A sírból hozta vissza karrierjét a legsikeresebb amerikai kosarassztár

Ha egy kvízben felbukkanna egy olyan kérdés, hogy ki az amerikaiak legeredményesebb kosaras olimpikonja, valószínűleg sokan elhasalnának, mert a válasz viszonylag meglepő. Nem LeBron James, nem Kobe Bryant, de még csak nem is a Dream Team vagy a Dream Team II tagja között kell keresni a megfejtést. Nem volt NBA-bajnok, nagyon hirtelen vett zuhanórepülést a pályafutása, sőt, úgy tűnt, véget is ért. De tízszer volt All Star és egyszer pontkirály is. Óriási érdeklődés közepette érkezett az NBA-be, azt hitték róla, hogy született győztes, de ez végül nem a profiligában, hanem a válogatottban és az olimpiákon mutatkozott meg, ahol több rekordot is tart. Ő Carmelo Anthony.

Carmelo Anthony gyerekkorának története voltaképpen teljesen kommersznek számít a semmiből kitörő afroamerikai sportolók körében. Adott egy amerikai nagyváros (New York), annak egy hírhedt környéke (Red Hook lakótelep), egy szörnyű családi tragédia (édesapja, az egykori Puerto Ricó-i szabadságharcos Carmelo Iriarte rákban meghalt, amikor Anthony két éves volt). Aztán egy költözés Baltimore-ba, annak is az egyik legrosszabb részére, ahol nyolcéves korától kezdve naponta találkozott a bűn különböző fajtáival.

Innentől pedig a vezérfonal ismerős: a kis "Melo" a sportok világába menekül, rengeteg munkát fektet a kosárlabdába, aztán egy nyár alatt 15 centimétert nőve, 195 centisen már ő az állam legjobb gimis játékosa.

Szinte minden egyetem bejelentkezett nála, ő pedig már végzős éve előtt eldöntötte, hogy a Syracuse-ra fog járni. A jegyei viszont borzalmasak voltak, ezért átment egy másik iskolába, hogy ott érettségizzen, de továbbra is bajlódott a tanulással. Közben a pályán sikert sikerre halmozott, aztán a tanév végén végre összejött az a tanulmányi eredmény is, ami garantálta a sportösztöndíjat.
Egy amerikai sportoló számára a gimnáziumról egyetemre történő átállás hasonlóan nagy ugrás, mint az egyetemről az NBA-re. Összehasonlíthatatlanul eltérő légkör és szervezet, már nem állami, hanem országos a bajnokság, a csapattársak és az ellenfelek is erősebbek, több a néző és komolyabb a felhajtás.

Anthonyra ez azonban nem volt hatással. Páratlanul sikeres középiskolai karrierje után óriási figyelem övezte, de ez sem zökkentette ki és 22 pontos, 10 lepattanós átlagot produkálva bejutott csapatával az egyetemi bajnokság (NCAA) négyes döntőjébe. Az elődöntőben 33 pontot szórva újoncrekordot állított fel, a fináléban pedig 20 pontos, 10 lepattanós dupla-duplát hozott a Kansas ellen, nem mellesleg győzelemre vezette az iskolát amely a Syracuse történetének első bajnoki címe volt. Anthonyt pedig megválasztották a torna legjobb játékosának, amivel megkoronázta teljesítményét.

Annyira sikeres volt az egyetlen syracuse-i éve, hogy később az egyetem visszavonultatta a mezét Forrás: AFP/2013 Getty Images/Nate Shron

Habár eredetileg két évet maradt volna egyetemen, úgy érezte, hogy elsőre megnyert mindent, új kihívásokra vágyott, ezért jelentkezett az NBA 2003-as újonckiválasztójára, amely a valaha volt egyik legerősebbnek bizonyult.

Ahhoz alig fért kétség, hogy LeBron James lesz az első kiválasztott, hozzá hasonló tehetséget még senki sem látott gimnáziumban, neki még egyetemre sem kellett mennie ahhoz, hogy megmutassa, milyen jövő áll előtte. Sokan Anthonyt tartották a második legjobb ifjúnak, bár néhányan odáig merészkedtek, hogy Jamest is megelőzi. Mindent megnyert, amit csak lehetett, ráadásul kettejük legelső csörtéjén is az ő csapata győzött még középiskolában.

Plusz még ott volt a mezőnyben Dwyane Wade, Chris Bosh, Josh Howard, Kyle Korver, Kirk Hinrich, Chris Kaman, Mo Williams, Leandro Barbosa vagy éppen Boris Diaw is.

Nem volt meglepő, hogy végül az ohiói születésű Jamest választotta elsőre a Cleveland Cavaliers. Azt viszont már sokan találgatták (és teszik azóta is), hogy a második helyen választó Detroit Pistons mit látott Darko Milicsicsben. A legszebb az egészben, hogy ő maga sem érti a dolgot.

Utáltam Amerikát és az NBA-t, én voltam az európai hülyegyerek

Minden idők egyik legtehetségesebb korosztályának második legjobb kosarasának tartották, egy bizonyos LeBron James mögött. Az NBA 2003-as újoncbörzéjén másodikként választotta ki a Detroit Pistons, ezzel olyan későbbi szupersztárokat előzött meg, mint Carmelo Anthony, Chris Bosh vagy Dwyane Wade. De amíg ők mind fantasztikus karriert mondhatnak magukénak, addig Darko Miličić számára az NBA maga volt a pokol.

A harmadik helyen húzó Denver Nuggets köszönte szépen az ölbe hulló Anthonyt és elvitte. Ez pedig egyet jelentett a coloradói csapat felvirágoztatásával, de csak bizonyos mértékben.
Újoncként rögtön óriási hatása volt a Nuggetsre, amely az érkezése előtt mindössze 17 találkozót nyert meg a 82 meccses alapszakaszban.

Ebből a 2003-2004-es szezonra 43 lett, ami egészen hihetetlen különbség, Anthony pedig a csapat házi pontkirálya volt már 19 évesen.

Az év újonca-választást viszont elvesztette Jamesszel szemben, hiába vitte be saját csapatát - LeBronnal ellentétben - a rájátszásba, a clevelandi játékost övező médiaőrülettel nem vehette fel a versenyt.

A playoff azonban sosem volt az ő játszóháza.

Denveri pályafutása alatt mindössze egyszer jutott túl az első körön a bivalyerős nyugati főcsoportban, méghozzá 2009-ben, amikor a konferenciadöntőig menetelt a Nuggets-cel.

Hiába hozták oda mellé 2007-ben Allen Iversont, aztán nem sokkal később pont helyette Chauncey Billupsot, Melo és a csapat szinte sosem tudta átlépni saját árnyékát, sőt. 2004-től 2008-ig még csak megnehezíteni sem sikerült az aktuális első körös ellenfél dolgát, a Nuggets vagy 4-0-val, vagy 4-1-gyel zúgott ki, mintha ott sem lett volna.

Pedig Melo az alapszakaszban olykor megállíthatatlan volt. A 2006-2007-es idényben vett részt először az All Star-gála főmeccsén, pedig akkor már túl volt egy komolyabb balhén, amikor a New York Knicks elleni idegenbeli meccsen ököllel ütött Mardy Collins felé, majd gyorsan elslisszolt.

15 meccsre eltiltották, aztán mire visszatért, már Allen Iverson is a csapattársa volt.
Az a kísérlet másfél évig tartott, majd érkezett Billups, akivel a Denver jóval eredményesebben játszott. Anthony is remekelt, NBA-csúcsot állított be, amikor 2008 decemberében a Minnesota ellen a harmadik negyedben 33 pontot dobott (ezt azóta Klay Thompson megdöntötte 35-tel).

Támadásban azt csinált, amit akart: a hozzá hasonló alkatúaknál gyorsabb, a kisebbeknél erősebb volt, halálos volt a középtávolija, és egy idő után triplázni is megtanult. Ráadásul sorsdöntő helyzetekben is lehetett rá számítani,

2000 óta több győztes kosarat dobott, mint bárki más az NBA-ben.

A 2008-09-es idénynek a végén jött a már említett főcsoportdöntő és vereség a későbbi bajnok Lakerstől, viszont a következő szezon újabb első körös búcsúval ért véget a Utah Jazz ellen, hiába átlagolt Anthony majdnem 31 pontot.

Besokallt a sorozatos kudarcoktól.

Nem írta alá az elérakott szerződéshosszabbítást, helyette azt kérte, hogy cseréljék el a New York Knickshez. A Nuggets ennek nem tett eleget a szezonkezdetig, de amikor már látszódott, hogy helyrehoztatatlan lett a viszony, akkor végül 2011 februárjában teljesítették a kívánságát.
Ennél a cserénél pedig érdemes megállni egy szóra, mert talán ez is egy olyan esemény(sorozat) volt, amit okosabban is csinálhatott volna, hogy finoman fogalmazzunk.

Ha ugyanis nem erőszakolta volna ki a cserét a Denvertől, akkor a szezon végén ingyen is távozhatott volna, mivel lejárt a szerződése.

Ez persze jól jött a Nuggets-nek, amely így kapott érte (és Billupsért) ellenértéket, méghozzá nem is rosszat: Danilo Gallinarit, Wilson Chandlert, Tyimofej Mozgovot, Raymond Feltont és egy első körös draftjogot. Ez persze azt is jelentette, hogy ennyivel gyengült a Knicks, amely néhány hónappal később ingyen is megszerezhette volna, tehát a csere miatt már kevésbé volt versenyképes.

New Yorkban összeállt az Anthony-Stoudemire-tengely, amely aztán nagy bukás lett Forrás: AFP/2013 Getty Images/Bruce Bennett

Na de akkor miért volt annyira sürgős még élő szerződéssel odakerülnie? Ne gondoljuk azt, hogy a Denvert akarta kedvezőbb helyzetbe hozni. Hónapokon keresztül hisztizett, hogy menni akar, amivel persze a Nuggets alkupozícióját is rontotta. A megoldást ezúttal is az apróbetűs lábjegyzetben kell keresni:

azzal ugyanis, hogy már Knicks-játékosként járt le a szerződése, a New York jóval zsírosabb hosszabbítást ajánlhatott neki, mintha csak simán a szabadügynökpiacról írt volna alá. A különbséget dollármilliókban kell érteni.

Szóval teljesült az álma, de ezért nagy árat fizetett a Knicks. Végre nagy piacra került, élhette a sztárok életét.
Csapatsikerek szempontjából viszont semmilyen változás nem következett be: a Knicks 2011-ben és 2012-ben is kiesett a rájátszás első körében.

Aztán a 2012-13-as idény végre pozitívan alakult, karrierje során először pontkirály lett az NBA-ben, másodszor is bekerült a liga második számú álomötösébe, a Knicksszel pedig végre túlélte az első kört a Boston ellen.

A feltörekvő Indiana azonban nagy falatnak bizonyult, a kiesés pedig egy hosszú, ínséges időszakot hozott magával.

A csapat ugyanis rendkívül meggyengült, ő pedig szinte egyedül maradt. A 2013-14-es kiírásban övé volt az NBA-ben a legtöbb játékperc, sokszor kellett túlvállalnia magát, de persze olyan teljesítmények is jöttek tőle, mint a Charlotte elleni 62 pontos, 13 lepattanós megőrülés, ami klub- és Madison Square Garden-rekord a mai napig.

A playoffról viszont lemaradt a csapattal, így karrierje során először csak a tévében nézhette a rájátszást. A szerződése is lejárt, ő pedig a Chicago és a New York ajánlata között vacillált.
Az egyik a pénzt jelentette a fenti okok miatt, a másik pedig az eredményeket. Akkoriban a Bulls a liga egyik legjobb csapata volt, amelynek pont egy olyan dobógépre lett volna szüksége LeBron James legyőzéséhez, mint Anthony.

Ő viszont ezúttal is a vagyont választotta, na nem mintha Chicagóban száraz kenyéren kellett volna élnie.

"Jutalma" újabb két rájátszásmentes szezon volt, ami alatt a Knicks az NBA bohóccsapatává vált. Phil Jackson elnökkel is sikerült összevesznie (mondjuk a Zen Mester tényleg borzalmasan irányította a klubot), ezért 2017-ben ismét azt kérte, hogy engedje el aktuális csapata, így került azon a nyáron az Oklahoma City Thunderhöz.

És ez volt a zuhanórepülés kezdete. Már ezelőtt is lefelé görbült a pályaíve, de az OKC-s éve ráébresztette a kosárlabdavilágot, hogy eljárt felette az idő.

Életében először nem ő volt az alfahím, sőt, csak 3. számú opció volt Russell Westbrook és Paul George mögött, átlaga bezuhant 20 pont alá, ráadásul nem is játszott túl hatékonyan. A rájátszásban még az alapszakaszát is alulmúlta a 11,8 pontos átlagával, a végállomás pedig szokás szerint az első forduló volt.

Hirtelen olyan mélységekbe jutott, hogy már negatívba esett a csereértéke: az OKC az Atlantához küldte takarékosság céljából, a Hawks órákkal később inkább kivásárolta meglévő szerződéséből, csak ne játsszon náluk.
Végül a Houstonhoz írt alá veteránminimumért (korábban maximumális szerződéseket kapott) a 2018-19-es szezonra, ahol 10 meccs után elfogyott vele szemben a bizalom és száműzve lett a csapattól. Nem sokkal később Chicagóba cserélték, ugyancsak spórolás végett, a Bulls pedig kivágta.

És itt véget is érhetne a története. Nem túl szépen és hozzá semmiképp sem méltón. Senkinek sem kellett, pedig még nem volt 35 éves. Sokan a Lakersszel boronálták össze, LeBron Jamesszel ugyanis szoros barátságot ápol, de ott sem kértek belőle.

Úgy tűnt, lefőtt neki a kávé.

Állítólag semmiképp sem tudott megbarátkozni a másod/sokadhegedűs szereppel, azt pedig főleg kikérte magának, hogy a kispadról szálljon be a meccsekbe.

Aztán az idei szezonban megfordult a szerencséje. Az elképesztő sérüléshullámmal küzdő Portland Trail Blazers nem garantált szerződést adott neki, több mint egy évvel azután, hogy utoljára pályára lépett az NBA-ben. Ő pedig meghálálta a bizalmat, jobb teljesítményt nyújtott, mint Houstonban vagy Oklahoma Cityben, így hamar garantálttá vált a szerződése.

Csapattársai és az egész NBA elismerően nézte őt estéről estére, ráadásul a buborékba is úgy érkezett meg júliusban, hogy rengeteget fogyott és készen állt a folytatásra.

A Blazers végül óriási bravúrt végrehajtva bejutott a playoffba, ott viszont a bajnokesélyes Lakers búcsúztatta az első körben.
De ez az első körös búcsú teljesen más volt, mint a többi. Itt nem ő volt a hisztis antihős, aki először erőlködik, aztán feladja. Megbarátkozott új szerepkörével, felszabadultabban, hatékonyabban játszott, mint az elmúlt években. Azt mondta, sehol nem érezte magát ennyire otthon, mint Portlandben, el is adta New York-i házát. Maradna a nyugati parton, még úgy is, ha már többé nem játszik. 36 éves, valószínűleg sosem lesz bajnok,

de így is az NBA történetének 15. legjobb pontszerzője, de ha esetleg aláírna még egy évre, akkor a top 10 sem lenne elérhetetlen.

Az alapszakaszban az elmúlt évektől eltekintve mindig villogott, a playoffban viszont drasztikusan csökkent a teljesítménye. Ha megvizsgáljuk az NBA történetének legeredményesebb pontszerzőinek rájátszásbeli sikerességét, Anthony az utolsó helyen kullog, ez pedig döntően befolyásolja az ő örökségét.

Carmelo Anthony a Team USA történetének egyik legmeghatározóbb játékosa Forrás: Anadolu Agency via AFP/2016 Anadolu Agency/Okan Ozer

Amiről viszont kevesen beszélnek, az a három olimpiai bajnoki címe és az egy bronzérme. Utóbbit 2004-ben szerezte, 2008 óta viszont veretlen a Team USA az ötkarikás játékokon, Anthony pedig mindegyik mérkőzésen pályára lépett.

31 olimpiai meccse (és győzelme) amerikai rekord, ahogy a 3 olimpiai aranya, a 336 olimpiai pontja, a 125 olimpiai lepattanója, valamint az egy meccsen dobott 37 pont és 10 hárompontos kosár is Team USA-csúcs.

Elmondható tehát, hogy ő minden idők legeredményesebb amerikai kosaras olimpikonja.

Kérdés, hogy melyik Carmelo Anthonyra fog emlékezni a világ, miután visszavonult. Az alapszakaszmenő dobógépre, a pénzéhes sztárra, a rájátszásban mindig felsülő vesztesre, vagy a kosarasként legeredeményesebb amerikai olimpikonra?