Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Kiküldött munkatársunk jelenti Moszkvából.
A sokadik televíziós visszajátszást megtekintve tűnik csak fel az embernek a kezdőkörben síró Iniesta, aki a spanyolok utolsó - egyben kihagyott - tizenegyese előtt könnyezett. Spanyolország kiesése tragédia - egyben az ő személyes tragédiája is. Nem véletlen, hogy a mérkőzés vége után nem sokkal bejelentette a válogatottól való visszavonulását.
Ez volt az utolsó meccsem a spanyol válogatottban. Remek időszak ért ezzel véget számomra, nem lehet mindent úgy abbahagyni, ahogy arról az ember álmodik -
mondta a meccs után Iniesta, aki 22 év után a Barcelona csapatát is elhagyta, és a japán Vissel Kobe csapatához írt alá két évre.
Passzvilágrekord?
Szép dolog, de a spanyolok ezt most kitehetik az ablakba.
Hiába passzoltak az oroszok ellen 1137-et (szemben az ellenfél 285 passzával), semmire se mentek. Pontosabban hazafelé. Mert ez az 1137 arra volt jó, hogy a spanyol csapat élvezhetetlen futballt mutasson be Moszkvában, és kövesse a legjobb tizenhat között kieső argentinokat és portugálokat. Pedig a spanyolok 74 százalékos labdabirtoklása szintén elképesztő szám. Mire mentek vele? Semmire.
A spanyol szövetségi kapitány, Hierro az előző meccsekhez képest alaposan belenyúlt a kezdőcsapatba. Berakta a középpályára azt a Kokét, aki nagy spíler, de nincs hozzászokva ahhoz, hogy tizenegy ember védekezik előtte. Ő a gyors, rövid passzos, kreatív játékban kevésbé használható. A betömörülő ellenfeleket a széleken a legkönnyebb feltörni, ehhez képest Hierro az eredetileg középhátvéd Nachót játszatta jobbhátvédként, miközben Carvajal a padon ült. Silva kezdőként végigalibizte a csoportkört, konkrétan egyetlen hasznos megmozdulása nem volt ezen a vb-n, de az oroszok ellen is kapott 67 percet.
Az az Iniesta, aki hétről hétre ilyen ellenfelek ellen játszott Barcelonában, csak csere volt.
Thiago be sem állt. Isco volt az egyetlen, aki néha tudott váratlant, veszélyeset húzni, de magához képest ő is botrányosan futballozott. Azok, akiknek kellett volna, nem hozták magukat, azok pedig, akik hozhatták volna, későn vagy egyáltalán nem kaptak szerepet.
Bármennyire is próbálták a játékosok leplezni, hogy nem zavarta meg őket Lopetegui kirúgása egy nappal a vb kezdete előtt, ez aligha van így.
A helyére ráadásul azt a Hierrót nevezték ki, aki egy korábbi rádióműsorban azt nyilatkozta, hogy nincsenek szövetségi kapitányi ambíciói.
Egy évet dolgozott a Real Oviedónál, majd azt mondta, hogy kész, vége, elég. Nem akar többé edző lenni, ezért is vállalta el a spanyol szövetségi sportvezetői pozícióját. Egy ilyen embernek hogy lehet hitele a játékosok előtt? Még akkor is, ha tudjuk, milyen játékoskarrier áll mögötte.
Látva őt, az volt az ember érzése, hogy csak
imitálja a munkát az oldalvonal mellett, mert muszáj neki, az egész világ őt figyeli, de közben a pályán a játékosok ösztönből cselekszenek.
Az is sokat elárult, hogy az Irán elleni kezdőcsapatban heten is ott voltak azok közül, akik négy éve a Hollandoktól elszenvedett 5–1-es vereség alkalmával is. Mire utal ez? Arra, hogy Hierrónak fogalma sem volt arról, hogy kiket és miként kellene játszatnia, ezért inkább a „tutira” ment rá. Ez a „tuti” 2014-ben a vb-n, és 2016-ban az Eb-n is óriási leégéshez vezetett. És hát valljuk be, ettől az orosz válogatottól, amely jelenleg 70. a FIFA-világranglistán, és amelyről az elmúlt három hétben több orosz újságíró is azt mondta, hogy az utóbbi évek leggyengébb válogatottja, szintén óriási égés.
Megtiszteltetés volt számomra ezt a csapatot irányítani. Hogy maradok-e szövetségi kapitány? Ez nem az én döntésem –
nyilatkozta a kiesés után Hierro, magára vállalva a felelősséget. Ha van egy kis esze a spanyol szövetségnek (márpedig kell hogy legyen), akkor nagyon gyorsan kerít valaki mást helyette.
Volt tehát egy edző, aki nem akart az lenni, és volt egy játékoskeret, amelynek tagjai válogatott- és klubszinten is megnyertek mindent. Többször is.
Mondhatni, garantált volt a bukás.
De ez akkor sem menti fel őket az alól, ahogyan játszottak. Még a médiatribünön is értetlenkedve néztek egymásra az újságírók egy-egy elrontott passz után, hogy „ez most csak valami hülye vicc, ugye?” Ennyire lassú, kedvetlen, tanácstalan spanyol válogatottat nem tudom, mikor láttunk utoljára.
És itt megint visszakanyarodhatunk oda, hogy mi lett volna, ha Lopetegui maradhat szövetségi kapitány. A spanyolok veretlenül, kilenc győzelemmel és egy döntetlennel jutottak ki a vb-re, 36–3-as gólkülönbséggel.
Ami ennél is fontosabb volt, hogy a tiki-taka, amit sokan halottnak gondoltak, újra működött.
A letámadásnak, amely az értelmét adja az egésznek, újra volt intenzitása. Számokkal is alátámasztva: a selejtezősorozatban a spanyolok átlagban 14 labdát szereztek vissza az ellenfél térfelén (ennél többet senki). De ha megvan a labda, azzal kezdeni is kell valamit, méghozzá gyorsan, ugye? Nem gond. Spanyolország volt az egyetlen csapat, amely minden meccsen passzolt legalább 800-at, és tette mindezt hihetetlen sebességgel: labdaszerzés után minden percre jutott átlagban 10 pontos passza.
Az oroszok ellen 1137-et passzoltak a spanyolok a 120 perc alatt.
De ezek lassú, körülményes oldalpasszok voltak.
Rá lehet fogni arra, hogy az oroszok semmit nem akartak a meccstől, és öt védővel védekeztek, miközben a legelső emberük is maximum 35 méterre volt a saját kapujuktól, de ez nem mentség. A spanyolok tíz éve ugyanazt játsszák: fojtogató labdabirtoklás, állandó mozgás, passz, passz, passz. Szóval, ott van a pályán 11 világklasszis játékos, meg még ugyanennyi a kispadon, akik lejátszottak már több száz ilyen meccset, de ötletük sincs, hogy mit kezdjenek a betömörülő védelemmel? Ugyan már.
Az első félidő után Guillem Balague, az egyik legelismertebb spanyol újságíró is arra panaszkodott, hogy a spanyolok játéka a közelében sincs annak, amit az elmúlt években, vagy a selejtezősorozatban láttunk tőlük:
A spanyolok 23-as keretéből 13-an a Real Madrid, a Barcelona vagy az Atlético labdarúgói.
Az oroszok ellen kilencen (!) kezdtek azok közül, akik e három csapat valamelyikében játszanak.
A Real 62, a Barcelona 60, az Atlético 59 meccset játszott az idei klubszezonban. Ez iszonyatos terhelést jelent. Daniele Tognaccini, a Milan vezető erőnléti edzője, aki már évtizedek óta a szakma elitjébe tartozik, úgy véli, felér egy öngyilkossággal, ha valaki hatvan meccset játszik egy szezonban. „Sem a terhelés, sem a teljesítmény nem lehet optimális egész évben. A profi futballban igen nagy a sérülés veszélye, nagyjából 10 százalék minden olyan héten, amikor az ember végig edz, majd hétvégén játszik egy meccset. De ha valakinek csak három napja van regenerálódni, ez az esély felmegy 30%-ra.
Ha pedig valaki zsinórban öt-hat meccset játszik csere nélkül, szinte nincs is esélye a regenerációra, a sérülés esélye elképesztően megnő, az pedig egyenesen törvényszerű, hogy közben becsúszik neki egy-egy gyengébb mérkőzés is –
idézi Tognaccinit a Fociológia című könyv.
Ugyanez a helyzet az angol válogatottal is: a Premier League 1992-es megalapítása óta 13 nagy tornát (Eb, vb) rendeztek (ez a 14.). Anglia ezek közül tízen vett részt, de háromszor még a csoportból sem jutott tovább. Ami ennél is megdöbbentőbb, hogy mindössze egy gólt szerzett az egyenes kieséses szakaszban játszott meccsek második félidejében.
A sorozatterhelés, az állandó győzelmi kényszer a szezon végére annyira kifacsarja a játékosokat, hogy már lépni is alig van erejük, nemhogy ugyanazon a szinten lejátszani egy öthetes tornát.
Ráadásul a spanyol keret nem fiatal, Piqué, Ramos, Busquets, Iniesta és Silva már a 2010-es világbajnokságon is ott volt, közülük négyen az oroszok ellen kezdők voltak. Ne csodálkozzunk, ha mostanra már teljesen elkészültek az erejükkel.
A csapat „álommeccsel” kezdte el a világbajnokságot, amikor 3-3-as döntetlent játszott a portugálokkal. (Hol vannak már a portugálok? Ott, ahol a spanyolok.)
Az tényleg látványos foci volt, ami azonban utána következett, az a spanyol futballkedvelők számára felért egy arculcsapással.
A harmatgyenge Irán ellen kiszenvedett győzelmet követte a szintén nem túl erős Marokkó elleni döntetlen. Azon a meccsen Aspas a 91. percben tudott egyenlíteni. Ezzel azonban senki sem foglalkozott, mert egészen biztosak voltak abban, hogy a gyengécskének tartott orosz válogatott ellen nem lehet baj a nyolcaddöntőben.
Ebben is tévedtek, mint annyi minden másban. Nem fogták fel, hogy lehet bármennyire is gyenge a világranglistán az ellenfél, ők játszanak hazai pályán. Mire észbe kaptak volna, már képtelenek voltak váltani. Nyom nélkül hagyják el Oroszországot.
A 2014-es vb után teljes volt a letargia, a tiki-taka haláláról beszéltek. Most nem kell ennyire tragikusnak lenni, mert ez a pocsék szereplés leginkább a körülmények szerencsétlen alakulásának következménye (kösz, Pérez, ezt is elintézted). Egy nappal a vb kezdete előtt rúgták ki a szövetségi kapitányt, akinek a helyét egy olyan vette át, aki sohasem akart az lenni. Ezen persze el lehet polemizálni egy sort, mert Lopetegui sem hófehér lelkű ártatlan bárány. Egy nappal a vb előtt aláírni a Realhoz, majd ezt öt perccel a történtek előtt bejelenteni a munkaadójának - hát. Kevés főnök van a világon, aki mindezt tolerálja.
A spanyol keret öreg volt, kifacsart.
Ugyanúgy, ahogy a németeknél, a spanyoloknál is egy generációváltásra van szükség. Szerencséjükre, nekik is van kiből válogatniuk. De kevés ember van Spanyolországban, aki most erre gondol.
