Fallabda, a két évszázados játék

Az előítéletek alapján a fallabda a sznob menedzserpalánták időtöltése. Ez így nem igaz, hiszen nem csak a nyugati országokban, de hazánkban is nagyon népszerű sportnak számít. 

Kétségtelen, hogy tőlünk nyugatabbra a fallabdasport űzése kevésbé jelent megterhelést anyagilag, mindazonáltal túloz, aki egyszerűen a gazdagok sportjaként emlegeti a fallabdát. Nem volt az a kialakulásakor sem, még kevésbé első virágkorában, a 18. század végén, a brit gyarmatokon. Szerencsére már nálunk is egyre többek számára válik elérhetővé.

Amennyiben eltekintünk a valóban drága felszereléstől és pályabérlettől, számos előnyét fedezhetjük fel. Először is helyigénye nem jelentős (legalábbis a nagy testvérhez, a teniszhez képest semmiképpen), ráadásul az időjárás csínyei miatt sem kell hogy főjön a játékosok feje. A játékot ugyanis teremben játsszák.

A meccsek sem olyan hosszúak - ha valaki igyekszik a hivatalos szabályok szerint játszani -, tekintve, hogy egy játszma kilenc vagy tíz pontig tart. A két játékos nem két térfélen helyezkedik el, hanem egyazon teremben - melynek legalább a hátsó fala átlátszó, a közönség kedvéért -, s megpróbálja úgy suhintani a falra a labdát, hogy aztán az ellenfél ne tudja azt visszaütni.

A játék gyors, látványos, különösen, ha profik művelik. Ők már képesek arra, hogy még véletlenül se akadályozzák a másikat az ütésben, s ne is üssék rá az apró, rugalmas játékszert az ellenfélre (mindkettőt elég nehéz megtanulni). További fontos szabály, hogy szerválni csak a falon keresztbe húzódó két vonal közé szabad, s a talajon minden esetben csak egyet pattanhat a labda.