A megszállott, akinek a nappalijában is áll egy Ducati

A számok soha nem hazudnak, így van ez a háromszoros világbajnok motorversenyző Loris Capirossi esetében is, aki 328 versenyen állt a rajtvonalhoz, és ezzel a mai napig rekorder. Huszonkilencszer győztesen hagyta el a pályát, kilencvenkilencszer állhatott fel a dobogóra. A Monacóban élő olasz negyvenegy pole pozícióval és harminckét leggyorsabb körrel is büszkélkedhet. Capirex minden géposztályban kipróbálta magát, de egy hosszabb túrára már nem vállalkozna két keréken. Szülőhazájához, Olaszországhoz illően inkább marad a robogónál, vagy egykori vetélytársával főzőcskézik.

Hogy szólíthatom?
Capirexnek, hiszen több mint húsz éve mindenki így hív.

Nagyon szeretem a becenevemet, és nemcsak azért, mert hosszú évek óta használom, hanem mert szép emlékeim is fűződnek hozzá.

Wayne Rainey, háromszoros világbajnok barátom sajnálatos sérülése után csapatépítésbe kezdett, ezért meghívott Amerikába.

Ő keresztelt át Capirexnek, mivel a kisfiát Rexnek hívták.

1995-ben költöztem Kaliforniába, csodás időszak volt ez, akkor nyertem meg a Yamahával életem első versenyét az 500-as kategóriában.

Mindenki csak Capirexnek szólítja Forrás: AFP/Saeed Khan

Tényleg igaz az, hogy négy évtizede nem lehet önt leszedni a motorról?

Igen, pontosan negyven éve, négyéves koromban kezdtem.

Apám őrült szenvedélyének köszönhetjük, hogy a két évvel idősebb bátyámmal vérbeli motorosok lettünk.

Abban az időben még nem lehetett ilyen kicsi, gyerekekre méretezett motorokat venni, így édesapánk minden szabadidejét a garázsban töltötte.

Így egy házi készítésű, 50 köbcentis kis gép lett az első kétkerekűm.

Akkoriban Limonéban éltünk, emlékszem, minden este, amikor apu végre hazaért a munkából, rohantunk a közeli parkba, és hármasban játszottunk, azaz motoroztunk.

Anyám meg otthon aggódott.

A testvéremet – annak ellenére, hogy nagyon gyors volt - végül jobban érdekelte a mechanikai rész és a lovaink. Bár azóta is sokat motorozunk együtt, ő a lovaglással ért el országos szinten is szép sporteredményeket, míg én inkább a lóerőnél maradtam. A bátyám egy komolyabb lovasbaleset után azóta már visszavonult.

Négyéves kora óta motorozik Forrás: AFP/Miguel Riopa

Ön szerencsésebb volt, mégis abbahagyta. Miért?
Egyszerűen kiöregedtem. Ne feledje, hogy tizennégy éves koromban kezdtem hivatalosan versenyezni. 1987-ben és 1988-ban az olasz bajnokságban álltam rajthoz, egy évvel később már az európai porondon szerepeltem,

1990-ben pedig, mindössze 17 évesen megszereztem az első világbajnoki címemet.

Majdnem harminc év két keréken éppen elég volt.

2011 volt az utolsó szezonom, abban az évben egy nagyon jó barátom, Marco Simoncelli Sepangban életét vesztette egy versenyen.

Nem sokkal korábban Assenben, a Holland Nagydíj egyik edzésén én is hatalmasat estem.

Ott, a földön fekve azt mondtam magamnak, hogy jobb ezt most abbahagyni,

csodás karrier áll a hátam mögött, 22 szezon a világ legjobbjai között, minek csináljam tovább? Tudja, ez a sport teljesen más, mint az autóverseny. Ott sokkal nagyobb biztonságban vannak a pilóták.

Két keréken minden hibádért a bőröddel fizetsz.

Meghoztam a döntést, átbeszéltük a családommal, de akkor még több mint tíz futam hátra volt az évből.

Barátja és versenytársa, Marco Simoncelli halála után ő is befejezte a versenyzést Forrás: AFP

Két héttel Marco tragikus balesete után, életem utolsó versenye Valenciában

– ezt soha nem felejtem el. Ideges voltam, rengeteg dolog átfutott az agyamon, lelkileg nagyon megviselt az a nap. Viszont

hatalmas és ritka nagy megtiszteltetés ért, amikor visszavonultatták a 65-ös rajtszámomat,

nem túl gyakori ez a motorsport történetében. Összesen négy szám hiányzik a sorból, a balesetben elhunyt japán Daijiro Kato 74-es, és Simoncelli 58-as rajtszáma, valamint a második legsikeresebb amerikai pilóta, Kevin Schwantz 34-ese, no meg az enyém.

Azóta eltelt majdnem hat év, nem hiányzik a versenyzés?
Csak az adrenalin. Egy évvel a visszavonulásom után

megkerestek a Moto GP-ből, hogy helyettesítsek egy sérült versenyzőt, de gondolkodás nélkül nemet mondtam.

Ha egyszer abbahagytam, akkor már nem fordulok vissza. Az adrenalint meg úgy próbálom pótolni, hogy most is vezethetek királykategóriájú gépeket.

Tesztelek motorokat a Moto GP-ben,

de az olasz, spanyol és angol televíziónak is rendszeresen készítünk műsorokat.

Capirexnek a veszély nem, az adrenalin viszont hiányzik Forrás: AFP/Javier Soriano

A géposztályok közül melyik állt a legközelebb a szívéhez?
A márkák között nem volt igazi kedvencem, hiszen csodás eredményeket sikerült elérnem a legkülönbözőbb gyártmányú motorokkal.

Az 500-as kategória állt hozzám a legközelebb, legyen az Honda vagy Yamaha. Imádtam az erejüket.

Valóban mindent kipróbálhattam, hiszen a 125, a 250, az 500, a 800, sőt az 1000 köbcentis géposztályban is motorozhattam. Számomra az ötszázasok a legkedvesebbek, a legerősebbek, ugyanakkor a legnehezebben kezelhetőek is. Az erő nagyon rövid úton jön, nagyon robbanékonyak, ha pedig hibázol, könnyen a földön találod magad.

Minden géposztályt kipróbálhatott Forrás: motogp.com

Ha pedig egy motoros a földre kerül, az sérüléssel jár. Pályafutása alatt érte valamilyen maradandó, életre szóló károsodás?
Szinte a csodával határos, de nem. Operálni sem kellett soha, pedig szinte az összes csontomat összetörtem. Egyedül a kinyújthatatlan motoros kisujjaimmal kell megszenvednem. Szerencsére fizikailag teljesen rendben vagyok, bár lehet, hogy tíz év múlva már nem mondhatom el ugyanezt magamról.

Mostanában mit vezet?
Robogót – vágja rá nevetve. – De szenvedélyemmé vált a trial motor is. Monaco és a környéke csodás adottságokat nyújt ehhez, úgy ismerem már ezt a gyönyörű vidéket, mint a tenyeremet.

Néha a krosszmotor is előkerül, viszont a nagy gépek inkább a garázsban porosodnak,

mert nem nagyon tudom féken tartani őket. Vagy inkább magamat, mert valóban nehezemre esik lassan menni.

Van egy Ducati Scramblerem, a barátokkal tavasztól nyárig járjuk a környékbeli hegyvidéket.

Hosszabb túrán, kiránduláson soha az életemben nem voltam, ha egyszerre 90 kilométert megtettem, akkor már túlzok. Pedig a bátyám sokszor invitált, tavaly például Imolából indult megnézni az Isle of Man TT-t, idén pedig az Északi-fok a kitűzött célja Norvégiában. De szó sem lehet arról, hogy háromezer kilométert motorozzak, hidegben, esőben.

A legnagyobbakkal versenyzett. Balról: Loris Capirossi, Marco Melandri, Valentino Rossi, Marco Simoncelli és Andrea Dovizioso. Forrás: AFP/Marwan Naamani

Voltaképpen hány motorja van?
Körülbelül tíz trial, tizenkét krossz, és még tíz másik motorom áll a garázsban. Versenygépekből tizenöt darab van.

Itt, a nappalimban áll például egy Ducati ezres, ezzel nyertem meg 2003-ban a katalán nagydíjat,

megszerezve az új Ducati csapat első győzelmét a gyorsaságimotoros-világbajnokságon. Több mint negyed évszázados átkot sikerült megtörnöm, hiszen ez előtt 1976-ban nyert olasz versenyző Barcelonában.

Kilencvenkilencszer állt a dobogón Forrás: AFP/Kazuhiro Nogi

Ezek szerint a kisfiának, Riccardónak is jut egy motor?
Dehogyis, rá szerencsére nem számíthatok. Amikor két és fél éves korában motorra ültettem, mindennap hosszasan tanítgattam. Egy évvel később már önállóan és ügyesen motorozott. De ha valamit erőltetünk egy gyereknél, az általában rosszul sül el.

Riccardo nemsokára tízéves lesz, és gyűlöli a motorokat.

A feleségem és én is nagyon örülünk ennek.

Megőrülnék, ha versenyezni akarna, nemcsak azért, mert folyton az apjához hasonlítgatnák, de iszonyatosan félteném is.

"Megőrülnék, ha a fiam versenyezni akarna!" Forrás: AFP/Roslan Rahman

Sok meggondolatlanságot követett el fiatal korában?
Mivel gyerekként a barátokkal szinte minden este és hétvége a motoron telt, volt egy pár olyan történet, amely ma már őrülten hangzik.

Sötétedés után gyakran mentünk fel együtt a hegyekbe, lekapcsoltuk a fényszórókat, és hajrá.

A holdfényes versenyt az nyerte, aki először ért a hegy lábához.

Ha ennyire megszállott, az Isle of Mannek elnevezett verseny nem vonzotta? Azon ugyanis a legkitartóbbak vagy a legőrültebbek indulnak el.
Nem, bár amikor a Suzuki a nemzetközi szereplésének ötvenedik évfordulóját ünnepelte, megtettem egy kört ezen a nagy hagyománnyal bíró versenyen, de ennyi elég is volt. Az odaszállított Suzuki GSX-R1000 motorommal John McGuinnest, az Isle of Man TT specialistáját, huszonháromszoros győztesét követtem.

Nem ismertem a pályát, és számomra meglehetősen szokatlan volt ez a környezet.

Emlékszem egy momentumra, amikor háromszáz kilométer per órás sebességgel mentem, és

egy gyors, szűk bal, jobb kanyarkombináció után egy hídnál majd húsz métert voltam a levegőben.

Nekem ez tényleg túl sok, túl veszélyes is, hiszen minden évben 3-4 ember hal meg ott. De tény, hogy a motorozás szerelmeseinek muszáj legalább egyszer látniuk ezt a versenyt.

Michael Schumacherrel egyik kedvenc pályáján, Mugellóban, 2006 júniusában Forrás: AFP/Mario Laporta

Ezek szerint nem ez volt a kedvenc pályája. Hol érezte igazán elemében magát?
A Donington Parkban, ott valóban gyönyörű a környezet, és az emelkedőkkel meg a lejtőkkel is meg kell küzdeni.

A pályafutásom elején egyszerűen imádtam ezt a nagy múltú, régebben a Forma-1-nek is otthont adó, angol versenyt.

Mindig is a gyors pályákat szerettem, így a másik kedvencem a meseszép Mugello a hosszú egyenesével.

Huszonkét szezonnal a háta mögött melyik csatákra emlékszik vissza a legszívesebben?
Kezdetben Doriano Rombonival, majd Max Biaggival voltak izgalmas küzdelmeink. A pályafutásom közepén pedig Valentino Rossival. Vele amúgy barátok vagyunk.

A bajnokságban igazi olaszok módjára sokat harcoltunk egymással, amikor megelőztem vagy legyőztem, nem igazán volt kiegyensúlyozott a kapcsolatunk,

de azt hiszem, ez így természetes. Sokat vitatkoztunk.

Valentino Rossival (balra) csatázott a legtöbbet Forrás: AFP/Javier Soriano

Így volt például

1999-ben Assenben is, miután az utolsó körben – az első helyért csatázva - tízszer cseréltünk helyet.

Tényleg elképesztő volt, azóta is sokszor nosztalgiázunk együtt, nagy nevetések közepette. Jó viszonyban vagyok a többi Moto GP-pilótával is az új munkakörömnek köszönhetően.

Ön tagja a Béke és Sport nevű, monacói székhelyű, nemzetközi szervezetnek, ami több mint ötven híres sportolót tömörít egybe. Mi más tölti még ki a napjait?
A Dorna Sport biztonsági tanácsadói szerepkörömben többek között a versenyzők és a szervezők közötti kapcsolattartásért vagyok felelős. A gumik fejlesztésén a Michelinnel dolgozunk együtt, ezenkívül

a Moto GP teljes sorozatának igazgatását is segítem.

Ebben a nemrég hivatalossá vált szerepkörben együtt dolgozok a Nemzetközi Motor Szövetségből (FIM) Franco Uncinivel és az IRTA-t képviselő Mike Webb-bel.

Mivel pár éve még én is aktív voltam, könnyebben és gyorsabban észreveszem az esetleges hibákat,

ennek köszönhető az is, hogy közeli és jó viszonyt ápolok a pilótákkal.

Minden problémájukkal hozzám fordulhatnak, és ezt meg is teszik.

Versenyidőszakban egyfolytában csörög a telefonom, sorban érkeznek az üzeneteik. Valentino de Marquez, vagy Jorge Lorenzo a barátom, de nem csak ezért segítek nekik. Mindent megteszünk, hogy a régi vagy építés alatt lévő pályák biztonságosabbak legyenek.

Jorge Lorenzóval baráti a viszonyuk Forrás: AFP/Mohd Rasfan

Ezek szerint nem tud elszakadni a motorsporttól?
Nehezen, bár a rali világa is vonz, részt vettem már több hivatalos versenyen, például Monzában. 2008-ban pedig Angliában egy Suzuki Swifttel a harmadik helyen végeztem.

De a célba érve megfogadtam, hogy soha többet nem veszélyeztetem az életem.

Úgy gondolom, hogy oda más mentalitású versenyzők kellenek. Sokat sportolok, teniszezek, futok, szeretek kipróbálni új dolgokat, de mindenben maximalista vagyok.

A focit viszont inkább csak nézem, gyerekkorom óta a Juventusnak szurkolok.

Andrea Agnelli régi jó barátom, így amikor csak tehetem, élőben buzdítom a torinói csapatot. Szívesen hódolok az olasz és a japán konyhaművészetnek is. Nem főzök rosszul, és imádom a japán konyhát. Volt csapattársam, Tecuja Harada nemrégen az otthonában tanítgatott minket a feleségemmel. Gyakran rendezünk igazi olaszos családi összejöveteleket is.

Gondolom, a közelgő születésnapja is ilyen hangos családi ünnepléssel fog telni. Mit kívánna az aranyhaltól?
Nagyon boldognak és szerencsésnek érzem magam, az élet mindenből a legjobbat adta meg, mi mást kérhetnék még? Talán egészséget a családomnak és a szeretteimnek.