Dzsudzsák Balázs: Szánalomból nem akarok 109-szeres válogatott csúcstartó lenni
A közelmúlt és a jelenkor legnépszerűbb magyar labdarúgója, a 108-szoros válogatott Dzsudzsák Balázs még egy nagy dobásra készül. 2021-nek úgy indul neki, hogy mindenképpen szeretne visszakerülni a válogatottba, s játszani a budapesti Európa-bajnokságon. A Debrecen focistája ezúttal is őszintén, szívből beszélt érzéseiről, az interjú végére pedig az is kiderül, amit én már régen sejtettem: az ember Dzsudzsák Balázs legalább annyira érdekes, mint a futballista. Ha nem érdekesebb.
Szeptember 22-én mintegy 40 újságíró állta körbe önt, amikor a Debrecen hivatalosan bemutatta a Nagyerdei Stadionban. Mennyire lepte meg ez a magyar szinten szokatlan médiaérdeklődés?
Nagyon meglepődtem, ki is tettem a közösségi oldalamra azt a képet, amely ott készült. A kedvenc fotóim egyike volt az. Aztán valaki feltörte az Instagram-fiókomat, eltűnt onnan ez a kép, de szerencsére a telefonomban még megvan.
Visszatérve a bemutatásomra: sok mindent gondoltam, de azt nem, hogy ilyen sokan eljönnek arra a rövid eseményre. Ebben csak titkon reménykedhettem. Megható volt számomra az a délután. Büszke vagyok arra, hogy a debreceni stadionban valósulhatott meg ez, ráadásul több mint 13 év külföldi karrier után, egy hétköznapon, 3000 szurkoló előtt.
Mennyire nehéz elviselni, hogy a Dzsudzsák név kimondásának pillanatában szinte mindenki az ön neve mellé rendeli a saját elvárását? A Haladás elleni 0-0-ra végződött NB II-es bajnoki mérkőzés után kissé szomorúan állt a tévékamerák előtt, és azt mondta, hogy ez az ősz nem az ön idénye. Ez is a túlzott elvárásokból fakad?
Nekem az elvárásokkal soha semmi bajom nem volt. A túlzott elvárásokkal, vagy az irreális vágyálmokkal igen. A futball nem egyemberes sport. Szoboszlai Dominiktől sem lehetett előre elvárni, hogy berúgja a válogatottat az Izland elleni meccs utolsó percében. Döbbenetes nyomást és elvárást tud a magyar ember tenni egy-egy játékosra.
Ez nem probléma, az már viszont igen, ha ezek az elvárások nincsenek köszönőviszonyban a realitásokkal.
Amit Szombathelyen nyilatkoztam, azt a mai napig tartom. A saját elvárásaimmal szemben 2020 számomra borzalmas volt. A járvány miatt, a futball itt most csak másodlagos. Ezt az évet el kell engedjem, januárban úgy kell felkészülnöm, hogy a lehető legjobb állapotba kerüljek, és a Debrecen ismét az NB I-ben szerepelhessen.
Amikor Izland ellen berúgta Szoboszlai Dominik azt a győztes gólt, mi jutott eszébe? Átfutott az agyán, hogy miért nem lehet ott a többiekkel a Puskás Arénában?
Soha nem titkoltam, hogy számomra az első számú csapat a magyar válogatott. Én mindig ott voltam a nemzeti csapattal lélekben akkor is, ha nem válogattak be. Nekem az, hogy Magyarországot, a világ legszebb színeit, a piros-fehér-zöldet 108 alkalommal képviselhettem, elmondhatatlan büszkeség. A gól után természetesen ordítottam, boldog voltam.
A meccset egyedül néztem, így szeretem, pedig hívtak a barátaim közös meccsnézésre.
Nem akarok hazudni: nagyon rossz érzés volt, hogy 2020 legszebb futballpillanatát a tévén keresztül kellett nézzem, és nem lehettem ott a csapattal.
Ez örökké óriási szívfájdalom marad, ezt a továbbjutás némileg enyhítette. Egyben reményt is adott nekem, hogy jövőre ismét lesz egy lehetőség, hogy ott lebeghet a szemem előtt egy új cél.
Ahogy hallgatom, úgy érzem, hogy a válogatottság az ön részéről nem egy lezárt történet.
Semmiképpen sem az, és ez így is marad, ha soha többet nem hívnak meg a nemzeti csapatba. Én a válogatott szereplést soha nem fogom lemondani. Ha nem válogatnak be, az más kérdés.
De olyan sajtóeseményt nem fogok összehívni, amelyen bejelentem, hogy lezártam a válogatott szereplést, engem többet nem látnak a címeres mezben. Tisztában vagyok a saját képességeimmel. Ha eljön az a pillanat, amikor nem tartom magam alkalmasnak a válogatottságra, akkor el fogom magamban engedni ezt a kérdést, de jelen pillanatban nem tartunk itt.
Fontos kérdés az életében a 108-as, vagy a 109-es szám? Hiszen most – Király Gáborral együtt – 108-szoros válogatott játékos, ezzel ketten csúcstartóak. Király már visszavonult, így ön, ha pályára lép még egyszer a nemzeti csapatban, egyedüli csúcstartó lehet.
Soha nem foglalkoztatott ez a szám. Én soha nem azért jöttem játszani a válogatottba, hogy egyszer elmondhassam: én vagyok a magyar futball történetének az a játékosa, aki a legtöbbször játszott a nemzeti együttesben. A horvátok ellen sem úgy léptem pályára az Üllői úton, hogy úristen, ez a századik válogatottságom, emberek, jöjjetek, mert ilyet még nem láttatok.
Én nem azért élek, hogy egyedüli csúcstartó legyek.
Sőt, ha valaki azt mondaná, hogy kegyelemből, vagy szánalomból betesz még egyszer, hogy 109-szeres válogatott legyek, akkor életemben először azt mondanám, hogy ebből nem kérek.
A válogatottság nem ajándék. A múlt nagy ikonjai, Puskás Ferenc, Bozsik József, Fazekas László, Király Gábor sem engedhették meg maguknak egyszer sem, hogy ajándékba kapják a válogatott fellépést. Akkor én ezt hogyan fogadhatnám el? De abban se reménykedjen senki, hogy feladom az álmaimat. Az lebeg a szemem előtt, hogy a magam erejéből jussak vissza a válogatottba.
Ha most nem sorsolták volna ki a magyar válogatott mellé Andorrát a vb-selejtezőkön, esküszöm, hogy nem kérdezném meg a következőt. Lelkileg hogyan lehet feldolgozni, hogy 2016 júniusában két gólt rúg a későbbi Eb-győztes portugáloknak az Európa-bajnokságon, egy évvel később meg csapatkapitánya annak a válogatottnak, amely 1-0-ra kikap Andorrában?
Olyan szinten égett belém az andorrai vereség, hogy magam előtt látom az öltözőt, a félidőben teljes volt a káosz. Jellemző, hogy a szünetben a szertárossal, Hegyesi Lászlóval beszéltem, mit hozhat a második félidő? Hogyan tudnánk itt nyerni? Az edzők már kint voltak a pályán, én meg a szertárossal diskurálok. Az a felkészülés, az utazás, a sérülések, őrület volt az a mérkőzés, meg az azt megelőző napok is.
Ezek nem kifogások, mert Andorrától nem lehet kikapni.
De ez egy olyan meccs volt, amit ha a mai napig játszunk, akkor sem rúgunk gólt. Két kapufát lőttem a második félidőben. A végén odahívtak bennünket a szurkolók. Érzelmileg ott nagyon csúnya dolgok történtek.
A drukkerek levetették velünk a mezt.
Utána én álltam oda a tévékamerák elé és sírtam. Senki ne gondolja azt, hogy ez valami színház volt, ezt nem lehet megjátszani. Ez nem mártíromság, nem szerepjátszás volt. Az andorrai könnyek őszinték voltak.
De iszonyatosan nehéz feldolgozni. 2016 nyarán 25 ezren ünnepeltek bennünket a Hősök terén, majd egy év múlva leszedik rólunk a mezt. Normális embert ezek a dolgok megérintik.
Szokta olvasni a Szoboszlai Dominikkel kapcsolatos híreket?
Igen. Tudom, hogy miért kérdezi. Mert ezeket a cikkeket rólam is megírták. Amikor a PSV játékosa voltam, a teljes magyar sajtó összeboronált egy csomó olyan klubbal, ahová esélyem sem volt eligazolni.
Pontosan ezért kérdeztem. Hogyan viseli el azt, hogy a Eindhovenből Dagesztánba, az Anzsi Mahacskala csapatába való igazolása miatt élete végéig pénzéhséggel vádolják meg?
Nem csak a pénz döntött ott. A mai napig két olyan játékos van, aki komoly szinten futballozott Oroszországban: Huszti Szabolcs és én. Én akkor a kameruni Samuel Eto'o-val, vagy a brazil Roberto Carlosszal kerültem egy csapatba.
Egy olyan klub keresett meg – ez volt az Anzsi –, akik akartak engem és versenyeztek értem. Még egyszer: nekik én kellettem a világsztárok mellé.
Erre lehetett nemet mondani? 2011. június 7-én San Marinóban játszottunk a válogatottal. A meccs után nekem Rómába kellett mennem, ott történt meg az orvosi vizsgálat. Az Anzsi volt az egyetlen csapat, amely hajlandó volt értem kifizetni az átigazolási összeget a hollandoknak.
Ez egy nagyon fontos pillanat. A dagesztáni csapaton kívül volt-e más együttes, amely eljutott idáig?
Nem volt. Csak egy másik ajánlat, a portugál Benficáé.
A Benfica mit tett azért, hogy ön Lisszabonba igazoljon?
Alkudoztak, próbálták lejjebb nyomni az áramat a hollandoknál. Ezenfelül megnéztem a két klub fizetési ajánlatát.
Ha akkor nem a Benfica teszi azt az ajánlatot, hanem a Sevilla, vagy a Juventus, soha nem megyek Dagesztánba.
A Benfica nagy csapat, de nem Bayern München, vagy nem Juventus. Ezt is mérlegre tettem, és így hoztam meg a döntést.
Mindezt a mai eszével is így tenné meg?
Igen. Az az érzés, hogy egy nyírlugosi gyerek eljut ide, szinte felfoghatatlan volt a számomra. Azt, hogy 14,5 millió eurót fizettek értem, nem tudtam értelmezni.
Felébredek, kapok egy sms-t, abban a pillanatban tudom, hogy a családom és a saját életem is megoldódott – örökre.
Ez megnyugvást és magabiztosságot ad a jövőre nézve. Senki nem járt abban a cipőben, amiben akkor én, és így döntöttem. Dagesztánból 19 millió euróért vitt el a Dinamo Moszkva. Ilyet a magyar labdarúgásban eddig senki sem tudott megcsinálni.
Amikor Dagesztánba mentem, az egész magyar sajtó azon fanyalgott, hogy ez az egész semmi, nincs ott komoly játékos. Egy év múlva a Kispest az Európa-liga-selejtezőben 5-0-s összesítéssel esett ki a Mahacskala ellen, leírták, hogy a világsztárok ellen nem volt esély. Ezeket én sosem tudtam hová tenni. Most akkor addig, amíg én voltam ott, senkik fociztak abban a csapatban, ahogy eljöttem onnan, világsztárok? De ezeket is elengedem.
Az emberek mindig odaképzelnek valamit a valóság mögé.
Én nem azért élek, hogy minden nap azt magyarázzam, miért és hogyan döntöttem. Nem gondolom, hogy a magyar labdarúgást bármilyen hátrány érte volna az én dagesztáni igazolásom miatt.
Csak az a baj, hogy a szurkolók mást képzeltek el. Ön egyedül verte meg a PSV-Ajax meccsen az amszterdami csapatot. Rengetegen álmodták azt, hogy a Balázs, a mi fiúnk most aztán berúgja egy topligás élcsapat ajtaját.
Az történt, hogy azok, akik csalódásként élték meg ezt a történetet, a saját meg nem valósult álmaikat kérték rajtam számon. De értsék meg: ezek az álmok nem találkoztak a valósággal. A „lehet, hogy oda igazol" kezdetű mondatokkal nem lehet mit kezdeni.
Egyvalamit nagyon sajnálok. Komolyan tárgyaltunk az Atlético Madrid csapatával, de nem tudtam odakerülni.
A mexikói Javier Aguirre szerette volna, ha a spanyol fővárosban folytatom. De nem tudtak értem annyit fizetni, amennyit kértek. Aguirre később az Al-Wahda csapatánál is edzőm volt.
És a Hertha Berlin? Az komoly ajánlat volt?
Olyannyira, hogy Dárdai Pál folyamatosan hívott. De nekem akkor élő szerződésem volt a Bursasporral. Onnan én nem tudtam ugrálni. Hogy menjek Berlinbe, amikor szerződés kötött a törökökhöz? Pedig Dárdai volt az, aki teljesen új, nyerő helyzetbe hozott bennünket a magyar válogatottban. Nagyon szerettem volna Palival dolgozni, de az kevés volt, hogy ő is akarta, ha a Hertha nem tett egyetlen lépést sem az átigazolásom miatt.
Ezért nem mehettem Berlinbe és nem azért, mert sok pénzt kértem volna.
Szerződéssel rendelkező játékosként én semmit sem tehettem.
Tagadhatatlan, hogy létezik egyfajta Dzsudzsák-jelenség. Ön bármit csinál, beszédtéma. Mennyit tett ezért? A mai eszével visszafogottabb lenne ezen a területen?
Azért vicces dolog ez, mert nálam óvatosabban kommunikáló ember kevés van a közösségi média terében.
Semmi polgárpukkasztó dolgot nem osztottam meg, soha nem dicsekedtem azzal, amim van.
Mindig figyeltem erre. Nem teszek ki vesztes válogatott meccs után sajnálkozó, szánakozó képeket, írásokat, még akkor sem, ha néha erre köteleztek.
Mi értelme lenne ennek? De mi értelme van annak, hogy 33 évesen még mindig ott tartunk, hogy azt feszegetik: miért ment Dzsudzsák Balázs az MTK edzésére Bentley-vel, miért ezzel az autóval jött Debrecenbe? Ha egy Volkswagennel jönnék, az lenne a baj, ha egy Nissannal, akkor meg az. Magyarországon előttem nem volt olyan játékos, aki ennyi pénzt mozgatott volna meg a sportágban. Nem volt olyan focista, aki ennyit szerepelt volna a hírekben, mint én. Ha valamiben hibáztam, az, hogy kezdetben nem vettem ezeket a dolgokat komolyan.
De valaki megtanította, megmutatta önnek, hogyan kell a közösségi médiában kommunikálni, vagy egyszerűen fontos kérdésekben nyilatkozni?
Senki sem mutatta meg.
Aki vagyok, az az ember, aki otthonról, Nyírlugosról elindult. Én mindent onnan hoztam, anyukámtól, apukámtól.
Ma már látom, hogy minden komoly játékosnak van sajtósa, kommunikációs szakembere, aki segít ebben, aki kontrollálja a nyilatkozatokat. Azt bánom, hogy ebben nem kértem segítséget egy szakembertől. A bulvár kavarta körforgásból csak a lényeg, a munkával és teljesítménnyel megteremtett dolgok hiányoztak. Én nem sejtettem, hogyha PSV-játékosként elmegyek egy buliba és ott lefotóznak, akkor ez bekerül a sajtóba, és heteken át az lesz a téma, hogy a Dzsudzsák kivel kavar.
Én nem vagyok celeb. Gyűlölöm ezt a szót.
Az, hogy ismert vagyok, az a személyiségemből, a karaktereimből fakad. Nem kell mögém semmi olyat képzelni, ami nincs. Ott volt az a szerencsétlen eset, ami a könnyelműségemből fakadt: a Lánchídon fogyott ki a kocsimból a benzin. Azt hittem, odaérek a benzinkúthoz. Nem értem oda. Szerintem mással is előfordult már, legfeljebb nem a Lánchídon. Persze, azonnal lefotóztak, a rádió élő adásban bemondta, hogy mi történt velem. Mai ésszel visszagondolva mosolygunk ezen, de tényleg, hol máshol történhetett volna ez meg, ha nem az egysávos Lánchídon és nem velem.
Aztán segített valaki?
Persze, a menedzserem rohant el egy kannával a benzinkúthoz, aztán a híd közepén együtt töltöttük át az üzemanyagot a kocsiba a negyvenfokos kánikulában. A legtöbb ember nagyon normális volt, sokan akartak segíteni, de egy persze azonnal elküldte a fotót a bulvársajtónak. Onnan pedig nem volt megállás.
Térjünk vissza a focihoz és a 2016-os Európa-bajnoksághoz. A portugálok elleni meccsen mit mondott önnek Cristiano Ronaldo?
3-3 volt az állás, azt mondta, hogy ez mind a két csapatnak jó. Szerintem jelezni akarta, hogy a továbbiakban ne szaggassa szét magát egyik csapat sem. Mondjuk, volt egy kapufánk, szóval, nem tudom, mit csinált volna, ha Elek Ákos lövése bemegy.
Az utolsó 5 percben Juhász Roland mellett belső védőt játszottam, adogattuk a labdát, tudtuk a dolgunkat.
Cristiano Ronaldóval később az Egyesült Arab Emírségekben is találkoztam. Ha most találkoznánk, biztos nem tenne úgy, mint aki nem ismer. Nekem ez is komoly visszajelzés, hogy akár őt, akár Roberto Carlost, akár Kevin Kurányit bármikor fel tudom hívni, ha segítség kellene, vagy csak találkozni szeretnék velük.
Az a 2016-os portugál meccs volt élete mérkőzése?
Az is. Meg a 2014-es románok elleni Eb-selejtező Bukarestben, amelyen az én szabadrúgásommal egyenlítettünk. Az a felszabadult boldogság, ami ott, Bukarestben ért, nem sok mindenhez hasonlítható.
Tényleg, egy magyar-román, vagy egy magyar-szlovák meccs előtt önökben is benne van az az extra feszültség, ami a szurkolókban?
Nincsen. A szurkolók ezeken a meccseken teljesen más körítést adnak. Mi az edzőtáborban nem ezzel kelünk-fekszünk.
De mire eljön a meccs, már nem tudjuk magunkat mentesíteni a külső hatások alól. A szurkolók által gerjesztett hangulat ad különleges körítést ezeknek a meccseknek.
Jellemző, hogy most is sokan azon sajnálkoztak, hogy miért Izland ellen és miért nem a románokkal szemben harcoltuk ki az Eb-re jutást.
Nem lehet, hogy egy évben egy ilyen beszélgetés, mint ami most köztünk lezajlott, a múltban jobban segített volna megismerni a szurkolóknak Dzsudzsák Balázst, az embert?
Ez egészen biztosan így van. Én mindig azt gondoltam, hogy futballista vagyok, ezért elég, ha a szaklapban beszélek magamról, a játékomról. Ezzel soha nem is volt probléma. De – ma már világosan látom ezt – kevés volt. Olyan újságírót azonban nem találtam, akivel az emberi dolgokról is rendszeresen tudtam volna beszélni.
Miért nem? Pedig Dzsudzsák, az ember érdekesebb, mint Dzsudzsák és a futball, nem?
Lehet, hogy így van. Szomorú lesz, amit gondolok erről, de szerintem ez nem kell.
Egyetlenegyszer sem volt olyan, hogy három napon keresztül az lett volna a téma – és ez nem felvágás -, hogy hány lélegeztetőgépet vásároltam azoknak, akinek szükségük volt erre.
Ellenben az, hogy elutaztam Dubajba, vagy ültem egy medencében, hány napig van ott az oldalakon? Sokáig. Tízmilliószor beszéltem egyes lapokkal, hogyan csináljuk a dolgainkat. Soha nem tartották be.
Leírták azt, hogy egy taxis „vallomása" alapján egy nappal a válogatott meccs előtt kiszöktem Telkiben az edzőtáborból. Engem nem kérdeznek meg, ez aztán napokig kering a sajtóban.
Mit tehetek ezzel kapcsolatban? Semmit.
Ezért aztán elengedte ezt az egészet?
El. Aki ismer, úgyis tudja, hogy milyen vagyok. Aki meg nem, annak teljesen mindegy. José Mourinho Maradona halála után nem a futballistától búcsúzott, hanem az embertől. Ő volt az egyetlen ilyen a világon. Én viszont soha nem találkoztam olyannal, aki tényleg őszinte érdeklődéssel fordult volna hozzám, hogy megismerjen: ki is vagyok valójában.
origo.hu
Alpesi cunami söpörte el az osztrák községet
origo.hu
A kamerák előtt vertek meg egy benzinkutast, itt a felvétel
borsonline.hu
Mentőhelikopter érkezett, de mindhiába: elhunyt egy 14 éves lány
hirtv.hu
Mobil bunkerek sorozatgyártásába kezdett Oroszország
metropol.hu
Utolérték a Megasztár fiatal tehetségének, Robinak édesanyját: "nem foglalkozott vele senki"
magyarnemzet.hu
Az UEFA döntött, s ezzel alaposan kibabrált a magyar válogatottal
origo.hu
Házasság első látásra: összeomlott a menyasszony
mindmegette.hu
Itt a legfinomabb csabai kolbász titkos recepteje - a négyszeres kolbászkirály öröksége
origo.hu
Döntő lépésre szánta el magát Putyin
origo.hu
Az angol sztárfocista felvállalta kapcsolatát a párductestű szőke szépséggel - galéria
origo.hu
Mutatjuk, hol kell előkészíteni a hólapátot, több centi hó is eshet
origo.hu
