Pontosan megjósolta saját halálát a kosárlabda legnagyobb művésze

Ha valaki a közelmúltban beleszeretett Trae Young, Steph Curry, vagy még korábban, mondjuk Steve Nash játékába, az biztosan imádta volna Pete Maravichet. A 70-es években Pistol Pete egyedülállóan művészi stílusban űzte a kosárlabdát, kitaposva az utat a 30-40-50 évvel későbbi követőinek. Nem túlzás azt állítani, hogy olyan dolgokat volt képes megcsinálni a legélesebb helyzetekben, amiket mások még edzésen, de talán a képzeletükben sem. A hihetetlen mutatványok és látványos megoldások azonban csak egy részét képezték a repertoárjának, ugyanis nemcsak őrült passzaival és trükkjeivel, de végtelen dobótávjával is megoldhatatlan feladat elé állította az ellenfelet. Ehhez persze az is kellett, hogy már legfiatalabb korától kezdve a kosárlabda legyen az élete.

Mániákus katona apa

Petar "Press" Maravich szerb bevándorlók gyermekeként látta meg a napvilágot az Egyesült Államokban. Imádott kosarazni, profinak készült, de a II. világháború (amelyben pilótaként szolgált) kettévágta a karrierjét. A sporttól nem akart elszakadni, ezért edzőnek állt. Ezzel egy időben született meg fia, a kis Pete, az "öreg" pedig eldöntötte, hogy a gyerekből NBA-játékost farag. A módszerei pedig igencsak rendhagyóak voltak.

Először is, sikerült megszerettetnie a játékot Pete-tel, aki hamarosan ugyanolyan mániákussá vált, mint Press. Minden egyes nap órákig gyakorolták a labdakezelést és a távoli dobásokat, de Pete-nek ez sem volt elég. Iskolába menet pattogtatott, úgy ment moziba, hogy közben pattogtatott, sőt! Olyan is volt, hogy a kocsijuk hátsó ülésén feküdt, kilógott az autóból, és nyitott ajtón keresztül püfölte a labdát - miközben Press vezetett.

Minden szabadidejét a játéknak szentelte, ez pedig a tanulás rovására ment. Amikor a tanárok felhívták Presst, hogy aggodalmukat fejezzék ki Pete jegyei miatt, az apa csak ennyit mondott:

Törődjenek a maguk dolgával, Pete is ezt teszi. Az ő élete a kosárlabda.

Az ifjú Maravich minden labdajátékban tehetséges volt, Pressnél viszont csak a kosárlabda jöhetett szóba. A baseballról úgy "szoktatta le", hogy egyszer teljes erőből arcba dobta, hogy Pete megijedjen a fájdalomtól és többé ne akarjon játszani.

Amerikaifociban irányító volt, Press pedig egyszer odament az iskola edzőjéhez, és megparancsolta neki, hogy tegye ki a fiát a lehető legnagyobb veszélynek. Pete szabad préda lett a védőfalemberek számára, akik összevissza törték az alig 50 kilós srácot, így hát végül erről a sportról is lemondott.
Nyolcadikos korában már gimnáziumi kosárcsapatban játszott, volt olyan meccs, ahol 33 pontot dobott.

Pete és Press Maravich Forrás: Pittsburgh Post-Gazette

Aztán apja Észak-Karolinában kapott állást, a család pedig odaköltözött, ahol Maravich végzős évét töltötte.

Itt már igazi jelenségnek számított, megtöltötte a csarnokot az összes szereplésekor.

Olyan volt, mint egy két lábon járó, egyszemélyes cirkusz. Mintha a Harlem Globetrottersből valaki profinak készülne. Jellegzetes dobómozdulata és távoli dobásai miatt megkapta a Pistol becenevet, amit egész életében büszkén viselt. A kiváló gimis évek után katonai élőkészítő iskola következett, amit Pete nem igazán szeretett, ráadásul az apai póráz sem lett hosszabb: Press megfenyegette, hogy ha bajba keveredik, vagy iszik, akkor lelövi.

A történelem legeredményesebb egyetemi játékosa

Nem sokkal később Presst kinevezték a Louisiana State University kosáredzőjének, pont akkor, amikor Pete választhatott az egyetemek közül. Habár nem szeretett volna mindenképp az LSU-ra menni, Press ultimátumot adott neki: vagy oda iratkozik be, vagy többé ne is tegye be a lábát a családi házba. Néhány környi alkudozás után Pete végül kapott egy kocsit Presstől, így hát irány volt Louisiana.
Az akkori egyetemi szabályok szerint elsőévesek nem játszhattak az "igazi" csapatban, számukra volt külön újoncliga.

Pete a legelső meccsen 50 pontot, 14 lepattanót és 11 gólpasszt jegyzett, a Napnál is világosabb volt, hogy ez nem az ő szintje.

1967-ben végre bemutatkozhatott a normál csapatban. Apja első idénye edzőként meglehetősen szörnyűre sikerült, 26 meccsből 23-at elvesztettek. Alig várta, hogy a fia is pályára lépjen. Habár nevelési és tanítási módszerei megkérdőjelezhetőek voltak, egyvalamihez nem férhetett kétség: imádta Pete-et, mindent megtett volna érte és a sikeréért. A taktika is világos volt: Pistol akkor dob kosárra, amikor akar. Ez persze nem azt jelentette, hogy önző lett volna, vagy hogy mindent elvállal, ellenkezőleg: csapattársai szerettek vele játszani, ráadásul folyamatosan készenlétben kellett várniuk Maravich passzait, mert azok a leglehetetlenebb helyzetekből is megtalálták őket.

A Beatles-frizurás, lógó zoknis gyerek már az első évében országos szenzáció lett. Tömött csarnokokban játszott, még idegenben is imádták a szurkolók, a zokniját rendszeresen ellopták az öltözőből. Mindhárom egyetemi szezonjában pontkirály volt, az átlagai így néztek ki: 43,8, 44,2 és 44,5. Gólpasszátlaga is évről évre emelkedett, 4-ről 4,9-re, majd 6,2-re.

A pontoknál álljunk meg egy pillanatra, vagy inkább többre.

Egyetemi pályafutása alatt 3667-et dobott, ez rekord a mai napig.

Ehhez tegyük hozzá, hogy csak három szezonban játszhatott, mert csak 1972 óta szerepelhetnek a csapatokban elsőévesek is.

A 44,2-es karrierátlag szintén olyan csúcs, amit soha senki nem fog megdönteni. A ranglistán a legendás Oscar Robertson a második 33,8-cal.

Hihetetlen látványos játékára az egész ország kíváncsi volt:

Azt se felejtsük el, hogy Maravich egyetemi időszaka alatt még nem volt támadóidő, azaz a csapatok addig tarthatták a labdát, amíg akarták. Ha lett volna, az pörgősebb játékot, több labdabirtoklást és dobáskísérletet eredményezett volna, ami még feljebb vitte volna Maravich számait.

Nem is beszélve arról, hogy a hárompontos vonalat jóval később vezették be, Pistol Pete viszont előszeretettel hajigálta a labdát távolról is.

Az LSU akkori másodedzője, Dale Brown az összes dobását feljegyezte, a számításai alapján pedig Maravich körülbelül 57 (!) pontot átlagolt volna egyetemi pályafutása alatt, ha lett volna tripla.

Nem volt olyan pontja a pályának, ahonnan ne tudott volna betalálni, és nem volt olyan város, ahol ne rajongtak volna érte. Saját visszaemlékezésében felidéz egy esetet, méghozzá a második szezonjának zárómérkőzését a Georgia Egyetem otthonában:

"Fontos volt az a meccs, azzal javíthattuk volna a mérlegünket 50%-ra. Félidőben néggyel vezettek, aztán a szünet után hirtelen 15-tel elhúztak. Összeszedtük magunkat, én főleg, mert azért jöttem, hogy legalább 50-et dobjak, ami szezoncsúcs lett volna, de az első félidőben szörnyen játszottam. Sikerült hosszabbításra menteni, majd az első ráadás utolsó másodperceiben is egyenlítettünk. A másodikban aztán kiütöttük őket. Másfél perc volt hátra, én pedig úgy döntöttem, hogy lepörgetem az órát. Fel-alá rohangáltam a pályán, trükközgettem, hát mögött pattogtattam, láb között, az ellenfél is kapott 1-2 kötényt. A közönség tombolt, megőrültek a show miatt. A Georgia játékosainak viszont nem tetszett a dolog, ezért elkezdtek rohanni utánam.

Azt hittem, hogy meg akarnak ölni, úgyhogy menekülőre fogtam a saját kispadunk irányába. Felnéztem az órára, már csak négy másodperc volt hátra, úgyhogy a félpályáról elengedtem egy horogdobást. Ahogy megszólalt a duda, a labda csont nélkül hullott be. Az volt az 58. pontom. 14 000 néző tombolt a lelátókon.

1968-ban "még csak" az egyetemi álomcsapatba került be, 1969-ben és 1970-ben őt választották az év játékosának.

"Többet is dobhattam volna, mint 68"

1970-ben jelentkezett az NBA draftjára, ahol a harmadik helyen lecsapott rá az Atlanta Hawks. Maravich újoncéve remekül sikerült, beválasztották a legjobb elsőévesek álomcsapatába is. Második szezonjára a pontátlaga kissé visszaesett, inkább a játékszervezésben jeleskedett, remekül játszott a csapat pontgyárosa, Lou Hudson keze alá, aki ebben az évben karriercsúcsot dobott. De hiába a pazar hátvédpáros, valamint a rutinos centerklasszis, Walt Bellamy jelenléte, a Hawks egyszer sem tudott egy körnél többet menni a rájátszásban. Maravich a harmadik évében ötödik volt a pont- és hatodik a gólpasszlistán, következő szezonban pedig csak Bob McAdoo szerzett nála több pontot.

Aztán 1974-ben megváltozott minden.

Új csapat érkezett a ligába, méghozzá a New Orleans Jazz, amely főleg olyan játékosokból állt össze, akikre korábbi csapataik nem tartottak igényt. A klub szeretett volna egy igazi arcot, és igen komoly ellenértékért cserébe (négy draftjog és két játékos) megszerezték Maravichet, akiért az egész állam rajongott, hiszen oda járt egyetemre.

Pistol Pete évtizedekkel előzte meg a korát:

A debütáló idény a várakozásoknak megfelelően alakult: a Jazz ligautolsó lett, Maravich hatékonysága és termelése pedig visszaesett, hiszen kutyaütő csapattársaira nem igazán kellett figyelnie az ellenfélnek. A második éve már jobban sikerült, megint a legjobb 3 pontszerző között végzett, másodszor is meghívták az All-Star gálára, és bekerült az év végi álomötösbe.

Aztán jött az 1976-77-es kiírás, amikor pontkirály lett, átlagát 31,1-re vitte fel. Ezek közül is kiemelkedik egy történelmi találkozó.

1977. február 25-én a Jazz a New York Knicks csapatát fogadta. A vendégek irányítója minden idők egyik legjobban védekező egyese, Walt Frazier volt, aki azt mondta a meccs előtt, hogy Pistol Pete-nek gondjai lesznek este, mert végre kemény védekezést kap majd.

Frazier kristálygömbje viszont totális csődöt mondott, Maravich ugyanis 68 pontot dobott (ennél többet addig csak Wilt Chamberlain és Maravich edzője, Elgin Baylor szerzett egy meccsen).

"Lehetett volna ennél több is, az elején sok könnyű dobást rontottam" - mondta az egyéni rekord után. Arról nem is beszélve, hogy az utolsó percekben két nevetséges támadóhibát fújtak be ellene, amikkel kipontozódott. Az utolsónál - állítólag - szabálytalansággal együtt dobott kosarat, azaz 70-nél kellett volna állnia, és még dobhatott volna egy büntetőt, amivel beérhette volna Baylort.

Újabb All-Star és álomcsapattagság volt a jutalma, de a Jazz továbbra sem ért oda még a rájátszás közelébe sem. Ráadásul Maravich számára ez volt a csúcs, ugyanis mindkét térde kezdett szétmenni. A következő két évben 164 összecsapásból csak 99-et tudott vállalni, és mivel a Jazz pénzügyi gondokkal küzdött, ezért először eladta az értékelhető játékosait, majd mivel ez sem segített, 1979-ben az egész franchise elköltözött Salt Lake Citybe, és Utah Jazz néven folytatta működését.

A legendás bostoni edzővel, Red Auerbachhal több oktatóvideót is forgatott. A 2.15-nél bemutatott passzt ne nagyon gyakorolják otthon!

Ez az év nemcsak ezért volt mérföldkő az NBA-ben, ugyanis ekkor vezették be végre a hárompontos vonalat. Maravich biztosan imádta volna, csakhogy már járni is alig bírt. Mivel nem tudott edzeni, ezért a meccseken sem léphetett pályára, végül 1980 januárjában a Jazz kitette a keretéből. A Boston Celtics igazolta le, amellyel - az újonc Larry Bird vezetésével - bejutott a keleti konferenciadöntőbe, ott viszont kiesett. Összesen 43 mérkőzésen szerepelt, valamint végre összejött a rájátszás is, de a bajnoki cím már nem.

A térdei teljesen felmondták a szolgálatot, emiatt Maravich 1980-ban visszavonult.

Több mint 24 pontot, 5 gólpasszt és 4 lepattanót átlagolt pályafutása alatt, amivel rendkívül illusztris társaságnak a tagja. Akik szintén ilyen statisztikát hoztak: Michael Jordan, LeBron James, Oscar Robertson, Jerry West és Larry Bird. A legnagyobbak.

Megjósolta a saját halálát

A nyugdíjazásba aztán kis híján beleőrült. 33 éves volt, ebből 33-at a kosárlabdának szentelt. Nem tudta, mihez kezdjen magával, kereste az élet értelmét. Családját elhagyva két évre önkéntes száműzetésbe vonult, de épített magának bunkert is, készült a világvégére. Többször a pohár fenekére nézve próbálta betölteni az űrt, amit a kosárlabda hagyott benne, de belekóstolt mindenbe, ami éppen szembejött: kutatta az ufókat, étrendszakértő lett, festett és jógázott is. Aztán ismét rátalált a vallásra, a hitének köszönhetően újra önmaga lett.

"Szeretném, hogy hithű katolikusként és ne kosarasként emlékezzenek rám" - hangoztatta többször is. Belső békére lelt, jobb családfő is vált belőle.

De ebből a szerepből sajnos nem sok jutott neki.

1988. január 5-én a kaliforniai Pasadenába repült, hogy a helyi pap rádióműsorában szerepeljen. Ha már ott volt, meglátogatta a templomot is, aminek volt kosárpályája. Természetesen ő is beállt játszani.
"Nagyon jól érzem magam!" - ezek voltak az utolsó szavai, kevesebb mint egy perccel később ugyanis megállt a szíve. A boncolás során kiderült, hogy veleszületett szívrendellenessége volt, amit korábban nem vettek észre. Mondhatnánk, hogy boldogan halt meg, hiszen régi szenvedélyét ötvözte új életével a templomi pályán. De nem így volt, és ezt ő korábban, egészen pontosan 1974-ben meg is mondta.

Nem akarok 10 évig az NBA-ben játszani, hogy aztán 40 körül elvigyen egy szívroham.

Pontosan 10 évet játszott a profiligában, és tényleg a szíve lett a veszte fiatalon. Megjósolta a halálát.
1987-ben bekerült a Hírességek Csarnokába, 1996-ban beválasztották az NBA történetének 50 legjobb játékosa közé. 7-es mezszámát visszavonultatta a Utah Jazz és a New Orleans Hornets (ma már Pelicans), 44-esét az Atlanta Hawks, az LSU-n szobrot emeltek neki, és róla nevezték el a sportcsarnokot. Fantasztikus játékos volt, akinek azonban a csapatsiker sosem jött össze. Atlantában és New Orleansban is gyenge csapatban játszott, a Boston pedig akkor indult meg felfelé, amikor ő abbahagyta.

Vajon Maravich lenne olyan jó ma, mint Steph Curry? Forrás: sport.one

A sportvilág egyik állandóan visszatérő témája a különböző sportolók és a korszakok összehasonlítgatása. Mire lenne képes a mai körülmények között Pelé, Gretzky, Jordan, Montana, vagy Fangio? Ezek azok a kérdések, amikre lehetetlen megadni a biztos választ, de vannak olyan játékosok, akiknél azért lehet sejteni.

A mai kosárlabda alfája és omegája a dobás és a labdakezelés. Maravich ebben a kettőben jócskán megelőzte a korát, és még úgy is tűpontosan célzott távolról, hogy karrierje utolsó évéig azok a dobások is csak két pontot értek.

Utolsó NBA-évében kipróbálhatta a hárompontost, 15 kísérletéből 10 volt jó, ami 66,7%-os arány.

Hogy ez jó-e vagy sem? A tripladobás (leendő) koronázott királya, Steph Curry 43,5%-os karrierátlagot tudhat magáénak. Természetesen Maravich esetében a minta sokkal kisebb, töredéke Curryének, és ez a hatékonyság egészen biztosan fenntarthatatlan, de indikátornak bőven elég ahhoz, hogy elképzeljük, mire lenne ma képes. Steve Nash még aktív volt, amikor ezt mondta róla: "Mi mind azt utánozzuk, amit ő talált ki."