A Nemzeti (Nép) Sport újságíróját, Boskovics Jenőt az olimpiai bajnok invitálta Budapest legszebb terére. Az olimpiai bajnokon hatalmas fehér kötény volt, egy kis sámlit is vitt magával a térre, hogy az arra járók cipőit megpucolja. Társai egy nagy táblát cipeltek, amelyen egy bokszkesztyű lógott, na meg Gedó fontosabb versenyeinek érmei.
Egy fényképen az is látszott, ahogy Gedó 1972-ben Münchenben az olimpiai dobogó legmagasabb fokára lép.
"Ha már az életünket nem tudjuk kifényesíteni, akkor legalább a cipőinkkel tegyük ezt meg" - ezt kiabálta a téren az egykori sportoló. Az első vendég 100 forinttal honorlálta a cipőtisztítást. A munka közben osztotta meg gondolatait Gedó Boskovics Jenővel.
"Nem móka ez, hanem a valóság.
Cipőt pucolok, hogy enni tudjak. Nem volt más választásom. 1989 szeptembere óta nincs munkám.
Eddig eladogattam az érmeimet, a serlegeket. Egy veszteséges borozót kaptam, ott összejött 735 ezer forint adósság. Annak idején napi 12 órát dolgoztam, összejött ezért vagy 120 forint. Tudom, hogy azt terjeszették rólam, hogy alkoholista vagyok. Meg azt, hogy kábítószert csempésztem. Meg azt, hogy valutázok. El akarták venni az útlevelemet. Csodálom, hogy gyilkossággal nem vádoltak meg. Most már tudom, miként múlik el egy sportoló dicsősége. Mindazok, akik nem is olyan régen még a kezemet szorongatták, mára elvesztették a hallásukat.
Lehet, hogy jelentkezem utcaseprőnek. Felveszem azt az élénkszínű egyenruhát és a hátára ráírom: Ebben az utcában seper az olimpiai bajnok, Gedó György.
Szerencsére vannak néhányan, akik az utolsójukat is odaadnák nekem, de ezek nem a sportból élő sportvezetők. Bajban lennék, ha ők nincsenek, hiszen az éjszakákra már bezárják a pályaudvarokat."
Eddig a korabeli riport, de itt még nem ért véget a történet. A sportlap 1990. március 24-i számában ugyanis egy szokatlanul kemény véleménycikket jelentettek meg az esetről. A szerző felütésként azzal kezdte, hogy korábban sokszor találkozott Gedóval, majd felidézte a bajnok rögös pályafutását, az élsport utáni nagyon nehéz éveit. Az írás vége felé ezt olvashattuk: "Valószínű nem leszek népszerű, de
nem tudom sajnálni Gedó Györgyöt. Nem, mert annyi, de annyi lehetősége volt és ezekkel nem tudott élni. Helyesebben: nem törődött azzal, miként formálja a saját sorsát. S pontosan ennél az oknál fogva nem értek egyet azzal a rossz kortesfogással, hogy a Hősök terén próbálja meg összetörni a szíveket.
Mert ilyen alapon nagyon sokan felüthetnék alkalmi tanyájukat hős királyaink és vezéreink előtt, mondván: sajnáljatok, mert kitolt velem az élet, én vagyok a Nagy Kisemmizett. S Gedónak pontosan nincs joga így vélekedni, mert az elmúlt évtizedekben sokkal többet kapott egy átlag állampolgárnál. Más kérdés, hogy valóban többet, figyelemfelkeltőbbet tett egy darabig. (...)
Nem volt módomban végignézni Gedó produkcióját, így nem tudok arról sem, hogy vajon hány forintot kasszírozott a cipőpucolással. Azt viszont kijelentem, ha arra jártam volna és dögkoszos lett volna a lábbelim, akkor sem kértem volna őt, hogy kefélje le. Szerencsére még van annyi erőm, hogy lehajoljak és elvégezzem ezt saját magam."
Eddig a cikk, amely 30 évvel az események után is elgondolkodtató. Gedó György ma is köztünk van, 71 éves. Olimpiai bajnokként ő is kapja a győzteseknek és érmeseknek járó életjáradékot.
A cikket az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével írtuk meg.