Lemondott a csapatért vb-döntőről, ezzel örökre kiírta magát a válogatottból

Hallott ön már Nílton de Sordiról? És Djalma Santosról? Utóbbiról egészen biztos, még akkor is, ha nem elvakult brazil drukker. A két név az 1958-as világbajnokság döntője óta összefonódott, a különbség csak annyi, hogy míg Djalma Santos – nem ok nélkül – a foci ünnepelt hőse lett, addig Nilton de Sordi elfeledve halt meg 2013-ban.

Kezdjük akkor a dolgot a közepén, onnan lesz igazán érdekes visszakanyorodni a történet elejére. Az 1958-as labdarúgó világbajnokság döntőjét Brazília 5-2-re nyerte meg a hazai pályán játszó Svédország ellen, elsősorban egy 17 éves zseni, Pelé három góljának köszönhetően.

A brazil válogatott így állt fel a solnai Rasund Stadionban rendezett döntőben:

Gilmar – Djalma Santos, Nilton Santos, Zito – Bellini, Orlando – Garrincha, Didi, Vava, Pelé, Zagallo

A védelemben ugyan Djalma Santos és Nilton Santos összeszokott párost alkotott, már a négy évvel korábbi, svájci világbajnokságon is egymás mellett játszottak, előbbire mégsem számíthatott Vicente Feola, a dél-amerikai csapat legendás szövetségi kapitánya, aki 1958-ban megnyerte a vb-t a brazilokkal, majd az 1966-os tornán is irányította a csapatot (korábban tévesen írtuk, hogy 1962-ben ő volt a kapitány, a chilei vb-n Aymoré Moreira ült a kispadon). Djalma Santos ugyanis nem sokkal a svédországi torna előtt megsérült, Feola viszont ennek ellenére sem mondott le róla, ami érthető: a valaha volt egyik legjobb jobbhátvédről beszélünk.

Volt azonban egy helyettese Djalma Santosnak, aki legalább olyan jó volt a posztján, mint a Portuguesa (majd később a Palmeiras) klasszisa: ő Nílton de Sordi, a Sao Paulo FC 27 éves védője volt. De Sordi ízig-vérig paulista volt: a Sao Paulótól nagyjából 170 kilométerre fekvő Piracicaba városában született 1931-ben, ott is kezdett focizni a helyi XV de Piracicaba nevű (a név brazil köztársaság 1889. november 15-i kikiáltására utal) klubban.

Világjáró kiscsapat

A XV Piracicaba a '60-as években ugyan csak a Paulista, azaz a Sao Paulo-i állami bajnokság második vonalában vitézkedett, egy helyi vállalkozónak, politikusnak és nem utolsó sorban megszállott sportrajongónak, az olasz bevándorló családból származó Romeu Italo Ripolinak köszönhetően fél Európát bejárhatta, ami akkoriban csak olyan sztárcsapatoknak adatott meg, mint a Botafogo, vagy a Pelével felálló Santos.

Az 1940-es évek végén azonban még állami szinten is kiscsapatnak számított, mégis elég nagy volt ahhoz, hogy a Sao Paulo megfigyelői feltűnjenek egy-egy meccsükön, akik gyorsan ki is szúrták De Sordit, aki három év után 1952-ben az ország egyik legnagyobb csapatánál folytathatta a pályafutását. Gyorsan a klub szurkolóinak egyik kedvence lett. Népszerűségét nem csak annak köszönhette, hogy

védő létére kimondotta technikás volt, de még ennél is többre értékelték a párharcok elől soha nem menekülő, bátor játékát.

Az eredendően középhátvéd De Sordit az 1951 végén eligazoló jobbhátvéd helyére szerződtette a "Tricolor", ő pedig megállta a helyét. a Poy, De Sordi, Mauro sort hamarosan csak "fal"-ként emlegették, a csupán 171 centis jobbhátvéd pedig egészen 1965-ig alapembernek számított a klubnál, ahol 536 bajnokin húzhatta fel a piros-fekete-fehér szerelést.

Az 1957-es bajnokcsapat: az álló sorban balról a második Nilton De Sordi, míg jobbról az első a csapat edzője, a magyar Guttmann Béla:

#SaoPaulo#SPFC (1957) #CampeaoPaulista;
Coach #Guttmann, #NiltonDeSordi,#Zizinho... pic.twitter.com/lhwov9hEl2

— OldFootballPhotos (@OldFootball11) February 17, 2016

De Sordit már 1954-ben meghívták a brazil válogatottba, de az az évi svájci világbajnokságra még nem volt esélye kiutazni, első mérkőzését is csak a következő évben játszotta a nemzeti csapatban. Ettől kezdve viszont már-már kihagyhatatlan volt,

szinte kabalája lett a csapatnak, amelyik – egy olaszok elleni barátságos meccset kivéve – nem tudott veszíteni, ha ő is a pályán volt.

Nem is lehetett kérdés, hogy helye lesz az 1958-as vb-keretben, pláne úgy, hogy a csapatot korábbi klubedzője, Vicente Feola irányította. A brazilok két óriási csalódás – 1950-ben hazai pályán bukták el a világbajnoki címről döntő mérkőzést Uruguay ellen, négy évvel később pedig az Aranycsapat győzte le őket a berni csataként híres-hírhedtté vált, öltözői tömegverekedéssel végződő negyeddöntőben – után mondhatni biztosra mentek, bombaerős csapattal utaztak el Svédországba, ahol sorra vették az akadályokat.

A brazil válogatott mezében:

Nílton de Sordi (14 Feb1931 – 24 Aug 2013) .. a part of the 1958 #FIFA#WorldCup#Brazil winning squad. #SãoPaulopic.twitter.com/HhLBMOzzow

— Classic Football (@classic1863) August 24, 2016

A csoportban Ausztriát 3-0-ra, a Szovjetuniót 2-0-ra verték, míg az angolokkal 0-0-t játszottak. A negyeddöntőben 1-0-ra verték Wales csapatát, az elődöntőben pedig 5-2-re a Raymond Kopával, Just Fontaine-nel, Roger Piantonival felálló franciákat.

De Sordi azonban ezen a meccsen összeszedett egy izomsérülést, amit nem sikerült megnyugtatóan kikúrálni az öt nappal később, 1958. június 29-én esedékes vb-döntőig. Feola ismerte a játékosát, ezért rábízta a döntést, hogy vállalja-e a házigazda svédek elleni finálét.

"Nem akartam kockáztatni – idézte fel a történteket De Sordi egy interjúban már 2003-ban. – Akik ismernek, tudják, hogy soha nem futamodtam meg. Számos fontos mérkőzést, döntőt játszottam. Tiszta a lelkiismeretem, miközben az emberek mindenféle abszurd dolgokat összehordtak, amelyek mára valósággal legendák lettek.

Egyetlen oka volt, hogy kihagytam a döntőt: nem éreztem magam egészségesnek, és nem szerettem volna, ha miattam kerül hátrányba a csapat

– mondta határozottan az egykori hátvéd, akiről a döntő után mindenfélét leírtak az újságok és kitaláltak a szurkolók. Legtöbben azzal vádolták, hogy megijedt a téttől, és inkább sérültnek mondta magát, ami persze ostobaság volt, hiszen egy ereje teljében lévő, országos bajnoki címet nyerő focistáról beszélünk, akivel a védelemben öt meccsen csupán két gólt kapott a válogatott.

Az átkozott kapus

Nilton De Sordi esete nagyon hasonlít, az 1950-es vb utolsó meccsén egyetlen egyszer hibázó kapus, Moacir Barbosa esetére, aki az Uruguay ellen 2-1-re elveszített mérkőzés után az elsőszámú közellenség lett Brazíliában. Barbosa is szegényen és magányosan halt meg, és évtizedekkel később is, ha kiment az utcára összesúgtak a háta mögött, olyanokat mondva, hogy "miatta veszítettünk 1950-ben", vagy szülők a gyerekeiknek, hogy "ne nézz rá, mert rád hozza a bajt".

"Akkoriban még nem lehetett a mérkőzés közben cserélni (pontosabban 1958-tól már lehetett cserélni a kapust és egy mezőnyjátékost, de őket is csak sérülés esetén, viszont a világbajnokságokon valóban csak 1970-től volt meg ez a lehetőség - a szerk.), én pedig nem bírtam volna végigjátszani 90 percet. Akkor pedig eggyel kevesebben lettünk volna a pályán, amivel ártottam volna a csapatomnak. Ezért döntöttem úgy, hogy átadom a helyem Djalma Santosnak, csapat pedig teljesítette a küldtesét.

Ha kockáztatok és pályára lépek, majd kikapunk, én lettem volna a bűnbak, míg így a korrektségem árát fizettem meg

– tette még le De Sordi.

Az említett Djalma Santosnak annyira jól ment a játék a döntőben, hogy ezzel az egy meccsel bekerült a torna álomcsapatába, ahogy az 1954-es és az 1962-es tornán is. Ez utóbbi vébét ugyancsak megnyerte a brazil válogatottal. Djalma Santos mellett csupán Franz Beckenbauer és Philipp Lahm mondhatja el magáról, hogy három világbajnokságon is beválasztották az All Star-csapatba.

Djalma Santos, Mario Zagallo, Pelé és Zito a Jules Rimet-trófeával az 1958-as világbajnokság döntője után Forrás: Agęncia Estado via AFP/File

Nílton De Sordi ugyan továbbra is kiválóan játszott a Sao Paulóban, a válogatottba azonban - talán a szurkolók felől érkező nyomás miatt - egyetlen kapitány sem akarta még egyszer meghívni. Végül 1961-ben két barátságos mérkőzésen még pályára léphetett Paraguay ellen az Oswaldo Cruz-kupában, de ez már csak a hattyúdala volt a válogatottban a még mindig csak 30 éves védőnek. 25 mérkőzést játszott összesen a brazil nemzeti csapatban, a mérlege pedig 17 győzelem és hét döntetlen mellett egyetlen – a fentebb említett olaszok elleni – vereség.

Nílton De Sordi hosszú betegség után 2013. augusztus 24-én halt meg a Paraná állambeli Bandeirantésben.