Ha a csoportmeccsek előtt valaki arra fogadott volna, hogy Anglia ott lesz a július 14-i berlini döntőben, senki sem tartotta volna bolondnak.
Gareth Southgate együttesére adták a legkisebb oddsot a fogadó irodák, és a nemzetközi beharangozók az angolokat becsülték a legtöbbre.
A legértékesebb keret Angliáé volt, amely Franciaországot és Portugáliát is euró százmilliókkal előzte meg. Az Eb négy legtöbbre taksált játékosa közül három angol volt, Jude Bellinghamet, Phil Fodent és Bukayo Sakát csak a francia Kylian Mbappé előzte meg. Ha ehhez a három angol támadó szupersztárhoz hozzátesszük a világ egyik legjobb csatárát, Harry Kane-t, aki 45 meccsen 44 gólt szerzett a Bayern Münchenben, akkor nem túlzás kijelenteni: Anglia érkezett a legnagyobb tűzerővel az Eb-re. Ráadásul a csapat gerince, Jordan Pickford, John Stones, Kieran Trippier, Kyle Walker és Harry Kane 2018 óta folyamatosan szerepelnek a válogatott tornákon. Tudják, hogyan működik egy ilyen viadal, tisztában vannak azzal, mi vezethet sikerre a szoros meccseken, mi kell például egy sikeres büntetőpárbajhoz.
Ezek után csoda, hogy igazolták a várakozásokat és bejutottak a döntőbe? Nem. Viszont az odáig vezető út korántsem a beharangozókat idézte, autópályán robogó luxusverda helyett kaptunk
egy sárban vonszolt két ökrös szekeret, amit mindig az utolsó pillanatban rángattak ki a kátyúból.
Amikor július 10-én este Dortmundban, pár perccel háromnegyed 11 után, Ollie Watkins győztes gólt lőtt Hollandiának az elődöntőben, az angol szurkolók már túl voltak néhány kínos jeleneten. Alig három hete söröspohárral dobálták Gareth Southgate-et, a szlovákok ellen egygólos hátrányban elhagyták a stadiont, és folyamatosan tüntettek saját csapatuk ellen, amelyre egyszer sem lehettek büszkék. Ráadásul a semleges nézők még hangosabban fanyalogtak, mondván, totális csalódás a Southgate-csapat játéka, mert a játékoskeret alapján parádés megoldásokat, káprázatos gólokat, és fölényes diadalokat vártak. Ehelyett unalmas, kockázatkerülő célfutballt kapott a világ.
Könnyű ellenfelekkel találkoztak, mégis állandóan futottak az eredmény után. Ilyen játékosokkal könnyedén kéne megnyerniük az Eb-t
– hangzott el legtöbbször az angolok Eb-szereplése kapcsán.
A csoportmeccseken két gólt szereztek, ebből egy Bellinghamé, a másik a szlovén Karnicniké, aki a saját kapujába talált. Az egyenes kieséses szakaszban Szlovákia, Svájc és Hollandia ellen futottak az eredmény után, rendre hátrányból fordítottak, a helvétek ellen büntetőpárbajban jutottak tovább. Hat meccs, hét gól, ebből a fent említett tűzerőből Bellingham és Kane két-két találatot, Saka pedig egyet vállalt. Többet várt a világ? Naná!
Viszont ott vannak a döntőben, ami óriási siker.
Mielőtt három évvel ezelőtt bejutottak volna a 2021-es Eb fináléjába, Anglia 55 éve nem játszott nagydöntőt.
Amióta Southgate a menedzser, Anglia tényezővé vált ezeken a tornákon. Az 53 éves szakember szép lassan a legjobbak közé emelkedett a nemzeti együttesnél. Az 1966-os vb-győztes angol válogatott szövetségi kapitánya, Alf Ramsey 12 meccsen vezette nagy tornán az angolokat, és ezeken 2.08-as pontátlagot produkált. Southgate 25 mérkőzésen pontosan ugyanennyit termelt, így holtversenyben állnak az élen.
Ha már Ramsey. Az angol szurkolók aligha gondolták, hogy 1966 után ennyit kell várniuk egy újabb döntőre. Az NSZK elleni 4:2-es vb-győzelem után II. Erzsébet királynő átadta a Jules Rimet-trófeát Bobby Moore-nak, a játékosok tiszteletkört futottak a Wembleyben, majd a csapat a nyugat-londoni Kensingtonban található Royal Garden Hotelbe ment vacsorázni. A miniszterelnök, Harold Wilson beugrott, gratulált a csapatnak, amely 22 ezer font prémiumot kapott. Moore egyenlően osztotta el, 1000 fontot adott belőle a 22 tagú keret valamennyi tagjának. Nem volt buszos felvonulás, nem volt Trafalgar téri ünnep, nem gyűltek össze százezrek a hősök fogadására. Ha tudták volna, mi vár rájuk a következő 55 évben, talán nagyobb hűhót csapnak.
A vb-diadal után az 1968-as Eb-n bronzérmesek lettek, a szovjeteket verték 2-0-ra, viszont arról a tornáról inkább az maradt meg, hogy a jugoszlávok elleni vesztes elődöntőben Alan Mulleryt kiállították. Ő volt az első angol, aki piros lapot kapott a válogatott történetének 424. mérkőzésén. Aztán 2021-ig egyetlen érmet sem nyertek.
Az 1970-es vb-n címvédőként a negyeddöntőben buktak el, miután az NSZK kétgólos hátrányból fordított és 3-2-re verte Angliát. Ennél is mélyebbre zuhantak a következő tíz évben, 1974-ben nem jutottak ki a vb-re, Ramsey lemondott, de hiába jött a frissítés, az 1978-as vb-re annak ellenére sem kvalifikálták magukat, hogy abban az évben a korszak legjobb angol labdarúgója, Kevin Keegan megkapta az Aranylabdát – majd 1979-ben másodszor is. Az 1980-as Eb-n a csoportkör jelentette a végállomást, az 1982-es vb-n veretlenül estek ki a középdöntőben.
Az 1984-es Eb-re nem jutottak ki, az 1986-os vb-n pedig a Diego Maradona-féle argentinok megálljt parancsoltak a Gary Lineker-féle együttesnek a negyeddöntőben. Az 1988-as Eb-re ugyanúgy favoritként utaztak, mint most, viszont szégyenszemre pont nélkül kullogtak haza az NSZK-ból.
Talán az 1990-es angol válogatott vihette volna a legtöbbre az 1966-os után: az olaszországi vb elődöntőjében kiváló játékkal, büntetőkkel buktak a németek ellen. Az a Paul Gascoigne, Lineker, Peter Beardsley, Chris Waddle-féle csapat a torna egyik legjobbja volt. Az 1992-es Eb a csoportkörben ért véget, és jött az újabb mélypont, az 1994-es vb-re Anglia nem jutott ki.
A hazai rendezésű, 1996-os Eb-n a spanyolok elleni negyeddöntőből kizárólag azért jutott tovább az Alan Shearer-féle csapat, mert a játékvezető érvénytelenítette Julio Salinas szabályos gólját, és egy nyilvánvaló 11-esnél is néma maradt a sípja, amikor Alfonsót buktatták a 16-oson belül. Ez volt a Wembley hatása, az angolok megúszták, 120 perc után 0-0-ra zártak, és a büntetőket már ők rúgták jobban. Az elődöntőben 1-1-re zártak a németekkel, újabb 11-es párbaj következett, amely során a jelenlegi szövetségi kapitány, Southgate hibázott, és Anglia kiesett.
1998-tól kezdődött a David Beckham-korszak, mellette a következő tíz évben többek között Michael Owen, Frank Lampard, Steven Gerrard és Wayne Rooney tűnt fel, ők fémjelezték az angol válogatottat. Egymást váltották a negyed- és a nyolcaddöntős kiesések, súlyos csalódások, mígnem a 2008-as Eb-re már ki sem jutottak.
A 2010-es vb-n a nyolcaddöntő, a 2012-es Eb-n egy újabb negyeddöntő jelentette a végállomást, majd a 2014-es vb-n már a csoportból sem jutottak tovább. A 2016-os Eb is fájdalmas kudarccal zárult, Izland már a nyolcaddöntőben búcsúztatta Angliát.
A 2018-as vb-n elért negyedik hely már Southgate műve volt, számos olyan játékossal a keretben, akik ma is alapemberek. Erre épült a 2021-es együttes, amely a londoni Eb-döntőben büntetőkkel maradt alul Olaszországgal szemben és ezüstérmes lett.
Tényleg minden viszonyítás kérdése. Az angol válogatott 2018 óta harmadszor játszik éremért nagy tornán, másodszor aranyért. Southgate-tel négyből háromszor kerültek be a legjobb négy közé. Korábban a közelében sem jártak hasonló sorozatnak. Mégis folyamatosak a kritikák a teljesítményük miatt, miközben a hetvenes években két vb-ről is hiányoztak, és a David Beckham-féle generáció kizárólag csalódásokat okozott. Southgate legalább érmekre váltja az esélyeket, más kérdés, hogy vajon képes lesz-e elhódítani a legértékesebb medált?
Innen kell nézni a mostani csapat teljesítményét, mert amíg a világ fanyalog a játékuk láttán, addig Southgate-ék az angol nemzeti tizenegy történetének legsikeresebb időszakát produkálják. És erre méltán lehetnek büszkék.