Legendák a Köztársaság térrel kapcsolatban

 

(Eörsi László: Köztársaság tér, 1956. Beszélő, részlet)

A Köztársaság téri eseményekkel kapcsolatban számos legenda keletkezett, s többségük ma is szívósan tartja magát.

A hivatalos értékelések a forradalom leverése után a "nemzetközi imperializmus" és a "belső reakciós erők" jelentőségét domborították ki az "ellenforradalom" átmeneti győzelmének okául. Ez érthető: a régi-új oligarchia nem kívánt szembenézni azzal, hogy a tömegek spontán megmozdulása szinte pillanatok alatt lerázta a "munkáshatalom" diktatúráját, amelyet csakis a szovjet páncélosok segítségével állíthattak viszsza. A kádárista szerzők az "ellenforradalmárok" összes akcióját szervezettnek tartották, így a Köztársaság téri pártház megtámadását is. "Az ellenforradalom, amely már 23-a előtt és után is bőven élt a provokáció eszközeivel, a Budapesti Pártbizottság elleni ostromban is igénybe vette ezt a fegyvert.". "A fegyveres ellenforradalmi bandák is megmutatták »kibontakozási« programjukat: a tűzszünet leple alatt, a szovjet csapatok távozása után, október 30-án támadást hajtottak végre a párt budapesti székháza ellen." Szerintük a felkelők még a részletekről is tudtak, arról pl., hogy a pártház védői közül hányan értenek a fegyverhez, milyen katonatiszti csoport érkezett a munkásmilícia szervezésére stb., és az ostrom előtt hangulatkeltő csoportokat küldtek szét. Ez mind abszurditás. A felkelőcsoportok szovjetellenes és ÁVH-ellenes alapon alakultak, tagjaik általában korábban nem ismerték egymást, 29-én még harcoltak, illetőleg vezetőik tárgyaltak a politikai és a katonai vezetőkkel. 29-én este elterjedt a VII. és a VIII. kerületben, hogy a Köztársaság téri pártházban ÁVH-sok lövöldöznek, és szabadságharcosokat tartanak fogva, és ez váltotta ki a támadást.

Pártház az ostrom után

Összeesküvés-elméletek is kialakultak. A Hollós Ervin - Lajtai Vera szerzőpáros csakúgy, mint ellenlábasuk, Gosztonyi Péter valaminő titkos erők játékát látták abban, hogy 30-án hajnalban elvezényelték a pártház védelmére rendelt magyar erőket. A szerzőpáros kötetének fő mondandója, hogy a háború előtti úri Magyarország 1956-ig szunnyadó erői, a revizionisták és a Nyugat felelősek az "ellenforradalom" térnyeréséért. Ennek az elgondolásnak a tarthatatlansága a rendszerváltás után, a levéltári források ismeretében teljesen bebizonyosodott, tapasztalatom szerint emellett már csak a régi "elvtársak" tartanak ki.

Gosztonyi e témával foglalkozó utolsó, legrészletesebb tanulmányában azt sulykolja, hogy a Köztársaság téri tragédia teljes egészében a Kreml, a KGB mesterkedése volt. Ennek bizonyítására azt a momentumot említi, amikor Földes László a pártházbeliek védelmére a szovjetekhez fordult. Gosztonyi szerint a megkeresett Malinyin tábornok a védők érdekében a pártelnökség két tagjával, Mikojannal és Szuszlovval tárgyalt. "Nekik lehetett érdekük, hogy minél zavarosabb legyen a helyzet Magyarországon, és ez okot szolgáltasson Moszkva katonai fellépésére a Nagy Imre-kormány ellen." Ez tévedés! Ma már - a szovjet források ismeretében - tudjuk, hogy a szovjet prezídium ekkor teljes kivonulásra készült (miként azt is, hogy Hruscsovék 31-én éjszaka döntöttek az újabb megszállásról).

Különféle összeesküvés-elméletek formálódtak, a legeredetibb talán Szatmári Jenő Istváné, aki abból indul ki, hogy a Köztársaság téri vérengzés és Mező megölése Kádárnak állt elsősorban érdekében.

A pártház utáni napokban markolókkal keresték a titkos kazamatákat

A fiktív földalatti titkos pincerendszerrel és tömeghisztériával kapcsolatban is ugyanez a felállás. A Hollós-Lajtai szerzőpáros hosszú oldalakon keresztül értekezik az "ellenforradalmárok provokációs hazugságáról" és a "kommunistaellenes hisztéria fokozására tett erőfeszítésekről". Gosztonyi viszont ebben is a KGB keze nyomát vélte fölfedezni. E verziókkal szemben is leszögezhető, hogy semmilyen előkészített propaganda nem volt. Nem csoda, hogy az ÁVH-val szembeni gyűlölet, az évekig tartó rettegés és a szörnyű tapasztalatok rémhistóriákat szültek, amelyek a tömegben elterjedtek. Ez a magyarázata annak a felfokozott indulatnak, amely a Köztársaság téren napokig megnyilvánult. De kiderült: nincsenek titkos kazamaták.

Időnként egyesek kísérletet tettek arra, hogy a közvéleményt megtévesszék. Pongrátz Gergely azt írta, hogy társaival a Köztársaság téri pártház pincéjében fél méter mélyről "10-15 kezüket hátul összekötözött, összedrótozott és tarkón lőtt szabadságharcost" ásott ki. Ennek semmilyen valóságalapja nincs, Pongrátz állítását egyetlen forrás sem támasztja alá.

Az 1994-es választási kampány idején mutatták be Dézsy Zoltán Pincebörtön I-II. című dokumentumfilmjét, amellyel a szerző tisztán politikai célból, hamis szemtanúkkal igyekezett újabb tömeghisztériát kelteni - mérsékelt eredménnyel.

Pongrátz Gergely opuszához vissza kell térnünk, hiszen nagy hatású műről van szó, amelynek egyes részleteit gyakran átveszik, idézik. Pongrátz azt állította, hogy az ő irányításával odaérkező három Corvin közi harckocsi döntötte el a küzdelmet. Ez is valótlanság, sem Pongrátz Gergely, sem a Corvin köziek páncélosai nem vettek részt a Köztársaság téri pártház ostromában. Minthogy Maléter Pálnak sem volt semmilyen része e történetben, noha többen, így a bírái is vádolták ezzel. Maléter az ostrom idején a Corvin közben tárgyalt, többek között Pongrátz Gergellyel a honvédség és a felkelők együttműködésének feltételeiről.

Az 1956-os perek vallomásainak összességéből rendszerint rekonstruálhatóak a tények, csak azokat a hozzájuk fűzött hatósági kommentárok olykor a felismerhetetlenségig eltorzítják. Maléter esete kivételes volt, őt mindenképpen likvidálni akarták, és ezért szükség volt Uszta Gyula hamis tanúvallomására: ...2-3 fegyveres jelent meg a szobában, és a következőt jelentették: 'Ezredes bajtárs jelentjük, a kapott feladatot végrehajtottuk, a Köztársaság téri pártházat megsemmisítettük.' Erre Maléter a következőket válaszolta: 'Jól van, köszönöm, derék fiúk vagytok.' Ennek alapján már súlyos vádat lehetett ellene előkészíteni: "Maléter tudomással bírt a Köztársaság téri pártház ellen készülő támadásról, már a parancsnoksága alá tartozó Corvin közből vezényelt ki kb. 50 főt a támadók megsegítésére."

A forradalom másik legendás személyiségét, Dudás Józsefet (noha halálbüntetéssel végződő perében nem vádolták a Köztársaság téri eseményben való részvétellel) a kádárista történetírás - egyöntetűen, de teljesen megalapozatlanul - súlyosan felelősnek minősíti a Köztársaság téri tragédiáért.

A Mátyás laktanyából a pártház védelmére induló esztergomi páncélosok megítélésére is érdemes kitérni. A belügyi szervek és egyes kádárista (sőt, rendszerváltás utáni) szerzők még évtizedekkel Galó őrnagyék 1957 nyarán lezajlott pere után is azt emlegették, hogy ők a Köztársaság téren árulókként átálltak az "ellenforradalmárok" oldalára, noha az eljárás alatt egyértelműen bebizonyosodott, hogy erről szó sem volt. Ezért is voltak enyhék az ítéleteik.

A parlamenter Mező Imre haláláról az a legenda kapott lábra, hogy őt nem szemből, a térről, a támadók lőtték le, hanem hátulról, a pártházból, a vele egyet nem értő "elvtársak". Ez a mítosz a forradalom leverése utáni hetekben-hónapokban - a börtönvilágban is - elterjedt, a rendszerváltás után még inkább lábra kapott, noha egyetlen szemtanú sem támasztotta alá.

A történészek óvatosak maradtak. Gosztonyi Péter az 1994-es művében "máig felderíthetetlen okok következményeként" tartja számon Mező halálát. Hasonlóképpen Tulipán Éva is: "A források ismeretében is csak kérdőjeleket tehetünk, valószínűsíthető azonban, hogy a pártbizottság titkárát nem ugyanabból a szögből érte a golyó, mint Asztalos János és Papp József ezredeseket. Míg a tisztek elölről kaptak - egy, illetve több - golyót, addig Mező Imre oldalt, hátulról szenvedhetett találatot. Ez a tény megkérdőjelezi azt a közkeletű elméletet, amely biztosra veszi, hogy Mezőt a forradalmárok lőtték le."

Kövér László, a Fidesz ügyvezető alelnöke határozottabban fogalmazott 2002 februárjában, egy lakossági fórumon: "Medgyessy Péter és Kovács László nem mert kijönni a Köztársaság téri pártszékházból, nehogy úgy járjanak, mint szegény Mező Imre, akit onnan kilépve hátba lőttek."

Ezt az állítást többek között az orvosok tanúvallomása és Mező Imréné nyilatkozata is cáfolja, de egyébként sem döntő, hogy Mezőt hol érte a lövés, hiszen amikor megpillantotta a rászegezett fegyvereket, önkéntelenül is elfordulhatott. Képtelen, semmivel sem indokolható feltételezés, hogy a pártház védői vették volna célba, és még valószínűtlenebb, hogy ez, ennyi szemtanú esetében, titokban maradhatott volna.

A fenti tanulmány kötetben is megjelenik 2006. októberében az 1956-os Intézet gondozásában.