„Meghatva állunk e nagyfontosságú esemény előtt, amely – úgy érezzük – messze túlnő az egyszerű válogatott mérkőzések jelentőségén.
A magyar népi demokrácia egyik nagy győzelme ez! A magyar sport sok győzelmet aratott a felszabadulás után és a sport területén is alátámasztotta az újjáépítés hitelét. Olimpiai győzelmeink is megnövelték a dolgozó magyar nép önbizalmát. Világ- és Európa-bajnokságok emlékeztették minduntalan az egész világot arra, hogy az igazi Magyarország más, mint amilyennek a nyugati reakciós sajtóördögök lefestik.
A debreceni válogatott mérkőzés – belső győzelem. Egy korszak lezárását és egy új korszak kezdetét jelenti."
Ilyen és ehhez hasonló, talán kissé túl lelkes mondatokkal köszöntötte a hajdani Népsport az „Üdvözöljük a debreceni válogatott mérkőzést!" című vezércikkében az első vidéken rendezett válogatott találkozót.
A felfűtött hangulat érthető, hiszen ekkor már több mint 46 év telt el azóta, hogy a magyar válogatott első hivatalos csatáját vívta, és az összes hazait mindig Budapesten.
Először léptek ki a fővárosból legjobbjaink, és az írás stílusából is érezhető, hogy ez nagyjából mikor lehetett. De a találgatások helyett (és a szerencsések kedvéért, akik akkor még nem éltek) szerepeljen a pontos dátum: 1949. július 10. vasárnap.
Ez volt a magyar válogatott 268. hivatalos válogatott találkozója és a 27. a II. világháború befejezése után. A lengyelek tulajdonképpen a magyar válogatott egy évvel korábbi, varsói látogatását viszonozták. Azon az idegenbeli találkozón 6-2-re nyertek legjobbjaink, a később világhódító csapatunk tagjai közül
már játszott Grosics, Bozsik, Zakariás és Hidegkuti.
Barátságos mérkőzés volt, mégis a lengyel kapitánynak, Alfusnak a súlyos vereség után távoznia kellett posztjáról. Ezt ő már érezte a lefújás után is, amikor ezt mondta: „A magyar csatárok igazi labdaművészek, ők céltáblának nézik az ellenfél kapuját. Engem viszont ma megbuktattak."
Vagyis 1949-ben már nem Alfusszal, hanem Kucharral érkezett Debrecenbe a lengyel válogatott. A tanulás és tisztes helytállás reményében, mert tudásban nagyon messze volt egymástól a két csapat. Az addigi hét találkozóból hatot Magyarország nyert, és négyen gólt sem kapott. A lengyelek ennek ellenére megpróbálták jól érezni magukat nálunk, napokkal a mérkőzés előtt megérkeztek Magyarországra. Pénteken már edzést is tartottak a debreceni stadionban, amely egyébként a Nagyerdőben volt, pontosan ott, ahol a jelenlegi szupermodern aréna. 1949-ben a régi helyszín is nagyon tetszett a vendégeknek, küldöttségük vezetője, Henrik Czarnik ezredes örömmel mondta az első tréning után:
Ilyen nagyszerű fogadtatásra és ilyen remek pályára nem is számítottunk. Csodás, hogy mennyire eltüntették a háborús pusztítás nyomait."
Sajnos a pálya talajának szegény Szusza Ferenc nem tudott örülni, aki edzés közben egy fűcsomó miatt súlyos térdsérülést szenvedett, és gyakorlatilag ez törte ketté válogatott karrierjét. De ne csak ez a szerencsétlen esemény kerüljön szóba a találkozó előtti napokról. Ugyanis a lengyel és a magyar csapat tagjai a pénteki edzés után többórás kirándulást tettek
a Hortobágyon, ahol a végtelen „semmin" kívül még a Csikós-Bojtár helyi mérkőzést is végig kellett nézniük, mielőtt zeneszó mellett végre megvacsorázhattak.
A korabeli tudósítás szerint a magyar játékosok „a kiránduláson sokkal nagyobb érdeklődéssel figyelték a tejüzem működését, mint annak idején a luxembourgi pezsgőgyár sokemeletes mélységű, palackokkal megtömött raktárait". Nemcsak a játékosok szórakozhattak jól azokban a napokban, de aki évtizedek elteltével olvasgatja ezeket a tudósításokat, az is.
A debreceniek remek házigazdaként további programokkal is igyekeztek vendégeik kedvében járni.
Szombaton válogatottunk tagjai (nyilván belső meggyőződésből fakadóan) részt vettek a néhány nappal korábban elhunyt Georgi Dimitrov (a baráti Bulgária „Leninje") emlékére tartott gyászünnepségen,
majd a Makarenko Gyermekvárosba látogattak el, ahol egy 10 perces meccsen 2-0-ra kikaptak a legjobban focizó fiataloktól.
Este aztán ismét találkozhattak másnapi ellenfeleikkel, amikor a Nagyerdőben igazi kelet-magyarországi szalonnasütésen vehettek részt. A találkozó délelőttjén a városházán reggeliztek a játékosok, ahol egymást érték az érdekfeszítő beszédek,
melyek során Czarnik ezredes Rákosi Mátyásról sem felejtett el néhány kedves mondatot mondani.
Közben a városban is elkezdődött a fieszta. Özönlöttek az emberek az ország minden részéből. 10 különvonat érkezett, ezeken kívül autókkal, szekerekkel, kerékpárokkal jöttek a drukkerek, és landolt a fővárosból három különrepülő is. Bizony, akkor még volt belföldi légiközlekedés Budapest és Debrecen között, és a vasút színvonalát, valamint az utak minőségét figyelembe véve érthető volt, hogy sokan vették igénybe ezt az utazási formát.
Háromnegyed egykor nyitották a stadion kapuit, és gyorsan megtelt a nézőtér. Pedig a meccs csak hatkor kezdődött. Ma úgy mondanánk, hogy „betétprogramokkal" szórakoztatták a 30 ezer nézőt a délután során.
Közben megjöttek a nagy találkozó résztvevői is, és a pálya mellett állva nézték az ifimeccset.
Az első sorokban ülök így nem láttak tőlük, egyikük oda is szólt az előle a kilátást takaró focistára: „Tessék leülni! Nem lehet semmit látni magától!"
Ő pedig szellemesen válaszolt: „Majd a mérkőzésen leülök."
Puskás Öcsi volt az. Amíg az előmérkőzés zajlott, a vendégek elfoglalták a saját öltözőjüket, és valószínűleg nagyon feldobta őket, hogy ott a következő lengyel nyelvű feliratot láthatták a falon: „Éljen a népi demokrácia, a béke záloga!"
Ez nyilván tovább növelte a szerény képességű csapat harci kedvét. Egyébként minden szinten megmozdult az ország erre a történelmi találkozóra, a kormány tagjainak többsége is tiszteletét tette. Ries István, az MLSZ akkori elnöke egy rádióműsorban ezt üzente a magyar játékosoknak:
Ne felejtsék el a magyar játékosok, hogy a magyar színekért harcolnak majd, de azt sem, hogy a baráti lengyel nép fiai az ellenfelek. Harcoljanak lelkesen, de lovagiasan és baráti szellemben."
Nehéz ennyi idő távlatából megfejteni, hogyan értékelték Puskásék ezt a „lovagias és baráti szellemben" való játékra felszólítást, mindenesetre ők úgy játszottak, ahogy tudtak. Ennek köszönhetően rúgtak nyolcat. Érdemes felidézni a magyar csapat összeállítását, mert a nevek többsége a mai fociszurkolók számára is ismert:
Henni - Balogh II, Lantos – Bozsik, Börzsei, Lakat - Egresi, Keszthelyi, Deák, Puskás, Czibor.
Lantos Mihálynak ez volt az első válogatott mérkőzése, Czibor Zoltánnak a harmadik. Vagyis kezdett összeállni Sebes Gusztáv később komoly sikereket elérő csapata.
Ezen a találkozón nem volt egy súlycsoportban a két válogatott. Már az elején Deák góljával szerzett vezetést a magyar válogatott, majd rohamozott tovább, és csak a 15. percben kaptak rövid pihenőt a vendégvédők.
Nem Puskásék engedték őket levegővételhez, hanem a politika, ugyanis ekkor tartottak egy perces gyászszünetet Dimitrov elvtárs emlékére. Azaz nem a mérkőzés előtt rendelték el a megemlékezést, hanem negyedóra elteltével szakították félbe a meccset.
A kegyelet egy perce után már nem kegyelmezett a hazai gárda: még az első félidőben eredményes volt Egresi, Puskás és még egyszer Deák. Minden gól után egy-egy fehér léggömböt engedtek a légtérbe, és a szervezők optimizmusára vall, hogy 22 ilyen állt készenlétben.
Talán Sebes Gusztáv, a magyar kapitány is úgy számolt, hogy ennek a 22-nek legalább a felét útnak kellene indítani, ugyanis a két gólt szerző Deákot letolta a szünetben lassú játéka miatt. Szegény középcsatár a folytatásban „ijedtében" rúgott még kettőt, és mivel Keszthelyi is betalált, egy óra játék után már 7-0-ra vezetett válogatottunk. De a „magyar-lengyel két jó barát" volt már ekkor is, így nem szerzett kétszámjegyű gólt a csapat. Sőt, jó házigazdaként kettőt még engedélyezett a vendéggárdának,
végül Puskás állította be a végeredményt: Magyarország-Lengyelország 8-2
Sebes Gusztáv elégedetten mondta a meccs után: „A lengyelek nem voltak olyan nehéz ellenfelek, mint a svédek és az olaszok korábban. Ezen a mérkőzésen a jó játékunkat gólokra is fel tudtuk váltani."
Nemcsak az eredménnyel lehetett mindenki maximálisan elégedett, hanem a rendezéssel is. Debrecen bebizonyította, hogy nem csak Budapesten lehet válogatott mérkőzést játszani.
A találkozó utáni banketten egymás vállát veregették az „illetékes elvtársak" a fantasztikus ötlet miatt, hogy Debrecenben rendezték ezt az összecsapást.
Továbbá egymást licitálták felül azon kijelentésükkel, hogy ezután milyen sűrűn hoznak majd válogatott mérkőzést vidékre. Zárójeles megjegyzés: ezt követően legközelebb 25 évvel később,1974-ben játszott újra vidéken a nemzeti 11. Bulgária ellen, Zalaegerszegen.
De ne szaladjunk ennyire előre! Térjünk még vissza a debreceni bankettre, ahol Minc Henrik, a lengyel ügyvivő (jelentsen bármit is ez a titulus!) a következőket mondta a 8-2-ről:
A magyar csapat győzött, mert jobban játszott, de meg kell mondanom, hogy végeredményben a népi demokrácia győzött Debrecenben, amelynek a sportja egyre felfelé ível."
A lengyel népi demokrácia labdarúgása azért elég lassan emelkedett. A következő hét egymás elleni mérkőzést is Magyarország nyerte, Lengyelország ezen meccs után először 1966-ban nem kapott ki legjobbjainktól.
Ez a döntetlen azonban mérföldkő volt a két válogatott életében. Ugyanis a vb-re készülő csapatunk ellen már játszott Wlodzimierz Lubanski, a lengyel foci legendája is.
És vezetésével az 1974-es vb-n Lengyelország bronzérmet szerzett, míg Magyarország nem tudta kvalifikálni magát arra az eseményre. Azóta háromesélyes egy magyar-lengyel mérkőzés.
A cikket az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével írtuk meg.