Josefine Baker

 

(Magyar Sajtó)

A lakkhajú, skarlátpiros ajkú táncosnő sikerei és művészete csúcsán végleg visszavonult. Mindjárt bevezetőben megállapíthatjuk, hogy Josefine Baker sokkal több volt, mint "tüneményes csecsebecse", akit attrakcióként reklámozott a szórakoztatóipar. Hogyan került ki Josefine Baker a varieték, bárok koktél-gőzéből, az Alfa-Rómeók, az arrivált mannekenek táncban rángatódzó légköréből? - ez külön tanulmányt érdemelne.

A mulatók "akrobat oh"-ként hirdették meg 1925-ben az ínyenc szórakozók részére, de a táncosnő művészete hamarosan a nép szívébe költözött.

A táncosnő fáradságos munkában eltöltött évtizedei teszik oly meghatóan emberivé nyilatkozatát, amely szerint "kertjében, lombok között akar élni, fogadott gyermekeivel a csodálatos dordognei erdőben barangolni öszvérháton".
A sorok írója 1920-as évek végén ismerkedett meg Bakerrel. A bécsi pályaudvaron történt. A vonatomra vártam, csoportosulást vettem észre a szomszéd vágányon. Gyanútlan kíváncsisággal belesodródtam a tömegbe. Arra sem volt időm, hogy kérdezősködjem. A párizsi expressz berobogott és Josefine Baker kiszállt róla, prémmel szegélyezett gyöngyszürke kosztümben. S mialatt kezében hosszúszárú rózsákkal, mosolyogva köszönt mindenfelé, hogy-hogy nem, elszakadt a gyöngysora. Mint fehér vízcseppek sötét tónuson, gördült nyakáról a gyöngy, gyöngy után. És én is, mint a többiek, a földön térdepelve szedegettem fel egyenként a szétgurult gyöngyöket. Baker is közöttünk térdelt, kesztyűs kezével halászott a lámpák opálos fényétől megvilágított sínek között.
"Ó mondjő, már ezért sem felejthetem el ezt a pályaudvart, és önöket sem!" - mondotta. S búcsúzóul, csak úgy találomra, két hosszú rózsát nyújtott felénk. S kért, írjunk, mindenki a hazájából olykor néhány üdvözlő sort - "mi pályaudvari ismerősösök, sőt barátok". Még ma is tudom párizsi címét, Parc Monceau. Nem kell mondanom, sohasem írtam. Mit is írhattam volna neki azokban az időkben?

Marcel Pagnol, a finom párizsi író emelte ki Josefine Bakert az unott jelszavak ömlengő tömegéből, amikor a Nouvelles Literaires-ben így írt róla: "a meztelen bronz".
De az előkelő csőcselék számára gyárilag készült magazinok ügyeskedő tollforgatói inkább akarva, mint akaratlanul félreértették Pagnol finom jelzőjét. Divatot csináltak a selejtes monográfiának. Nem akarták észrevenni Josefine Baker művészetének bizarrságában a valódi drámát, a mélységes tragikumot. A Moulin Rouge vörhenyvörösen keringő hirdetésinek árnyékában nem ismerték fel jellemének mély humanizmusát. Persze korántsem bizonyos, hogy Josefine Baker akkor tudta volna, hogy charlestonja más is, mint attrakció. Pedig... A Folies Bergeres pódiumán, a Nagyopera színpadán negyvenezer aranyozott lámpa fényében, a Petits Lits Blane bálján, a Pont d'Argent bengáli fényözönében Josefine Baker tánca - kifejezte a kor pánikszerű élvhajhászatát és egyben csömörét.

Igen, Baker charlestonja az akrobatika és a vad, torz fintorok hajmeresztő, bizarr keveréke volt. Mégis megindító, és a maga módján utolérhetetlen költészet. 1925-ben, a mikor a Casino de Paris bárjából szárnyrakelt Josefin Baker charlestonja - ez a tánc a polgári társadalom haláltáncát, kokainőrületét, morfinizált, beteges kéjvágyát jellemezte. Meghökkentett vitusos, elképesztő rángásaival. Georges Sadoul, a kiváló kritikus szerint - "Nizsinszkij a háború iszonyatát táncolta el. Josefine Bakert utánozzák groteszk bohózati dühöngéssel majmolják a mozdulatokban testet öltött lángeszű ötletét, a kor torzságát burleszkszerűen visszatükröző géniuszát; de nem ismerik fel célját. Nem vették észre, hogy az ő tánca hátborzongató persziflázs, a kor gyilkos gúnykacaja." Baker a téboly kánkánját járta vidám mezben, a polgárság hahotázó agóniáját táncolta el. A polgárság ezt nem vette észre, az enervált piperkőcök csak az egzotikumot élvezték benne.

Lapozzunk csak Paul Colin tollrajz-albumában (Dans le tumulte noir), s Josefine Baker mozdulataiban a goyai haláltáncot fedezzük fel. A művész tolla rögzíti a tánc forgószelét, az örvény vonalakban bontakozik ki. A kakaószínű test tragikai magaslatokban kering a rajzokon, olykor balettszerűen tökéletes mozdulatokkal. A kaviárból való paróka, a vörhenyvörösre kifestett nagy száj tragikomikusan hat. A kor lelkét tükrözte , akár Chaplin lángelméje, Pagnol elámult. Felkiáltott: "Hogy lehet ennyi kecsességgel az iszonyatot visszaadni!"

Josefine Baker visszavonult a dordognei kastélyába. Olvasom, a szórakozása: a kertjével foglalkozik, ojt, s különböző fajtákból származó fogadott gyermekeit neveli, akiket az üldözők elöl menekítettek hozzá.
Falusi magányából írja Josefine Baker: "A hajnal első fénye a sziklákon talál már, a falusi csönd meghittségében könyvemen dolgozom, amelyet a faji megkülönböztetés ellen írok."
1925-ben a Vörös malom villanykoronáján íródott fel először a neve , ma milliók emlegetik fel a dordognei falusi ház lakóját.

Vajda Sándor