Egy káder tündöklése és bukása

 

Nők Lapja

Egy ember-roncs ül előttem. Szürke haja kusza és csapzott, arca gyűrött vonásai ziláltak. Egyik szeme merev, nem követi a fej és a tekintet mozgását. Ideg-összeroppanása van évek óta. Megbénult a fél oldalára, amikor az idegei először mondták fel a szolgálatot. Kezét szüntelenül tördeli beszéd közben. Hangja rekedt, sokszor sírásba fúló.

Ki gondolná, hogy ezek a kidolgozott, ám mégis vékonycsontú finom kezek - egy asszony kezei! - valamikor emberi sorsokat roppantottak össze!

De most ő őrlődik, számára teljesen ismeretlen és érthetetlen erők malomkövei között.
Mi történt tehát B. F.-né hajdani tanácselnökkel?

Íme, a tények szárazon:
Munkáslány volt, egy tízgyerekes család sarja. Iskolai végzettsége: hat elemi. Téglagyárak tőszomszédságában nőtt fel, s már gyermekként ott dolgozott. Bőrén érezte a tőkés rend kegyetlenségét, gyűlölte azt a rendet. Ezt a gyűlöletet hozta magával a múltból, s a maga-fajták iránti félig ösztönös, félig tudatos ragaszkodást - de szinte semmi mást. Látóköre nem bővült, tudása nem szélesedett - a mai napig is csak vajmi keveset.

A felszabadulás után belépett a pártba s a párt hű harcosa lett. Önként vállat nehéz és hálátlan feladatokat. Áldozatoktól sem riadt vissza. Hit vezette - nem érdek, nem számítás!
Nem habozott, mikor váratlanul, egyik napról a másikra magas pozícióba emelték: V. község tanácselnöke lett. Nem mondta, hogy nem ért hozzá, hogy járatlan a mezőgazdaság és a falusi politika kérdéseiben - elvállalta a feladatot. "Büszke voltam, hogy a párt ennyire bízik bennem!..."

A község azonban bizalmatlanul fogadta. "Miért hoznak a nyakunkra egy idegent" - méltatlankodtak -, "miért nem hagyják, hogy magunknak magunk közül válasszunk vezetőt!"

A bizalmatlanságot éreztették vele. S a bizalmatlanság bizalmatlanságot szült. A végrehajtó bizottság titkára - a volt főjegyző! Ez a tény önmagában szinte vérbeborította az agyát. Ellenség! - gondolta és mondta. Bejön egy öreg parasztasszony a tanácsházára, s a "főjegyző urat" keresi. Ellenség! Összeállítják a kuláklistát - mindenki gyanús! Akit a volt főjegyző vesz védelmébe, az már nem is gyanús, hanem: ellenség! S a kuláklistán szereplők névsora nyolcról tizennyolcra szaporodik... Viták a tanácsházán... ő már mindenkivel szemben áll. Az okos meggondolásra intő szóra talán még hajlana: egy alkalommal megtörik. A falu párttitkára beszél hozzá: "Miért nem bízik bennünk kicsit jobban? Mi is csak olyan munkásemberek vagyunk, mint maga... az ellenséget mi is gyűlöljük... de higgye el, nem mindenki ellenség, akit annak néz..." "Talán igaz, amit mond..." - válaszolja habozva. De gondolkodásra, megállásra már nincs idő: este, hazafelé menet a sötét utcán valaki utána lő... A golyó a lába mellett süvít el. Ellenség!

1951-ben kitüntetik a Magyar Népköztársaság Érdemérem bronz fokozatával. Személyi adatai közé új jellemzés kerül: "Áldozatkész; osztályhűségéről kemény harcokban tett tanúságot..."

Három hónapos pártiskolára küldik. Az elvtársak elismeréssel beszélnek róla, az iskolavezető példaképül állítja. "Nagyszerű harcos, az ellenség iránti gyűlöletet tanulni lehetne tőle!..."

Helyzete a faluban már tarthatatlan. Koholt vádakkal rágalmazzák, négyszemközt és nyíltan. Segítségért, tanácsért ahhoz fordul, aki felemelte - a párthoz - és a párt még magasabb pozícióba helyezi. A járási tanácsnál a személyzeti ügyek vezetésével bízzák meg. Huszonnégy község huszonnégy tanácselnöke, vb-titkára, huszonnégy tanács minden káderének sorsa a kezében van. Milyen munka volt ez? - kérdezem. Homályos szemében fény villan: "Hálátlan, de szép. Szép, hogy az ellenség összeroppant a kezeim között, de szép, amikor megvédhettem vagy felemelhettem valakit..."

Nem tudom, hány ember sorsa roppant össze kezei között azt sem, hányat emelt fel. Csak azt tudom, hogy a lelkiismerete tiszta volt, amit tett, meggyőződésből tette. V. falu gyűlölte, azonban utolérte és torkon ragadta. Szó- és írásbeli vádak - rágalmak - követték, nem azért, mert igazságtalan volt (ilyen vádnak akkor senki sem adott volna hitelt!), hanem mert állítólag nyilas volt. Ezt azonban senki sem tudta bizonyítani. Nem is lehetett - nem volt igaz.
1953 telén került jellemzésébe először ez a szó: kissé "balos", kissé elfogult, kissé hajlamos a túlzásokra.

Ezt a harcot már nem állta. Önmagát nem tudta sem tisztázni, sem megvédeni. Összeroppant és - semmit sem értett! Nem értette, miért másítják meg V. községben azokat a rendelkezéseit, amikért dicséretet, kitüntetést kapott? Miért vonják felelősségre azért, amiért nem engedelmeskedett az utasításoknak?! Miért üldözik hazug rágalmakkal, s miért nem veszik védelmébe többé senki?!

"Üldöztek" - mondja most, s a kezét tördeli. "Mit gondol, miért üldözték?" - kérdezem. "Az osztályharc miatt!" - válaszolja. "Engem!..." Nem kétséges, eltévedt e harc sűrűjében. Nem tudta, s ma sem tudja, ki az ellenség. Ő, vagy azok, akiket ő üldözött?

De tovább, tovább. Dolgoznia kellett, hiszen nem gyűjtött vagyont, szegény volt, mint a templom egere. Megint nem fordulhatott máshoz, mint a párthoz... Sértődötten ugyan, de azzal a titkos reménnyel, hogy azt mondják majd neki: "Jöjjön, elvtársnő, megbízzuk valamilyen szép, komoly feladattal..." De nem ezt mondták. Takarítónőnek ajánlották. Miért? Nem magyarázkodtak. Ő sem kérdezett. Elfogadta az állást.

Most ugyanannak a megyének a tanácsházában takarít, amelynek vezetői hat évvel ezelőtt a tanácselnöki székbe segítették. A földszint a birodalma, az óriás ablakok a tanácsterem, a széles márványlépcsők és tizennyolc szoba.

"Nagyon nehéz ez már nekem" - mondja, és végigsimít szürke haján -, "gyenge és beteg vagyok. Egyszer megkértem a tanácselnököt, helyezzen az első emeletre, ott kisebbek az ablakok és nincs nagyterem... Azt felelte, örüljek, hogy takaríthatok, mert én még erre sem vagyok méltó..."

Mi lenne a legfőbb kívánsága? Halkan válaszol: "Hogy felkerüljek az első emeletre és hogy rendes gyógykezelést kapjak. Az egyik szememen nem látok, mióta ideg-összeroppanásom volt. Ez az oldalam néha teljesen elzsibbad... Van úgy, hogy takarítás közben ötpercenként le kell ülnöm, annyira elfáradok..."
Nincs más kívánsága.

Úgy érzem, most: egy személyben vagyok ügyész és ügyvéd. "B. F.-nét vádolom és védem. Vádolom, amiért vakon cselekedett, amiért igazságtalan és embertelen volt. De védem, mert nem tudta, mit cselekszik! Nem tudta és ma sem tudja! Védem, mert nem ő választotta saját útját, s mert tehetetlenül és értetlenül sodródott abban a kavargásban, melyben tézisek és antitézisek roppantak össze - de őt semmiről sem világosították fel..."
Szólt valaki?...
Igen... "Miért véded? Kegyetlen volt! Bűnhődjék!"
"Máris megbűnhődött" - válaszolom halkan. "Mi történjen vele?" És tépelődve: "Nem menthetem fel, és el sem ítélhetem... De talán... ha lezárnánk sorsa könyvének ezt a gyűlölettel, elvakult kegyetlenséggel szennyezett részét?!... Hiszen porszem volt csupán, szelek, viharok játékszere... Ha rendes munkához juttatnánk? Ha új lapot nyitnánk életében? Új, tiszta lapot?..."
Senki sem szólt?
Csend van. Így nyugodt a lelkiismeretem.

Zsigmondi Mária