2100 játékos közül ő a legjobb, de a járvány miatt sosem fogják elismerni

Szinte nincs ember a világon, aki ne szenvedné meg valamilyen módon a koronavírus-járvány hatásait. Ez természetesen a sportolókra igaz, hiszen egy-két bajnokságon kívül teljesen leállt a sportélet, rengeteg eseményt töröltek, szezonokat fújtak le úgy, hogy még bajnokot sem hirdettek. Sokaknak pont ez az év lett volna a kitörési lehetőség, amikor rivaldafénybe kerülnek, vagy amikor bebizonyítják, hogy nem örök másodikok, és megérdemlik, hogy másképp nézzenek rájuk.

Árnyékvetők és beárnyékoltak

Talán mindenki ismeri azt a kifejezést, hogy "kilépni más árnyékából". Ehhez nem kell feltétlenül sportolónak lenni, ugyanúgy alkalmazható bármilyen más munkában, de akár családi környezetben is. Akiknek összejön ez a kilépés, valószínűleg komoly sikerként könyvelik el saját életükben.

Bizonyították másnak és legfőképp maguknak, hogy ők is érnek annyit, mint az, aki rájuk vetette az árnyékot.

Csapatsportoknál és csapattársaknál ez különösen nehéz, amire aztán a profiligákban még rátesz két lapáttal a média és a szurkolók jelenléte.

"Y sosem lesz/volt olyan jó, mint X, csak neki köszönheti, hogy egyáltalán ennyit elért", vagy fordítva, "ha Y nem lenne, X sem lenne sehol". Nézzük példákat és helyettesítsük be a betűket: vajon Scottie Pippen nyert volna hat bajnoki címet Michael Jordan nélkül? És fordítva? Azt tudjuk, hogy ki volt az alfahím és a vezér, de vajon Pippennek jutott-e valaha annyi elismerés, mint amennyit megérdemelt?
Aztán ott van, amikor nem tudjuk eldönteni, ki is a jobb. Tökéletes példa erre a 2000-es évek eleji Lakers Kobe-val és Shaq-kel. Ki volt fontosabb a zsinórban három bajnoki cím alatt?

Ez Edmonton Oilers a '80-as években négy Stanley-kupát nyert Wayne Gretzky, a vitán felül valaha élt legjobb jégkorongozó vezetésével. Aztán ő lelépett Los Angelesbe, szárnysegédje, Mark Messier viszont maradt, és egy újabb bajnoki címet szállított a városnak (majd később a New York Rangersnek is, miközben Gretzky soha többé nem nyert).

Akkor most hogy is van ez?

Örök axióma, hogy a történelem ismétli önmagát, úgyhogy maradjunk is Edmontonban, ahol három és fél évtizeddel később megint összeállt olyan páros, amely terrorban tartja az egész NHL-t. A kanadai Connor McDavidet szinte mindenki a világ legjobb játékosának tartja (nagyon maximum másodiknak), pedig még csak 23 éves. Második és harmadik évében is pontkirály volt, és körülbelül 13-14 éves kora óta úgy beszélnek róla az emberek, hogy ő lesz a következő éra legnagyobb alakja.

Szerencséjére ott van mellette a 24 éves német Leon Draisaitl, akivel az NHL legveszélyesebb kombinációját alkotják. Eddig a szezonig az általános vélekedés az volt, hogy McDavid jelenléte komoly mértékben felhúzza Draisaitl statisztikáit, de a kölni fiú idén megmutatta, hogy ő is a hátán tudja vinni a csapatot. És ha a koronavírus nem szólt volna közbe, akkor ennek kézzelfogható bizonyítéka is lenne.

Connor McDavid (balra), a klub arca, és Leon Draisaitl, a másodhegedűs Forrás: AFP/2019 Getty Images/Bruce Bennett

Genetikailag minden adott volt ahhoz, hogy remek hokis váljon Draisaitlből: édesapja 146-szoros német válogatott játékos volt, több olimpián is képviselte hazáját. Marco Sturm játszott vele együtt, Leont pedig edzette, amikor német szövetségi kapitány volt, ő így írja le kettőjüket:

Nagyon hasonlít a játékuk: képzettek, remekül látnak a pályán, magas a játékintelligenciájuk. Leon viszont nagyobb, erősebb és jóval gyorsabb, mint Peter volt."

Leon elképesztő tehetsége már gyerekkorában kiütközött: a német U16-os bajnokságban 14 évesen 26 meccsen 102 pontot termelt, egy évvel később 29 találkozón 192-t. Egy korosztállyal feljebb is bőven hozta a pont/meccs átlagot, így természetesen szemet szúrt a világ legerősebb juniorligájának tartott kanadai CHL csapatainak is, végül a Prince Albert Raidershez került a játékjoga. Leon szívesebben hokizott volna a keleti régióban, de mivel az NHL volt az álma, egyrészt tudta, hogy ott jobban szem előtt lehet, mintha Németországban maradna, másrészt azt is felfogta, hogy a profiknál sem diktálhatja majd ő a feltételeket, így hát nem volt mit tenni, elköltözött a senki földjére, Saskatchewanba.

Az első év még nem, a második viszont meghozta az áttörést: 64 meccsen 105 pont, az addig valamennyire radar alatt lévő fiatal hirtelen az egyik legnagyobbra tartott tehetség lett saját korosztályában.

Kiváló teljesítményét még megspékelte azzal, hogy 18 évesen bemutatkozhatott a felnőtt válogatottban is a 2014-es A csoportos világbajnokságon.

Felvirágoztatni egy klubot, ami sosem látott mélységekben van

Így érkeztünk el a 2014-es NHL újonckiválasztóhoz (draft). Abban a legtöbben egyetértettek, hogy Draisaitl a 210 kiválasztott játékos közül biztosan az első négyben fog elkelni. Végül a harmadik helyen húzó Edmonton Oilers kaparintotta meg, amely akkoriban a liga egyik (nincs rá jobb szó) legszánalmasabb csapata volt. Fantasztikus múlt és klublegendák, visszavonultatott mezek sora a csarnok mennyezetén, a klub viszont 1990 óta nem nyert kupát, utoljára 2006-ban jutott be egyáltalán a rájátszásba.

A tabellán bérelt helye volt a legrosszabb öt között, ennek köszönhetően 2010-ben, 2011-ben és 2012-ben is a legelső helyről választhatott a drafton, azaz mindig az Oilersnek volt a legnagyobb esélye arra, hogy kiválassza az adott korosztály legtehetségesebb hokisát.

2010-ben Taylor Hallt vitték el (azóta már nem ott játszik, 2018-ban a New Jersey játékosaként megválasztották az adott szezon MVP-jének), 2011-ben Ryan Nugent-Hopkinst (továbbra sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket), 2012-ben pedig Nail Jakupovot (egy elfogadható újoncév után megindult a lejtőn, már nem is az NHL-ben játszik).

A 2014-es draft első három kiválaszottja: Leon Draisaitl, Aaron Ekblad és Sam Reinhart. Közülük egyértelműen a német lett a legjobb Forrás: AFP/2014 Getty Images/Bruce Bennett

Az Oilersnek úgy kellett egy leendő sztár, egy igazi arc, mint egy falat kenyér. Akkor még nem tudták, hogy a fent említettek közül egyik sem lesz (náluk) az, de az világosan látszott, hogy csak nem akar összeállni a csapat.

Draisaitl első évében sem volt sok köszönet, sőt, mondjuk úgy, hogy tragikus volt. Csak a legjobb és legérettebb újoncok szoktak megmaradni rögtön a draft után a nagycsapatnál, az Oilers viszont híres arról, hogy mindenkit azonnal bedob a mélyvízbe, még akkor is, ha addig szinte mindenki látványosan belefulladt.

Így tettek a fiatal némettel is, aki nehezen szokta meg a profik világát.

Amíg juniorban együtt lehetett bandázni a többiekkel akár edzések után, akár az iskolában, addig Edmontonban nagyon egyedül maradt, senki nem foglalkozott vele. Egyre bizonytalanabb volt, ami a jégen is látszott rajta. 37 meccset bírt elsőre, ezeken összesen két gólt szerzett. Ekkor jött el az a pont, amikor az Oilers jobbnak látta, ha visszaküldi Draisaitlt a juniorok közé. Ezt megtudta a Prince Alberttel egy ligában játszó Kelowna Rockets igazgatója, aki azonnal cserélt érte, hogy bajnokesélyes csapatot építsen. Draisaitl ismét a fiatalok között találta magát, de egy bivalyerős együttesnél, amelyben 32 meccsen 53 pontot szerzett, majd a rájátszásban is tündökölt.

Csapatát bajnoki címhez segítette, őt megválasztották a playoff legjobbjának.

Az önbizalmának ez igencsak jót tett, viszont az Oilers ismét csődöt mondott, hogy aztán a hokiistenek példátlan módon megkegyelmezzenek: a draftlottón megint az Edmonton győzött, azaz választhatott elsőnek a 2015-ös újoncbörzén is. Megérkezett Connor McDavid, akire már akkor (azaz 18 évesen) is úgy tekintettek, mint a megváltóra, ezért terjedt el a McJesus beceneve is.

Draisaitl a szezont a farmligában (AHL) kezdte, de az Edmonton 10 meccs után felhívta. McDaviddel egy pillanat alatt összeszoktak, 3 meccs alatt 7 pontot gyűjtött, a harmadikon viszont McDavidnek eltört a kulcscsontja. Draisaitl megpróbálta a hátára venni a csapatot, de a szezon második felére elfáradt, az Oilers pedig továbbra is katasztrofális volt.

A 2016-17-es idény komoly fordulatot hozott.

McDavid végig egészséges maradt, bezsebelt rengeteg egyéni trófeát, Draisaitl pedig 77 pontot gyűjtött, de ami még fontosabb, az Oilers végre bejutott a rájátszásba, ahol két kört is ment, és ahol egyébként a német jóval eredményesebb volt a kanadai sztárnál.

A következő szezonban is hozták a tőlük elvárhatót, a csapat viszont ismét szenvedett.

A legszűkebb elit

Aztán 2018-ban az idény közben kinevezett Ken Hitchcock edző ismét egy sorba rakta a két sztárt, akikre megint nem lehetett panasz: McDavid 116, Draisaitl pedig 105 ponttal zárt, közte 50 góllal, az Oilers viszont megint mehetett golfozni akkor, amikor a playoff elkezdődött.
Draisaitl 50 góljáról pedig egy meghökkentő adat:

2009 és 2018 között 2100 játékos került draft útján az NHL-be (plusz még jónéhányan anélkül), közülük egyelőre csak ő volt képes arra, hogy 50-et üssön egy szezon alatt.

Pedig korábban a játékának egyik gyengepontja pont a lövése volt, de elképesztően sokat dolgozott azon, hogy fejlessze. Minden edzője elmondta róla, hogy mindig ő az, aki elsőként jelenik meg az edzésen, és rengeteget gyakorol, mire a többiek átöltöznek.

2019-ben Dave Tippett érkezett a kispadra, aki szintén egy sorban szerepeltette őket, az Oilers pedig villámrajtot vett, és gyakorlatilag a szezon elejétől kezdve rájátszást érő helyen állt. Ezúttal viszont már nem McDavidtől, hanem Draisaitltől volt hangos a sajtó. Félelmetes, a '90-es évek óta nem látott tempóban termelte a pontokat, de McJesus sem maradt el tőle sokkal. Kéz a kézben vezették az NHL pontlistáját, aztán McDavid ismét megsérült, de csak hét meccset hagyott ki.

Draisaitl viszont ekkor sem lassított, és mire elérkeztünk a koronavírus miatt elrendelt kényszerszünethez, 110 pontnál járt. Mögötte McDavid, de "csak" 97-tel. Az idény elejétől kezdve forró téma volt, hogy vajon az MVP-szavazást megnyerheti-e bármelyikük is, hiszen általában ahol két ilyen kaliberű játékos egyszerre egészséges és így játszik, azok egymástól veszik el a voksokat.

Pont ezért sokáig Nathan MacKinnon tűnt a befutónak, aki a brutális sérüléshullámon áteső Colorado Avalanche-et szinte egyedül tartotta a liga topcsapatai között. McDavid sérülése és Draisaitl abban az időszakban végzett munkája viszont borított mindent, és kezdett egyértelművé válni: a német úgy nyerhette volna meg a legjobbnak járó Hart-trófeát, hogy közben a csapattársa a világ legjobb jégkorongozója. Vagyis akkor most ki a legjobb?

"Bolond lennék, ha nem gondolnék erre. Végülis, ki ne szeretne díjakat nyerni? Minden játékos fejében megfordul. De mi nem egymás kárára, hanem egymásért és a csapatért dolgozunk.

Connorral próbáljuk jobbá tenni a másikat, ha mesterhármast lő, örülök neki, ha én ütök kettőt, akkor ő nekem. Egészséges versenyszellem van bennünk, de imádunk egymással játszani

- nyilatkozta még az idény elején Draisaitl az ESPN-nek.

A német értékét mutatja, hogy az NHL összes csatára közül ő volt eddig a legtöbbet a jégen a 2019-2020-as kiírásban. Egyenlő létszámnál és emberelőnyben mindig is alapember volt, de újabban már védekezésben is komoly feladat hárul rá, hiszen szimpla és kettős emberhátrányban (azaz egyetlen támadóként) is azon dolgozik, hogy az ellenfél ne tudjon gólt lőni.

Lövés, korcsolyázás, védekezés. Ezek voltak a hiányosságai, mielőtt az NHL-be került. Azóta mesterlövész lett, szélsebesen közlekedik és emberhátrányban játszik. Nemcsak komplett, hanem elit játékos vált belőle.

Céltudatos, szerény és szorgalmas, aki minden nap jobb akar lenni. Talán ennek is köszönheti, hogy ebben a szezonban végre tényleg teljesen kilépett McDavid árnyékából.

Vagy kiléphetett volna.

Habár az NHL mindent megtesz azért, hogy az idényt ne kelljen lefújni és esetleg nyáron valahogy befejezzék, azért lássuk be: a sportvilág tendenciáit nézve erre nincs túl sok esély. Ha ez bekövetkezik, akkor olyan lesz, mintha a szezon meg sem történt volna: nem lesz bajnok, nem osztanak ki díjakat sem. És mivel mindent és mindenkit ezek alapján ítélnek meg, ezért Draisaitlnek egyelőre várnia kell azzal, hogy ne úgy jellemezzék, mint McDavid szárnysegédje, "a másik sztár". Ez az ő éve lehetett volna, de még mindig csak 24 éves, úgyhogy szerencsére marad ideje bizonyítani.