Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A statisztikai adatok segítségével összeválogatott szuperválogatottnál már csak a vébé legbénább játékosainak citromválogatottját nehezebb összerakni. Egyrészt sokan kevés játékpercet töltöttek a pályán, másrészt gyakorta előfordul, hogy becsapnak minket a számok. Szegény Júlio César például kifogástalanul védett a vébén, de a statisztikák alapján a vébé egyik legrosszabb kapusa - a németektől kapott hetes miatt.
Ebben az összeállításban értelemszerűen megnő a szubjektív szempontok súlya, de ahol lehetett, igyekeztünk az Origo vébéközvetítését segítő Opta adatai közül szemezgetve egy-két releváns mutatóval megtámogatni a döntéseinket.
A világ egyik legjobb kapusának vébészereplésében benne volt a spanyol válogatott kudarcának esszenciája. Az, hogy egy ilyen kvalitásokkal rendelkező kapus minden második kapujára tartó lövésből gólt kapjon, nem azt jelzi, hogy Casillas elfelejtett védeni, még csak nem is azt, hogy a lassan kétéves padozás ilyen erős nyomot hagyott a játékán, hanem azt, hogy amikor valakinek lejár az ideje, akkor egyszerre jön össze minden.
Casillas az Opta statisztikái alapján az egész mezőny legrosszabb teljesítményét nyújtó játékosa volt. Nehéz vitatkozni ezzel, a hollandok elleni, történelmi zakóban is alaposan benne volt, és a kiesést jelentő, Chile elleni vereségben is megvolt a része.
A brazilok első számú jobbhátvédjének játékát rosszul ítélnénk meg, ha csak a számokra hagyatkoznánk. Védekezésben látszólag jól teljesített, sokat szerelt, több sikeres felszabadítása és megelőző szerelése volt, összességében remek számokat produkált. Csakhogy a statisztikák nem mutatják meg, milyen gyakran maradt mögötte bántóan nagy terület, amikor elindult a támadásokkal, és hogy hányszor kellett az ide kizáró Fernandinhónak, Luis Gustavónak vagy Thiago Silvának szabálytalankodni miatta.
Az viszont már sokatmondó, hogy a brazil válogatott második legtöbbet passzoló játékosa meccsenként 1 helyzetet teremtő passzt adott, és egy pontos beadása sem volt (13 kísérletéből 2 talált embert az egész tornán).
A portugál középhátvéd ugyanabba a hibába esett, mint pályafutása során számtalanszor: hiába játszott tulajdonképpen teljesen vállalhatóan, szokásához híven egyszer elfüstölt az agya, és óriási hátrányba hozta saját csapatát.
Pepe a mezőny egyik legtöbb felszabadítást végző játékosa volt, szerelésekben is hozta magát, a fejpárbajokban pedig kvázi verhetetlen volt. A passzjátéka nem volt valami nagy szám, de nem ezért választottuk be, hanem azért, mert a németek elleni, ostoba kiállítással kiejtette a csapatát a vébéről. Ha azt a meccset nem nagy különbséggel bukja el Portugália, valószínűleg simán továbbjut a csoportjából.
A Juventus védője pont olyan volt, mint az olasz válogatott: egy meccs volt benne. Az egyébként is erősen túlértékelt védő (gondoljunk csak bele, a legjobbnak tartott olasz védő játéktudása hogy viszonyul Alessandro Nesta és Fabio Cannavaro generációjához - hogy ne menjünk mindjárt a Baresi, Costacurta, Maldini sorig vissza) statisztikái nem rosszak, de képtelen volt irányítani az olasz védelmet, sőt, ő maga is sokat hibázott.
Chiellini csapattársai, Leonardo Bonucci és Andrea Barzagli sem voltak a topon, még akkor sem tudták legjobbjukat nyújtani, amikor ugyanabban a formációban játszottak, mint a Juventusban. Az olasz kiesés sokkal inkább a vállalhatatlan támadójátéknak köszönhető, de a csapat védelmében néha olyan fejetlenség uralkodott, ami az előző védőgeneráció idejében elképzelhetetlen volt.
A balhátvéd posztján nagy verseny volt a csapatunkba kerülésért. Itt volt a mindenkibe belerúgó holland Daley Blind, az egyetlen meccsén botrányosan teljesítő Fabio Coentrao, de szóba került Chiellini balra tolása is.
Végül a spanyol bukás látványossága miatt került be Jordi Alba, aki tulajdonképpen nem lógott ki lefelé a spanyol válogatott védelméből, de egy ilyen képességekkel rendelkező játékostól (különösen a spanyoloknál) elvárás, hogy segítse a támadásokat is. Különösen olyan helyzetben, amilyenben a spanyolok voltak. Jordi Alba azzal harcolta ki a helyét a csapatban, hogy 281 játékperce alatt egyetlen sikeres beadást sem tudott az ellenfelek kapuja elé küldeni.
A Barcelona védekező középpályásától joggal várhatná el az ember, hogy vezére legyen a kameruni válogattnak. Song bűnlajstroma elképesztően hosszú: két (valójában másfél) meccsen 0 szerelést, 0 felszabadítást és 0 megelőző szerelést mutatott be, meccsenként csak 26-ot passzolt, és nem találta el a kaput. Vegyük hozzá azt a végtelenül ostoba kiállítást, amivel gyakorlatilag megpecsételte Kamerun sorsát, és már nem is kell szóba hoznunk a csapat anyagi igényeit és a menet közben felmerülő bundavádat ahhoz, hogy az egész torna egyik leggyengébbjének bélyegezzük.
A Barcelona középpályását a klub csúcsidőszakában a világ legjobbjai között emlegettük, a világbajnokságon azonban pont akkorát perecelt, mint a spanyol válogatott. Az egyébként védekezésben és támadásban is megbízhatóan erős átlagot nyújtó játékos ugyan sokat és pontosan passzolt, de ezt jobbára a saját térfelén tette. Az ellenfél kapujára már nem sok veszélyt jelentett, az egész tornán egyetlen kapura lövése volt, és csak egy kulcspasszt adott.
Ennél is nagyobb baj azonban, hogy a spanyolok középpályás védekezéséhez gyakorlatilag semmit sem tett hozzá. Meccsenkénti 1 megelőző szerelésére, nulla felszabadítására és másfél szerelésére meccsenként 2,5 őt kicselező ellenfél jutott. Nem teszi ki az ablakba.
A deklaráltan védekező középpályás szerep 34 évesen már talán jobban is áll a liverpooli legendának, de ettől még nyújthatott volna jóval markánsabb játékot. A tanácstalanság első számú jelének számító hosszú passzokat megbízhatóan lövöldözte a támadók felé, de gólpassza egyáltalán nem, és kulcspassza is csak elvétve akadt. A 84 százalékos passzpontosság szódával elmegy, a 34 passz meccsenként azonban nagyon kevés, és bár Stevie G nem hívható tetemre az angolok sótlan játékáért, egy angolt büntetésből mindenképpen be akartunk tenni a citromválogatottba (Rooney helye foglalt volt).
Valójában nagy kegyetlenség tőlünk, hogy a J-League-ben is csak 12 meccset teljesítő, 35 éves játékost kipécéztük magunknak, de négy évvel ezelőtt akkorát játszott a vébén, hogy a kontraszt miatt kénytelenek voltunk beválogatni.
Forlán két meccsen játszott, és gyakorlatilag semmit sem csinált. Passzolt meccsenként 20-at (ebből 16-ot pontosan), összesen négyszer célba vette az ellenfél kapuját (egyszer el is találta), de se gólja, se gólpassza, se szerelése, se felszabadítása, se semmilyen értelmezhető adata nincs a kétszeres európai aranycipősnek, a legutóbbi vébé egyik legjobb játékosának. Nyilván nem neki kellett volna húznia Uruguayt, de ennél Szilveszter Ferenc egy gyengébb napján is többet mutat.
Hulk kicsit olyan a brazil válogatottban, mint Chiellini az olaszban: egy évtizeddel ezelőtt kacagva rugdosták volna ki a válogatott edzőtáborából, most pedig kihagyhatatlan alapember. Ez nyilván a brazil képzés kritikája is, de Hulk meglehetősen kevés használható erénye (a fizikai erő önmagában nem az) közül semmit nem mutatott meg a vébén.
Egy brazil támadótól elfogadhatatlan, hogy ilyen keveset (17) és ilyen rosszul (69 százalék) passzol, a kapura pedig teljesen veszélytelen: se gólja, se gólpassza nem volt, és bár 2,6 lövéssel próbálkozott meccsenként, pontosan ugyanennyi támadást indított róla az aktuális ellenfél. Mivel a 4-2-3-1-es rendszer szélén szerepelt, legalább beadhatott volna néhány labdát, de ez sem ment neki. Viszont érdemes lenne megfontolni az átképzését, mert védekezésben egészen jó statisztikákat produkált.
Ha a nagyszerű center mindig úgy játszana, ahogy a vébén, valószínűleg nem ment volna érte ölre a brazil és a spanyol válogatott. Javára kell írnunk, hogy nem volt egészséges, eleve kockázatos volt kivinni (és otthon hagyni a nagyszerű szezont letudó Fernando Llorentét), de a Brazíliában mutatott teljesítménynél sokkal többet vártunk a brazilból spanyollá lett középcsatártól.
Gól vagy gólpassz semmi, elvétve egy-egy jó passz a meccsenként kiosztott 16-ból, egyedül talán a lövőkedve maradt meg az Atlétivel fantasztikus idényt futó csatárnak (2,6 lövés meccsenként). Összesen egy sikeres cselt mutatott be, ellenben meccsenként 2,5-ször elvették tőle a labdát, és egyszer támadást indítottak róla. Nem csoda, hogy a félig sérült támadó meg sem közelítette a klubszezonban mutatott formáját, de legalább a védekezésből kivehette volna jobban a részét, ha már ez az egyik olyan erőssége, amely kevésbé jellemző a csatárokra.
