Az olasz csapatot a játékosok, Olaszországot az angol huligánok verték szét

Az 1980-ban Olaszországban rendezett hatodik labdarúgó Európa-bajnokságon az előző öthöz képest nagyon megváltozott a lebonyolítás. Már nem négyes döntőt rendeztek, hanem nyolc válogatott részvételével egy komolynak tűnő, másfél hetes tornát. A helyszínt előre kijelölték, és a rendező ország csapatának nem kellett selejtezőt játszania. Így a jelentkező 31 ország hét csoportban küzdött a részvételért, és mindenhonnan a csoportelső jutott tovább. Várható volt, hogy a legjobbak közül nem nagyon maradnak távol. Igazából csak két csoportban született kisebb meglepetés. Sajnos az egyik a magyar kvartettben. Ugyanis innen a mi válogatottunkat és a Szovjetuniót is megelőzve Görögország jutott tovább. A másik meglepetést Belgium okozta, amely megelőzte Portugáliát.

Így aztán egészen jó kis mezőnyt gyűlt össze Olaszországban. Két négyes csoportba osztották a részvevőket és azok győztesei vívták a döntőt, a második helyezettek pedig a bronzmérkőzést.

Az Eb úgy kezdődött, ahogy az előző véget ért: NSZK-Csehszlovákia mérkőzéssel.

Vagyis, a nyitótalálkozón megismétlődött a négy évvel korábbi döntő párosítása. Lehetne mondani, hogy sokkal kisebb tétért, ám ez nem igaz, mert az elődöntő hiányának óriási előnye az, hogy elvileg minden mérkőzés hatalmas jelentőséggel bír. A fináléba jutó gárda gyakorlatilag három elődöntőt vívott a csoportban. Ám a lebonyolítás hátránya is kiütközött az egyik csoportban, de erről majd később. Előtte kerüljön szóba, hogy mennyit változott az 1976-ban az aranyérmet büntetőpárbajban eldöntő két csapat néhány év alatt.

A nyugatnémet keretben már csak ketten, Rainer Bonhof és Bernhard Cullmann maradtak az 1974-es világbajnokok közül. Ráadásul a négy évvel korábban Eb-döntőt veszítőből is csak Bonhof, Bernard Dietz és Manni Kaltz. A hetvenes évek sztárjai kiöregedtek, és hosszú idő után Helmut Schön szövetségi kapitány is távozott. Helyét segítője, Jupp Derwall vette át, aki már számíthatott olyan sztárokra, mint Karl-Heinz Rummenigge, Lothar Matthäus, Felix Magath.

A kapuban pedig a hosszú éveken át onnan kirobbanthatatlan Sepp Maier helyét Toni Schumacher örökölte.

A cseh és szlovák (továbbá a magyar Gőgh Károly) focistákból álló válogatott kerete viszont alig változott a négy évvel korábbi váratlan diadal óta. Ott volt a belgrádi hős, Antonin Panenka is, akinek legendás tizenegyesét akkor még csak titokban merték utánozni mások. Ám a nyitómeccsen sem Panenka, sem egyetlen csapattársa nem tudta megismételni a négy évvel korábbi teljesítményét. Egy gyenge mérkőzésen Rummenigge góljával 1-0-ra nyert az NSZK, és a kiírás miatt ezzel az egy vereséggel

Csehszlovákia gyakorlatilag elveszítette az esélyét, hogy döntőt vívjon. Az első napon.

A házigazda még be sem mutatkozott, de a címvédő már csak a bronzmeccsben bizakodhatott. Másnap pályára lépett az olasz válogatott is, ám mire erre sor került már szinte mindenki elátkozta ott, hogy megkapta a rendezés jogát. Ugyanis akkora balhé volt Torinóban az angol-belga találkozó előtt, amely ritkaság. A '70-es évek közepétől egyre népszerűbbé vált a nyugat-európai sportturizmus. Ez akkor leginkább a labdarúgásra korlátozódott, és nem csak a sport megszállott és békésen szemlélődő hívei keltek útra. Egymást követték a komoly szurkolói összecsapások, és ezek végül az 1985-ös Heysel-drámában csúcsosodtak ki.

A '80-as Eb-re is óriási brit huligáncsoport érkezett, és már az első mérkőzés előtt igyekezett a képére formálni Torinót.

Az első utcai harcokra már a találkozó előtti napon sor került, ennek következményeként 33 angol a helyi fogdában töltötte az éjszakát. A brit konzul közbenjárására a mérkőzés délelőttjén szabadon engedték őket, és ennek örömére ők testületileg bevonultak a legközelebbi kocsmába. Majd mindannyian bejutottak a stadionba, az Anglia-Belgium mérkőzésre. Ott aztán honfitársaikkal tovább balhéztak, perceken keresztül állt a játék, mert a megfékezésükre bevetett könnygáztól nem csak a nézők, hanem a játékosok is fuldokoltak. Az 1-1-re végződött meccs után a huligánok felgyújtottak egy buszt, összetörtek 42 autót, és néhány ember szúrt sebekkel került kórházba. Margaret Theatcher, az akkori brit miniszterelnök-asszony hivatalosan elnézést kért olasz kollégájától, a Rómában tartózkodó focilegenda, Bobby Charlton pedig ezt mondta:

A televíziós adást nézve szégyelltem, hogy angol vagyok. Ezek az emberek az utcára szórták a becsületünket."

Az angol szurkolók balhéitól is hangos volt az 1980-as labdarúgó Eb Forrás: Getty Images

Az angolok következő mérkőzésére szintén Torinóban került sor, ráadásul Olaszország ellen. Kis túlzással a rendező ország teljes rendfenntartó arzenálját felvonultatta arra a találkozóra, így legalább az első angol fellépést megelőző utcai harcokat sikerült minimálisra redukálni. Ám itt is volt késelés a stadionban, továbbá gumibotos békítő tárgyalás rendőrök és szurkolók között.

Az angolok 1-0-ra kikaptak, s semmi esélyük nem maradt az éremmeccsek lejátszására.

Szerencsére azért foci is volt az első hosszabb Európa-bajnokságon. Kerüljön is szóba az angol válogatott könnygázas meccse, mert azon kezdődődött egy olyan sorozat, mely elsőre ugrik be mindenkinek, aki látta ezt az Eb-t. Illetve az a sorozat már korábban kezdődött, de annak kevesen voltak szemtanúi. Az Eb nyolcas döntőjének összes mérkőzését viszont már Magyarországon is lehetett látni. Sokan akkor lettek hazánkban a belga válogatott rajongói.

A Guy Thys vezette gárda végérvényesen kilépett a hetvenes években a futballt megreformáló szomszédja,

Hollandia árnyékából. A selejtezők során veretlenül nyerte meg csoportját Ausztria, Portugália, Skócia és Norvégia előtt. Ám a világ a pofozógép szerepét képzelte el számára Olaszországban.

Óriási meccset játszott a döntőben Belgium és az NSZK Forrás: Origo

Jean-Marie Pfaff, a belgák kiváló kapusa így emlékezett később:

Volt néhány jó játékosunk, de ettől még nem voltunk jó csapat. Aztán olyan kiváló focisták, mint Ceulemans, Gerets, vagy Rene Vandereycken megértették, hogy csak akkor lehetünk sikeresek, ha mindent alárendelünk a csapatjátéknak. Az első, Anglia elleni meccsünk előtt mindenki azt mondta, hogy 4-5 góllal nyer ellenfelünk. Aztán 1-1 lett. Ebből a döntetlenből önbizalmat merítettünk és lendületet kaptunk a folytatásra."

Ennek során Belgium 2-1-re legyőzte Spanyolországot és ennek köszönhetően a csoport utolsó mérkőzésén gyakorlatilag egymeccses elődöntőt vívhatott Olaszországgal. Ez csak annyiban különbözött az addigi Eb-k hagyományos elődöntőitől, hogy a döntetlennel Belgium jutott a fináléba. Ugyanis azonos pontszám és gólkülönbség mellett több gólt rúgott, mint Olaszország.

Ám még az előzmények ismeretében sem gondolta senki, hogy a belga csoda folytatódhat. Főleg nem Rómában.

Őrült fociláz volt az Örök Városban. A dolgozók többségét korábban engedték haza a vállalatoktól. II. János Pál pápa szokásos szerdai nyilvános fogadásán olyan kevesen voltak, hogy a Szentatya így kezdte azt:

El kell ismerni, hogy nagy konkurenciát jelent a Rómában zajló világesemény, de ez nem akadályozhat meg minket, hogy elmélyedjünk az evangélium igéiben."

Az olasz klasszis, Roberto Bettega azt mondta három góllal nyernek. Merész kijelentés volt ez annak a válogatottnak a játékosától, amely két mérkőzésen egyetlen gólt lőtt. Egyébként sem a gólzáporos győzelmeiről volt ismert. Inkább a patikamérlegen kimért továbbjutásairól. Ez két év múlva a világbajnokságon bejött, amikor

a csoportjából három vérszegény döntetlennel, két rúgott góllal osont tovább. Majd aranyérmes lett.

1980-ban ez otthon nem jött össze. Az újabb 0-0 azt jelentette, hogy az egy rúgott gól csak a bronzmérkőzéshez elég. A belga csoda még ekkor sem ért véget.

Guy Thys elégedett is volt csapata teljesítményével, amikor ezt mondta:

Megmutattuk, hogy három különböző taktikát is tudunk alkalmazni. Adott pillanatban képesek vagyunk ellenőrzés alatt tartani a játéktér minden pontját és ebből eredményes ellentámadásokat vezetni. Ezen kívül végig bírjuk a kemény, férfias küzdelmet is."

A hazaiak szövetségi kapitánya, az elkeseredett Enzo Bearzot kicsit másként látta a belga csodát, amikor így beszélt a vereséggel felérő döntetlen után:

Ha a döntőben valóban Európa két legjobb csapatának kellene szerepelnie, akkor a belgáknak semmi keresnivalójuk ott. És ha ott is így játszanak, akkor az a találkozó nem lesz Európa-bajnoki döntőhöz méltó."

A kék mezes olasz válogatott a bronzmérkőzésen tizenegyesekkel kapott ki a csehszlovákoktól Forrás: AFP

Ezt sokan mondhatták volna a belgákról, de pont az olasz válogatott kapitánya nem! Hisz' az úgy fejezte be az Eb-t, hogy négy találkozón 2-1-es gólkülönbséget hozott össze. Ugyanis a bronzmérkőzésen 1-1-et játszott Csehszlovákiával. De legalább a 11-es rúgások jól mentek.

Nyolc játékosa is berúgta, de Panenkáéket ebben a műfajban nem lehetett legyőzni. Ők kilencet értékesítettek. Így az 1976-os Európa-bajnok itt bronzérmes lett.

Az olaszok (továbbá az angolok és a spanyolok) helyett döntőt játszó belgák tényleg tudtak különböző stílusokban játszani. Mindig azt húzták elő a repertoárból, amire szükség volt. Így nyerték meg a három nagynevű válogatott előtt a csoportot. Aztán a döntőben ismét egy olyan meccsre kellett kivonulniuk, melyen egyértelműen az ellenfél volt az esélyes. Az NSZK Csehszlovákia után Hollandiát is legyőzte, majd (mivel nem egy időben rendezték az utolsó kör találkozóit) úgy lépett pályára Görögország ellen, hogy vereséggel is döntős. 0-0-át játszott, és játékosai rápihentek a fináléra. Nem volt nagy ár ezért, hogy Derwallnak az első és a harmadik meccs után is bocsánatot kellett kérnie a nézőktől csapata teljesítményéért.

A negyedik után nem kellett. A döntőben Horst Hrubesch már korán vezetést szerzett Nyugat-Németországnak egy 17 méteres, remek lövéssel. A belgák ezt követően elővették azt a játékukat, mellyel megszerettették magukat a focirajongókkal. A hajrához közelítve 11-esből egyenlítettek is, ám Hrubesch a 88. percben Rummenigge szöglete után egy remek fejessel eldöntötte az aranyérmet.

Az NSZK csapatának játékosa, Horst Hrubesch a győztesnek járó kupával Forrás: Getty Images

Az NSZK csapata korántsem volt olyan jó, mint a '72-es Eb-n vagy a '74-es vb-n, de ezen a tornán senkinek nem volt esélye ellene. A belgák elszalasztottak egy talán soha vissza nem térő alkalmat, ám így is hősökként tértek haza. Erre így emlékezett kapusuk Jean-Marie Pfaff, aki pályafutása legsikeresebb részét az NSZK-ban a Bayern Münchennél töltötte:

Nagyon boldogok voltunk, hogy labdarúgásunk történetében először döntőt játszhattunk. Keményen megdolgoztunk a sikerért. Amikor hazatértünk az Eb-ről azt tapasztaltuk, hogy otthon mindenki nagyon elégedett volt a teljesítményünkkel és az eredményünkkel."

Így ért véget tehát az 1980-as foci Eb Olaszországban.