyar Távirati Irodában helyezték el az ifjúsági szövetségi kapitány és sportszerkesztőség-vezető Hoffer József kérésére. Aztán ott voltak a gebinesek meg a butikosok. Előbbiek egy-egy ivót (kocsmát) kaptak, s több-kevesebb szerencsével üzemeltették azokat. Volt, aki nagyon jól csinálta. A Fradi-játékos Szőke István Volán-klubja egyhamar legendás hely lett a VIII. kerületben.

Az olimpiai bajnok, a máig tisztázatlan körülmények között a vonatkerekek alá eső Sárközy István nem volt ennyire szerencsés. Amihez nyúlt, abból baja lett, belekeveredett a totóbotrányba is, börtönbe kellett vonulnia a nyolcvanas évek elején.

A butikok közül Bozsik József Kígyó utcai tricotage-a, Grosics Gyula Fekete párduc elnevezésű, Szent István körúti ruhaüzlete és Sándor Károly feleségének Lenin (ma Teréz) körúti divatboltja volt. Az utóbbiakban nyugatról hozott kelmék roskadoztak a polcokon, de csak ezek nem termeltek annyi pénzt, amennyiből egy egész életet meg lehetett alapozni.

Ugyanakkor kereshettek volna sokkal többet is a kor nagyságai, ha – mondjuk – a meccsek jegybevételeit nem az OTSH süllyesztette volna el. Egy FTC–Vasas, Honvéd–Dózsa kettős rangadóra hiába ment ki a Népstadionba 70-80 ezer ember, a jegybevétel csak bizonyos hányada lehetett a kluboké. Voltak ennél cifrább történetek is. A Vasas 1967-ben megnyerte a santiagói Hexagonal tornát, a többi között a Pelé vezérelte Santos és a klub Világ Kupa-védő Penarol előtt. Akkoriban a szervezők meccsenként tízezer dollárt fizettek a magyar szupercsapatnak. Hiába.

A pénzt a dél-amerikai tornákról nylon szatyorban hozta haza Rózner Győző szakosztályvezető, majd a pénz ment az OTSH-ba,

miközben az angyalföldi játékosok egy-két dolláros napidíjat kaptak az ismétlődő túrák alkalmával.

Voltak persze olyan illegális bevételek, amelyek a játékosok pénztárcáját tömték ki. A kor egyik legfontosabb tevékenysége a csempészés volt, amely felett sokszor szemet hunytak a hatóságok. De azt nem lehetett tudni, hogy valójában mikor hunynak szemet! Mert elég volt egy túlbuzgó vagy a futballistákat utáló vámtiszt, s máris lehetett mindent kipakolni. Mindezeket csak azért mondtuk el, hogy érzékeltessük: az idehaza hihetetlen népszerűségnek örvendő futballisták anyagi biztonságának megalapozása egyáltalán nem volt egyszerű feladat.

Albert Flórián (b3) elé hiába tették oda a brazilok a különféle szerződéseket, a Császár nem mehetett külföldre Forrás: MTI/NDK

A legnagyobb tragédia azonban ezeknek a sportolóknak az volt, hogy az állam nem engedte ki őket külföldi csapatokhoz. Szerencsétlen Albert Flórián, ott volt Brazíliában, az orra elé tették a szerződés-tervezeteket, de nem írhatta alá őket.

Az első, hivatalosan kiengedett magyar futballista Bálint László volt, aki 1979-ben mehetett a belga FC Bruges csapatába,

és lett ezzel a negyvenes évek vége után az első hivatalos engedéllyel kiszerződő idegenlégiós. Arra persze semmilyen garancia nincsen, hogyha a hatvanas évek magyar sztárfutballistái kimehettek volna nyugatra, akkor ma nem lenne egyetlen nyomorgó játékos sem. De hogy kevesebb lenne belőlük, abban szinte biztosak vagyunk.

A magára hagyott futballgeneráció – ez a gyűjtőfogalom tökéletesen jelzi, milyen sors várt e játékosokra. A Vasas és a magyar válogatott legendás csatára, Várady Béla (akinek a tiszteletére még az ellenfelek szurkolói is verset faragtak) visszavonulása után egy konténereket szállító tehergépkocsi fülkéjében találta magát.

Váradynak a Vasas egyáltalán nem rendezett búcsúmeccset –

azt a Vác szervezte meg 1990-ben.

Várady Béla, akinek a Vasas nem rendezett búcsúmeccset Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Az a Vác, ahová a bombázó 1986-ban szerződött, és akivel a Vác (történetében először) feljutott az NB I-be. Váradynak annyiban szerencséje volt, hogy az 1972-es müncheni olimpián ott lehetett az ezüstérmes magyar válogatottban, éppen ezért ő számíthatott az olimpiai életjáradékra.

Ugyanakkor, hogy mennyire nem speciálisan magyar esetről beszélünk, arra a legjobb példa a francia Bruno Bellone története. A kiváló futballista 1984-ben aranyérmet nyert az Európa-bajnokságon, két évvel később pedig tagja volt a mexikói vb-n bronzérmes francia csapatnak.

Bellone egy ingatlanspekuláció miatt ment tönkre.

Bruno Bellone, a francia válogatott volt tagja, akit egy ingatlanspekuláns vitt a szegénységbe Forrás: AFP/Eric Gaillard

Nem járt jobban a St. Etienne volt edzője, Robert Herbin sem: utolsó éveit borzalmas szegénységben töltötte, s gyakorlatilag éhen halt. Herbin annak a St. Etienne csapatának volt az edzője, amely az 1976-os glasgow-i BEK-döntőben a Bayern München ellen játszott, és szenvedett 1-0-ás vereséget.

Nem véletlen, hogy a franciaországi Nantes városának egyeteme már 1988-ban készített egy tanulmányt, amelynek témája az volt, hogy mennyire nehéz a profi futballisták számára az életváltás, azaz a játékos-pályafutás lezárása utáni életkezdés.

Még azok is így voltak, akik Nyugat-Európában futballoztak, s akiknek hírből sem kellett ismerniük a magyarországi viszonyokat.

Visszatérve hazánkba: a nagyon sok sportolón tényleg segítő és az életminőséget javító olimpiai életjáradék éppen azoknak a futballistákon nem segít, akik az ötvenes-hatvanas években valóban világsztárok voltak, de nem jártak olimpián. Vagy azért, mert nem fértek be a keretbe, vagy azért, mert már világbajnokságon szerepelhettek és ezért nem lehettek az olimpiai keret tagjai.