Súlyos következményekkel járhat az edző makacssága

Taktikai szempontból egyelőre kevés újdonságot hozott a vébé. Különböző variációkkal kísérletezni már késő, az viszont kiderült, hogy Domenech, Capello és Koeman hasonló problémákkal küzd.

A legutóbbi világbajnokság a 4-2-3-1-es játékrendszer diadalát hozta, mert bár az aranyérmes Olaszország más felállásban futballozott, a másik három elődöntős válogatott ezt alkalmazta, a szisztéma tulajdonképpen ezt követően vált általánosan elfogadottá. Összességében azonban már a 2006-os tornáról is elmondható, hogy a játékrendszereket tekintve nagy volt a szórás, nem lehet azt állítani, hogy valamelyik szisztéma egyeduralkodó lenne.

Ismét divat a három védős játékrendszer

A mostani torna egyik érdekes fejleménye taktikai szempontból, hogy a már elfeledettnek számító háromvédős felállás kezd ismét divatba jönni. Alaphelyzetben Mexikó, Uruguay és Chile is három védővel játszik, ugyanakkor mind a három válogatottra igaz, hogy szükség esetén képesek váltani, alkalmazkodva az ellenfél játékához.

Sőt a mexikóiak mérkőzés közben is szívesen módosítanak, kihasználva, hogy Rafael Márquez személyében olyan játékosuk van, aki középhátvédként és védekező középpályásként is képes kiemelkedő teljesítményre. Az ellenfél labdabirtoklása esetén Márquez a középpályán, közvetlenül a védelem előtt helyezkedik el, és egyfajta előszűrőként futballozik.

Amikor azonban a mexikóiak labdát szereznek, a Barcelona játékosa visszalép a védelembe, a csapat a 4-3-3-as szisztémáról 3-4-3-re vált: a szélsőhátvédek gyakorlatilag szélsőkké lépnek előre, a csatárok pedig befelé húzódva megnyitják előttük a területet.

Ehhez persze hatalmas munkabírású szélsőhátvédek kellenek, akik az egész oldalt be tudják játszani. Hasonló a helyzet az uruguayiaknál, akik a franciák ellen még 3-5-2-t játszottak, és a középpálya két szélén Álvaro, illetve Maximiliano Pereira az ellenfél labdabirtoklása esetén teljesen visszahúzódva gyakorlatilag 5-3-2-vé alakították a hadrendet. Dél-Afrika ellen viszont váltott a szövetségi kapitány, Oscar Washington Tabárez, mivel a házigazda csak egy csatárral játszik, márpedig a 4-5-1-es taktika ellen a 3-5-2 nem a legideálisabb: a szélső középpályásoknak vissza kell zárniuk az ellenfél szélsőivel, a középpályán viszont az ellenfél emberfölénybe kerül. Így aztán azon a mérkőzésen az uruk már 4-3-3-at játszottak, és miközben a védekezésük ugyanolyan stabil maradt, a támadójátékuk klasszisokkal jobb lett. Hasonlóan járt el a chileiek argentin szakvezetője, Marcelo Bielsa, aki a selejtezők során végig a rendkívül offenzív 3-3-1-3-as játékrendszert alkalmazta. Mivel azonban Honduras csak egy csatárral játszott, így Chile az első mérkőzésén 4-2-1-3-as szisztémában állt fel.

A második félidőben a közép-amerikaiak átálltak a kétcsatáros játékra azzal, hogy Edgar Álvarezt előre küldték, Bielsa pedig gyorsan reagált: az 52. percben a középpályás Rodrigo Millar helyére behozta a középhátvéd Gonzalo Jarát, a játékrendszer pedig a selejtezők során megszokott 3-3-1-3 lett, a szélsőhátvédekből pedig szélső középpályások váltak.

Lippi nem tudta, mi legyen a szisztéma

A fenti példákban közös, hogy a taktikai módosítás nem okozott zavart a csapaton belül, a játékosok fel voltak rá készülve, pontosan tudták, hogy mit akar tőlük a szövetségi kapitány.

A francia vagy az olasz válogatottnál viszont más volt a helyzet: mind a két gárda meccsről meccsre, sőt akár félidőről félidőre váltott, ám ez inkább tűnt kétségbeesett próbálkozásnak, mint tudatosnak. A franciák a tulajdonképpen négy éve állandónak mondható 4-2-3-1-es taktikájukat pár hónappal a világbajnokság előtt adták fel a 4-3-3 kedvéért, Raymond Domenech az utolsó három felkészülési mérkőzésen ezt a játékrendszert gyakorolta, és így küldte pályára együttesét Dél-Afrikában - gyakorlatilag ez azonban ugyanaz a 4-2-3-1 volt, mint korábban.

Sidney Govou, Franck Ribéry vagy Florent Malouda ugyanis nem csatárok, hanem középpályások, az előretolt ékként szereplő Nicolas Anelka pedig gyakorlatilag alkalmatlan volt arra a feladatra, amit Domenech kért tőle - ő nem az a típusú csatár, aki megtartja a rá fellőtt labdákat, neki inkább az fekszik, ha van egy csatártársa, akivel kombinálhat. Arról nem is beszélve, hogy Malouda és Ribéry játéka kioltotta a másikét: mindketten a bal szélről indulva képesek a legjobb teljesítményre.

A francia szakember azonban mindenképpen szerepeltetni akarta mindkét sztárját - helyzete ebből a szempontból hasonlít Erwin Koemanéra, akinek két remek bal oldali középpályása van Huszti Szabolcs és Dzsudzsák Balázs személyében. A magyar válogatott szövetségi kapitánya is szeretné egyszerre a pályán tudni csapata mindkét erősségét, de így valamelyikük nem az ideális posztján játszik. Koeman szintén az egy előretolt ékben bízik (leginkább Torghelle Sándorban), de a világbajnokság is mutatja, hogy három középső védővel szemben még az olyan klasszisok is sansztalanok, mint Nicolas Anelka.

Az olaszoknál Marcello Lippi nem csak az ideális kezdő tizenegyet, hanem az ideális alaptaktikát sem találta meg a torna során. A világbajnok Paraguay ellen 4-2-3-1-gyel nyitott, és meglepő módon az a Claudio Marchisio volt a támadó feladatokkal megbízott középpályás, aki klubjában inkább védekezik. Ez a szisztéma 45 percig élt, a második félidőben az olaszok már 4-4-2-t játszottak, és így kezdtek Új-Zéland ellen is - itt azonban ez nem működött, mert az óceániaiak tökéletesen semlegesítették az olaszok taktikáját. Ezt Lippi is észlelte, és a cserékkel az utolsó félórában már gyakorlatilag 4-3-3-as felállásban futballozott együttese, ami jobban is működött, de kevés volt a győzelemhez. Szlovákia ellen már teljes volt a káosz: a csapat 4-4-2-vel, de bal oldali középpályás nélkül kezdett: a második játékrészre érkezett Fabio Quagliarella és a 4-2-3-1 - vagyis ugyanaz, ahogyan az olaszok kezdték a vébét.

Verbeek eltaktikázta magát

A címvédő olaszok tehát erősen eltaktikázták magukat, de ugyanez elmondható az ausztrálokról is, akiknek holland szövetségi kapitányuk, Pim Verbeek a németek elleni nyitómérkőzésen olyan felállást választott, amely jelentősen megkönnyítette az ellenfél dolgát.

Ausztrália ezen a találkozón gyakorlatilag csatár nélkül játszott: elméletileg két középpályásnak, Ricardo Garciának és Tim Cahillnek kellett volna csatárposzton futballozni, a terv pedig az volt, hogy az ausztrálok folyamatos letámadással nehezítik meg a németek dolgát. Ennek megfelelően a védelmük rendkívül előretolva játszott, és így könnyű volt a mögöttük lévő területre beindítani a szélvészgyors Lukas Podolskit és Thomas Müllert, arról nem is beszélve, hogy Mesut Özil személyében a németeknek volt egy olyan focistájuk, aki teljesen szabadon irányított. Hogy az ausztrálok többre képesek, azt a következő két mérkőzésen bizonyították, ám a Németország elleni súlyos vereség megpecsételte sorsukat - és ez nagyban Verbeek sara.

Az edző makacssága tehát súlyos következményekkel is járhat, sokak szerint az angolok szakvezetője, Fabio Capello is a borotvaélen táncol. Az olasz mester ugyanis (Domenech-hez hasonlóan) semmiképpen sem akarja kihagyni a kezdők közül a legjobbnak tartott játékosait, vagyis a középpályán Frank Lampard és Steven Gerrard helye megkérdőjelezhetetlen. Mindezt a selejtezők során úgy oldotta meg, hogy Gerrard a középpálya bal oldalán futballozott, ahonnan befelé tudott indulni - középen Lampard mellett Gareth Barry volt a biztosító ember. Hogy az ő szerepe milyen fontos az az Egyesült Államok ellen derült ki, ahol Barry sérülés miatt nem játszhatott, Capello pedig Gerrardot tolta be középre - a két klasszis játéka azonban így kioltotta egymásét, annak ellenére, hogy a vezető találatot éppen Gerrard szerezte.

Ez a gól azonban tökéletesen példázta, hogy a Liverpool játékosa mennyivel jobban érzi magát egy előretoltabb szerepkörben, amolyan árnyékékként: klubjában így játszik Fernando Torres mögött. A válogatottban ugyanez lehetne a posztja Wayne Rooney mögött, középen a Lampard-Barry duó maradna, viszont a bal oldalon egy vérbeli szélső futballozhatna. Az 1966-os döntő hőse, Sir Geoff Hurst véleménye szerint ez lenne az ideális taktika az angoloknak: "Azt hiszem, Gerrard számára a legjobb szerepkör az, amit a Liverpoolban is játszik. Remekül megértené magát Rooneyval, és meg vagyok róla győződve, hogy a 4-5-1-es taktika lenne az ideális a válogatott számára" - mondta az egykori kiváló futballista. Capello viszont a jelek szerint nem így gondolja.

www.global-soccer.eu