Senki se értse félre: ez így természetes. Talán, ha egy kicsit lazábbak az angol játékosok, akkor könnyebb lett volna nekik túlélni a meccs záró szakaszát.
Mindenesetre könyvet lehetne írni a körülményekről, arról, ahogy történt mindez a Wembley-ben.
Ráadásul azok után, hogy Anglia tényleg csodálatosan kezdte el a döntőt, hiszen már a 2. percben – az Eb-döntők történetének leggyorsabb góljával – megszerezték a vezetést.
Gyorsan szeretném hozzátenni, hogy Luke Shaw számomra az egész Európa-bajnokság legnagyobb felfedezettje lett. Az angol balhátvédet az Eb kezdete előtt kevesen ismerték, állítom, hogy szinte „sehol nem volt" ő a nemzetközi mezőnyben. Minden elismerésem az angolok szövetségi kapitányának, Gareth Southgate-nek, aki kiállt mellette.
Shaw-nak az egész Eb alatt nem volt egyetlen eladott labdája sem.
Pontos passzainak, elegáns, de esélyt nem adó védőmunkájának megkoronázása volt ez a döntőben elért gól.
Mindez óriási technikai teljesítmény volt. Utána volt még egy belőtt labdája, amely biztos gólt ígért. Rossz volt nézni az előtte álló, hátrakulcsolt kezű védőt, aki szemben állt vele a lövés előtt. Az olasz védő bemutatta a legújabb katasztrofális futballdivatot, amely többet árt, mint használ.
Mindez a bíróknak szól. Hogy még véletlenül se adja meg az esélyét a kezezés megítélésének.
Ezzel a hátraszorított kéztartással 50 százalékát elveszti védekezési esélyeinek. Instabillá válik. Lecövekelt karóvá. Gondolom, a védekezés eme rémes formájáról majd a szakemberek döntenek. De az egészen biztos, hogy ez a mozdulat nem a futballpályára való, ez semmi más, mint a bíróknak kitalált bók.
Luke Show tehát megtette a magáét. A második percben 1-0 Angliának. Csak az az edző tudja ennek a jelentőségét, aki már átélte, milyen az, amikor a 4. percben 2-0-ra az ellenfél vezet.
De az olaszokról mindez lepergett.
Ők megalkuvás nélkül játszották a rövid passzos játékukat, ha kellett, Bonucciék hosszú indításos futballra váltottak, mindezt pedig félelmetes magabiztossággal tették. Bemutatták a hármas labdakihozatalt a kapu előteréből, ami villámgyorsan 8-9-es védőfallá változott a büntetőterület előtt. Ahogy telt az idő, egyre jobban érződött, hogy a görcsös angoloktól az a teljesítmény kevés lesz, amit a Wembley-ben nyújtottak. Az angol játékosok tökéletesen tisztában voltak mindezzel. Aztán jött is a Bonucci-féle egyenlítés egy szögletnél, kavarodás után.
1-1-et követően az angoloknak már nem volt igazán nagy lehetőségük.
Tették a dolgukat az angol csatárok és középpályások, de Sterling egy-egy szólója kevésnek bizonyult. Így jutottunk el előbb a 90. majd a 120. perc végére. A hosszabbítás után pedig jöhettek a tizenegyesek. Az egyébként olykor idegrohamot kapó angol kapus, Pickford két parádés védéssel hárított két olasz büntetőt. De ez sem volt elég. Mert jött a dráma. Ez úgy kezdődött, hogy olasz részről az eddig a büntetőket megalázó magabiztossággal értékesítő Jorghino hibázott.
Ám mindez már nem tudta felpörgetni az angolokat, s jött a teljes összezuhanás a részükről, miközben a szurkolóik már az őrület határán voltak. A sorozatos angol hibák azt jelentették, hogy az olaszok 53 év szünet után újra Európa-bajnoki címet ünnepelhettek. Részükről leírhatatlan győzelmi mámor következett – teljesen érthetően.
Az angol csapat a döntő végén, a tizenegyesrúgások során teljesen összeroppant.
Ennek ellenére minden tiszteletet megérdemelnek, mert példás csatában, leírhatatlan nyomás alatt, hősiesen, szinte győztesként játszották végig az Eb-t.
De ezt az olasz csapatot ezen az Eb-n tényleg nem lehetett legyőzni.