Megpróbáltam talpra állni

 

Forintos György visszaemlékezése (részlet)

www.rev.hu

Október 23-án kérdéses volt, hogy most lesz felvonulás, vagy nem lesz? Felszaladtam még a jogtörténeti tanszékre, de nem volt ott senki, csak az öreg Eckhart. És akkor elgondolkoztam azon, hogy mi lesz a kifejlet. Nyilvánvaló volt, hogy a felvonulásra elmegyek. Nem kalkuláltam, hogy mi lehet ebből, de amikor az öreg Eckhart mondta, "Vigyázzatok!", akkor valami furcsa módon kiszakadt belőlem, hogy "már késő", mert akkor már érzékeltem, hogy olyan a hangulat. De a felvonulás megkezdése előtt egy fél órával már nincs mese. A tanársegédek meg az egyetemi oktatók közül is többen részt vettek. Beálltak ők is, elöl haladtak. Előbb a Bajcsy-Zsilinszky úton, aztán a Nagykörúton együtt mentünk, egyetemisták. Később már nagyon sok civil is volt. A felvonulás közben érzékelni lehetett, hogy az emberekben oldódnak a gátlások, jelszavakat kiabáltunk, hogy "szabad sajtót akarunk", transzparenst is lehetett vinni. Volt abban valami valószínűtlen érzés, hogy mondjuk olyan egyetemi oktatók, akikről az ember tudta, hogy sztálinisták, ott álltak öt lépésre, és akkor én a képébe kiálthattam, hogy szabad sajtót akarunk.

Van ez a szerencsétlenül agyonidézett József Attila-vers, hogy mint a ruha esik le az emberről:3 szóval tényleg, mintha azokat a gátlásokat, félelmeket, ledobtuk volna szinte képszerűen, mint ahogy az ember elhajítja a felöltőjét, a zakóját, a végén már a pulóverét is ledobja, és szabadabban mozog. Kinyitja az ingét, és megcsapja az oldódásnak és a kivirulásnak a levegője. Együtt átmentünk a Parlamenthez. Hatalmas tömeg volt persze. Elég közel kerültem pont ahhoz az oldalerkélyhez, ahonnan aztán Nagy Imre beszélt. Sötét volt, mert kikapcsolták a világítást, úgy emlékszem. Újságokból fáklyákat csináltunk, és azokat gyújtogattuk ebben a hatalmas tömegben, hol itt, hol ott. És órákon keresztül vártunk. És akkor, emlékszem, hogy a Sinkovits Imre szavalt, mert sokáig nem történt semmi, de úgy gondoltuk, hogy márpedig itt maradunk, amíg valami nem lesz.

Egy idő múlva megjelent az erkélyen Nagy Imre, és az a bizonyos megszólítás, ahogy kezdte, hogy "Elvtársak...". Óriási zúgás támadt, mire kijavította magát, hogy "Magyarok!". És tényleg igyekezett lecsillapítani az embereket, hogy sürgősen össze fog ülni a központi bizottság, hogy megtárgyalja a követeléseket. Azt sugallta, hogy megindult egy folyamat, és azt nem lehet megállítani, a szükséges politikai változtatásoknak a párt már hivatalosan is elismeri a szükségességét, de hát ez nem megy egyik napról a másikra. Elénekeltük a Himnuszt, akkor még mi egyetemisták nagyjából együtt voltunk, de jött egy-két teherautó, és mondták, hogy a Rádiónál tüntetés van, és hogy ott lőnek. Erre átmentem megnézni, hogy mi a helyzet.

Az világos volt, hogy a rádió reakciója borzasztóan fontos. Hogy be lehet-e olvasni a pontokat, vagy nem? Hogy a törekvések hangot kapnak-e a rádióban? Ha a rádióban is hangot kapnak, az felbátorítja az embereket is, és legitimebbé teszi az egészet.

A Múzeum-kert sarkánál láttam egy kiégett mentőautót. Azt mondták, hogy abban az ávósok fegyvereket hoztak. Az embert először megdöbbentette, erre nem is gondoltam, hogy mentőautóban fegyvereket fognak szállítani. Akkor megéreztem, hogy itt mindenféle módszer megengedett. Ment a huzavona, hogy beengedik-e azt a küldöttséget, felolvasni a tizenkét pontot, vagy nem stb. Nagyon feszült volt a dolog, de úgy tűnt, hogy tettlegességre nem kerül sor. A Rádió hátsó bejáratánál állt egy csapat ávós. Közvetlen melléjük furakodtam, kiabáltak velük, hogy "Miért nem engedik felolvasni a tizenkét pontot?" meg hogy "Álljatok át!". Látszott, hogy az ávós tiszt rettenetesen meg van ijedve, halálsápadtra vált. Közben a múzeum főbejárata előtt kiskatonák ugráltak le teherautókról. Ott már nagy tömeg volt, és a légkör nagyon feszültté vált. A kiskatonák leugráltak, és odaadták a fegyvereiket (de a lőszer hozzá csak később érkezett meg). És akkor érezte az ember először, hogy itt többről lesz szó. Tehát nem az lesz, hogy holnapra jönnek az utcaseprők, eltakarítják a nyomokat, és minden folytatódik tovább. A Bródy Sándor utcában hullámzott a tömeg előre-hátra, és eldördültek az első lövések. Lehetett hallani a Múzeum-kert fáin, hogy mint mikor a diót verik, úgy kopogtak a golyók.

A tömeg elkezdett visszaáramlani, és akkor mondtam, hogy hülyék, ne gyertek vissza, ezek csak fölénk lőnek, nem kell megijedni rögtön. És akkor jött egy srác véres kézzel, és ordította nekem, hogy "Mi az, hogy fölénk lőnek? Hát belénk lőnek". Akkor kapcsoltam, hogy a dolog kezd egy kicsit meleg lenni. Összeakadtam az egyik évfolyamtársammal, aki mondta, hogy egy másik évfolyamtársunkat, az Ambrust agyonlőtték. Már ott előttünk. Mivel egy időre minden lecsendesült, és úgy látszott, megkezdődtek valamilyen tárgyalások, akkor én szépen hazaballagtam, keresztül a Lánchídon, a Böszörményi út felé. Az alagúton katonai teherautók jöttek, magyar zászlókkal, kiderült, hogy a pilisvörösvári vagy a piliscsabai laktanyából. Az ember érezte, hogy végre valami megmozdult. Egyértelművé vált, hogy ők vannak többségben, tehát olyan nagy baj nem lehet.

Otthon már borzasztó aggódva vártak. Mikor hazaértem, apám elmondta a Gerő-beszéd4 tartalmát. Persze mindannyiunkat fölháborított, engem különösen, minthogy láttam, hogy mi zajlott, "huligán" és "fasiszta bandákról" szó se volt. Lefeküdtem, és biztos voltam benne, hogy ezt nem lehet olyan egykettőre megállítani, de ugyanakkor tökéletesen nyitott volt, hogy mi fog történni. Azt hiszem, senki nem tudta Magyarországon, hogy mi lesz.

Néhány órát aludtunk reggelig, s mikor fölébredtem, akkor már beolvasta a kijárási tilalmat a rádió. Föltétlen meg akartam nézni, hogy mi történik a városban. Apám ugyan határozottan megtiltotta, hogy elmenjek hazulról, de egy óvatlan pillanatban szépen angolosan távoztam. Az utcán valóban nem volt túl nagy forgalom, de amikor átsétáltam a Lánchídon, láttam, hogy végeláthatatlan sorban szovjet tankok igyekeztek Dél-Buda felől, fölfelé a rakparton. Azt hiszem, ez volt a végső vagy a döntő mozzanat. Keserűséggel vegyes harag fogott el, hogy ez a szerencsétlen kis ország, hogy egyetlen tüntetés, és máris itt vannak a szovjet páncélosok. Hogy semmit nem lehet csinálni. Lehet itt bárki szép is, jó is, semmit nem használ se a jóakarat, se a mértékletes szemlélet, azonnal lecsapnak ránk. Az évfolyamtársam halála is felzaklatott nyilván, meg hát amiket előző nap láttam, és mindehhez a Gerő beszéde. Gondoltam, hogy itt tárgyalásokról nem nagyon lehet szó.

Az Erzsébet híd pesti hídfőjénél több járőr is volt. Igazoltattak, és többekkel együtt bekísértek a Tisztiházba. Egy tiszt megkérdezte, hogy gondoljuk, hogy kijárási tilalomkor az utcán járkálunk. Mondtam, hogy megyek be az egyetemre, itt van egy köpésre, semmit nem tapasztaltam. Aztán egy idő múlva mindenkit szélnek eresztettek. Lehettünk olyan tízen-tizenöten.

Az egyetem kihalt volt, a portás bácsi benn csücsült, de egyébként kongott az ürességtől. Közöltem vele, hogy minthogy az egyik évfolyamtársunk tegnap meghalt, ki kell tenni a fekete zászlót az egyetemre. Úgyhogy szépen keressük azt meg, és tegyük ki. Kicsit be volt gyulladva, elkezdett telefonálgatni, rohangálni. Végül is megtalálta Vigh Jóskát, aki akkor az egyetem párttitkára volt, egy tanársegéd. Ő rettenetesen be volt gyulladva. Neki is előadtam, hogy ez a helyzet, ragaszkodom hozzá, hogy kitegyük a zászlót, más kollégáimmal már megbeszéltem. Erről persze szó nem volt, csak a nagyobb nyomaték kedvéért mondtam. Akkor szépen fölpakoltam a gyászlobogót meg a nemzetiszínű zászlót, és az Egyetem térre nyíló erkélyen kitűztem.

Utána elmentem a Rádióhoz. Addigra már elfoglalták a felkelők. Az egész olyan fura, félig kihalt volt. Néhány nemzetiszín karszalagos katona lézengett csak. Gondoltam, hogy ideje lenne nekem is valami fegyvert szerezni, csak itt mászkálok. Egy eldobott közönséges Mannlicher-puskát szedtem föl, és a szétszóródott töltényekkel pakoltam meg a zsebemet. Volt ott géppisztoly is, de én inkább a puskát szerettem, mert az egyetemi kiképzéseken mindig csak azért vittem át a lécet, mert a céllövészetből elég jó voltam. Dél körül lehetett, és az ablakokba kitett rádiókban kezdték beolvasni a statáriumot, hogy két órától statárium van. Ha a határidőig nem teszik le a fegyvert, érvénybe lép a rögtönítélő bíróság. Kettőre elnéptelenedett az utca.

Én is bementem a Szentkirályi utcában egy kapualjba, hát nézzük, mi fog történni. Vártam, eltelt húsz perc, fél óra, sehol semmi. A felhívás nem nagyon hatott, óránként tolták ki a határidőt, hogy háromkor életbe lép, most aztán végleg, négy órakor... Több velem egykorú egyetemista verődött ott össze, meg munkás srácok, akik Csepelről teherkocsival jöttek be. Mondták, hogy ők mennek vissza Csepelre, mondtam, oké, megyek én is veletek. Mert érdekelt, hogy mennyire terjedt ki, vagy hogy van-e bármi esély arra, hogy fel lehet venni a harcot. A vágóhídnál, a vasúti fölüljárónál jártunk, amikor a Petőfi híd felől két szovjet tank jelent meg, és elkezdett lőni. Erre persze gyorsan leszálltunk a kocsiról, fölszaladtunk a töltésre, és hasra vágtuk magunkat. A tankok csak jöttek egyre közelebb. Mi is lőttünk rájuk, de puskával tankokra lőni hülyeség volt. De a töltés teteje annyira lapos volt, hogy azt nem tudták belőni a gépfegyverekkel. Az egyik srác óvatlanul egyszer fölkelt vagy odébb szaladt, ő kapott egy karlövést, de nem lett nagy baja. A tankok egy idő múlva megfordultak, és elmentek másfelé. Az is olyan rejtélyes volt, hogy csodálatos módon egy negyedóra múlva érkezett egy mentőautó. És akkor ezt a fiút el is vitték.

Mikor kiértünk Csepelre, a gyártelepre, már elég nagy tömeg volt. Különféle csapatok alakultak. Én a fiatalok csoportjához csatlakoztam. Mondták, hogy most megy be mindenki, mert elképzelhető, hogy éjjel fel akarják számolni a központban lévő ellenállási gócokat. Több teherautó el is ment, de nekem sajnos már nem jutott hely. Úgyhogy akkor fogtam magam, és az egyik Pobjeda tetejére hasaltam, a puska persze keresztben volt rajtam. Megindultunk. Igen ám, de ezek egyre jobban gyorsítottak, és hiába vertem a fejük fölött a tetőt, hajtottak rendesen. S aztán egy éles kanyarban nem volt mese, szépen leröpültem a tetejéről.

Valahol már a Boráros térhez közel lehetett. Megütöttem magamat, de semmi nagyobb baj nem történt. Onnan már gyalog mentem be a Boráros térre, ahol sok fegyverest láttam. Már erősen sötétedett, de szerencsésen eljutottam a Kiliánig, a Corvin moziig satöbbi. Akkor még nem dőlt el, hogy most mi a helyzet a honvédséggel, volt is szórványos lövöldözés a Kiliánnál. Azt azért lehetett tudni, hogy nem fognak kirohanni és megtámadni bennünket.

Úgy tűnt, hogy ez a VIII. kerületi rész egy ellenállási góc lesz. És hát akkor már nem volt kedvem hazamenni. Szinte alapító tag lehetek. Többekkel együtt beültünk a Corvin moziba, hogy kifújjuk magunkat. Tulajdonképpen nyugodtság volt bennem. Ha az ember egyszer eldöntötte, a többi már nem túlságosan rajta múlt. Véletlenül egy zeneakadémiás srác mellé ültem be, akinél szintén fegyver volt, és egy jó fél órán keresztül elvitatkozgattunk Bartók zenéjéről. Aztán többet soha az életben nem láttam őt. Tudtuk, hogy rövidesen jön a szovjet támadás, de mi erről beszélgettünk. Én elég pesszimista voltam, a többiek azonban reménykedtek, ilyenkor minden szalmaszálba kapaszkodik az ember. Én a magam részéről úgy ítéltem meg, hogy ez egy teljes őrültség, de ha egy egész nemzet megőrül, akkor sajnálatos módon nekem szolidárisnak kell lennem, mert nekem is ott a helyem. "Tót ziher", hogy itt két napon belül kő kövön nem marad, és mindent le fognak verni. Legfeljebb néhány napig tarthatunk ki. De hát ha ez így van, akkor ezt vállalni kell.

Alig volt fegyverünk. A csepeli srácokkal aztán megint összeakadtam, mondták, hogy most mit hülyéskedem, adjam oda ezt a puskát, ők ehhez jobban értenek. Mondom, ne hülyéskedjetek, csak nem képzelitek, hogy odaadom. A Corvin moziból kimentem a József körútra. Az egyik épületet éppen tatarozták, és egy csomó tégla volt lerakva a járda szélére. Ott helyezkedtünk el a srácokkal. És valóban, egy idő múlva elkezdődött az orosz támadás. A Petőfi híd felől jöttek a páncélautók és a tankok. Infernális volt, iszonyatos gépfegyvertűz, a tankok ágyúval is lőttek, az emeletről gépfegyverrel viszonozták, a felülről fedetlen páncélautókat lőtték. Az októberi éjben a golyóknak olyan fénye volt, mintha az ég tele lett volna szentjánosbogárral. Az izzó golyók derengő világosságot teremtettek az iszonyú tűzharcban.

Az egyik tankot eltrafálták egy benzinesüveggel, és az elég rendesen égett, úgyhogy akkor lehetett látni. A katonák leugráltak a páncélautókról, és megpróbálták a védőket kézigránátokkal kifüstölni. Amikor elrohant előttem egy páncélautó, a vezetőülést és a gumikat próbáltam célozni. Mert mi mást lehetett? Az emberben volt egy rossz érzés, hogy először emel fegyvert egy másik emberre, hogy akkor most ez tulajdonképpen hogy is van... De ők támadtak meg engem, és nem fordítva. Úgy éreztem, hogy az én életem ugyanúgy kockára van téve, még rosszabb feltételek között, úgyhogy túl sok szemrehánynivalónk nem lehet egymásnak.

Én aztán hamar végeztem. Későn tűnt fel nekem, hogy mellettem, ahogy hasaltam, húsz-harminc centinként szikrázik az aszfalt. Amikor már harmadszor jött, esett le a tantusz, hogy nyilván valaki kiszúrt engem. S akkor néztem, hogy most innen valahova el kell mennem. Nem sok időm volt gondolkodni, mert egyszer csak egy ütést éreztem a fejemen. Mikor megtörültem az arcom, akkor láttam, hogy véres a kezem. S akkor derült ki, hogy a jobb szemembe szilánk ment. Akkor rájöttem, hogy sajnálatos módon a számomra befejeződött, mert semmi hasznomat nem lehet venni. És azt is láttam, hogy ha itt maradok, akkor előbb-utóbb kinyírnak, mert nem tudok védekezni.

Némi habozás után, mikor kicsit nagyobb csönd állt be, szerencsésen átértem a túlsó oldalra, ráadásul nyitva is volt a szemközti kapualj, be tudtam menni az udvarba. Az összes lakó már a pincében szorongott természetesen. Kiderült, hogy a lakók között volt egy orvos is, megnézte a szemem, s azt mondta, hogy ez talán nem olyan komoly, csak egy bevérzés, és ő azt tanácsolja, hogy várjak egy kicsit. De itt van szemben a Mária utcai szemklinika, menjek majd át, és akkor ott megnézik, hogy mi az ábra. Nagyon praktikus ötlet volt. Szegény lakók, azok halálra voltak rémülve... Nagyon sok helyen be volt zárva a kapualj, ami hazaárulással ért fel, hiszen akkor nincs hova menekülni. Voltak ilyen aljas dolgok. Nekem mázlim volt. Amikor egy jó másfél óra múlva elcsendesedett, elindultam. Egy srác elkísért a Krúdy utcáig. A fegyver nálam volt für alle Fälle.

Rohantam a klinikához. Persze az is zárva volt, a portás nem akart beengedni, hogy ez egy kórház, ide fegyveresek nem jöhetnek. Mondom: "Értse meg, hogy meg vagyok sebesülve, ha nem nyitja ki, egy pillanat alatt szétlövöm a zárat, kár a gőzért."

Végül a kapun kívül hagytam a fegyvert, és bemehettem. Persze mindenki fenn volt, az összes beteg, az orvosok is rohangáltak, ők se tudtak semmit. Én voltam tán a második sebesült. Egy nagyon rendes fiatal orvos vizsgált meg. Aztán később jártam az édesapjához, már így maszek alapon. Megröntgeneztek, s megállapították, hogy ezzel a szememmel sajnos már nem lesz semmi, mert a szilánk fontos idegeket vágott át. Valami kötést tettek rá, meg cseppeket adtak. Bevezettek egy kórterembe, fölvették a nevem. Amikor kérdezték, hirtelen eszembe jutott, hogy hopp, itt jó lesz vigyázni. Improvizáltam valami nevet, meg voltam győződve arról, hogy másnap reggel itt lesz az ávó, és a sebesülteket el fogja vinni. Gondoltam, hogy jó, most lefekszem, de az első adandó alkalommal eltűnök innen. Ez mégse így lett, mert nagyon fölerősödött a harc másnapra. A csepeli srácok közül sokan meglátogattak. Az embernek elszorult a szíve, mikor mondták, hogy aznap éjjel hárman vagy négyen meghaltak közülük, de ők maradnak persze továbbra is. Őrült jólesett, hogy egy-két órája ismerjük egymást, és vették a fáradságot a legnagyobb zűrben, és megkerestek. Aztán el is mentek. Hogy aztán mi lett velük, ezt már tényleg nem tudom.

A kórházban csodálatos módon működtek a telefonok. Egy régi ismerősömnek telefonáltam, aki a Moszkva téren lakott, és megkértem, hogy menjen fel a szüleimhez, és mondja meg, hogy egy-két napon belül haza fogok menni, ne izguljanak.

De nem tudtam eljönni, mert az Üllői úton állandóan folytak a harcok. Túl nagy kockázat lett volna. Szóval biztosabb volt a kórház. És persze mindenki a rádión csüngött. Ahogy teltek-múltak a napok, úgy tűnt, hogy tényleg fegyverszünet lesz, kivonják a szovjet csapatokat, az egész teljesen hihetetlennek tűnt számomra. Mindenki örömmámorban úszott a kórházban. Boldog voltam, de mint született pesszimista egy üveg konyakba fogadtam az egyik beteggel, hogy vissza fognak jönni. Hát sajnos ezt a fogadást megnyertem.

Közben bejött édesapám, és hozott be egy-két könyvet. Az egyetemről is bejöttek, tudták, hogy ketten megsebesültünk. Kiderült aztán, hogy a másik srác, az Ambrus nevezetű fiú nem halt meg, csak kórházban van. Nagyon kedvesek voltak, és mint az egyetem sebesültjét be is választottak az egyetem forradalmi bizottságába. Szimbolikus jelentősége volt, legalábbis még akkor, mert én a kórházból nem tudtam intézni az ügyeket.

Amikor értesültünk a szuezi válságról, teljesen biztos voltam benne, hogy az oroszok nem fogják lenyelni, hogy egyszerre két helyen borsot törnek az orruk alá. A dolog eldőlt, ki fogják tekerni a nyakunkat. Pedig az élet megindult lassan, úgy volt, hogy hétfőn a gyárakban megkezdődik a munka, helyreállítják a villamosközlekedést, a romokat. Azt hiszem, hétfőn reggel dőlt volna el a dolog, hogy normalizálódhat-e a helyzet, vagy sem.

Hajnalban baromi ágyúzásra ébredtünk. Percek alatt az egész klinikának le kellett rohanni a pincébe. Mindenki ott volt, a betegek is meg persze az orvosok is. Nyilván a Kiliánt lőtték, de a kórház is kapott egy jó pár belövést, és irtózatosan nyikorogtak a páncélosok. De megúsztuk tulajdonképpen. Hetedike felé kezdtek elcsendesedni a harcok. Nyolcadikán fölpréseltem magam egy Buda irányába tartó mentőautóra. Csak egy kórházi pizsama meg köpeny volt rajtam. A körtéren lakott a nagybátyám, nála átöltöztem. Bementem még egy évfolyamtársnőmhöz, aki aztán később a feleségem lett. A Karolina úton a véradóban dolgozott, megtaláltam, beszélgettünk, és akkor onnan mentem haza.

Utána furcsa volt az egész. Természetesen a félévi vizsgákat törölték, az egyetem nem működött, csak februárban kezdődtek meg az előadások. A forradalom alatt megalakult a MEFESZ, amelynek a kari vezetőségébe beválasztottak. Úgy éreztük, hogy továbbra is van lehetőség arra, hogy az egyetemi autonómia körül valamit elérjünk. Akár a tárgyakban, akár az egyetem működésében. Úgy tűnt, hogy létre lehet hozni egy országos vezetőséget, amely egyetemi diákszervezetként fog működni a megszűnt DISZ helyett.

Közben vidékről még változatlanul küldtek föl élelmiszereket a forradalom megsegítésére, Budapest ellátására. Az egyetemre is jöttek teherautók, a küldeményt valahogy el kellett osztani. Végül kispesti lakótelepeken osztottuk szét a krumplit, almát, néha szalonnát meg zöldséget, mert már nem voltak felkelők.

Az orosz tanszéken orosz nyelvű röpcédulákat gyártottunk, és azokat kiragasztgattuk. Megpróbáltuk elmagyarázni, hogy mi volt ez a felkelés, hogy a Rákosi-rendszer, és nem a szovjet ellen irányult, hogy ez nem ellenforradalom volt, és tévedésből küldték ide őket Szuez helyett. Plakátokat pedig egyik barátom, Karátson Gábor készített, mert ő amúgy festő akart lenni. És ezeket ragasztgattuk ki. Ebből nem lett nagy baj, ezt megúsztuk. 1957 tavaszán elástam a megmaradt anyagokat, de amikor kiszabadultam, elégettem, mert nem nagyon láttam értelmét, hogy ha bármi van, akkor emiatt most az embert megint elkapják. Sajnos ezekből nem maradt.

A Csepel Művektől jöttek hozzánk az egyetemi MEFESZ-hez tanácsot kérni, hogy mit csináljanak: ők is meg akarják alakítani a szakmunkások vagy ifjúmunkások valamilyen szervezetét. Én is kint voltam egyszer-kétszer, de egyik alkalommal éppen akkor érkezett egy élelmiszer-szállítmány, és nem tudtam kimenni aznap. Aztán kiderült, hogy egy nagyobb gyűlés volt, amelyen Karátson Gábor és Töttössy Zsolt is részt vett. És ott folyt egy nagy purparlé: hogy mi volt 56? És a Zsolt barátom, azt hiszem, elég rendesen kipakolt, hát mi mást lehetett tenni. Hogy orosz megszállás, Kádárék árulása, mikor mindenki tudta, hogy ez egy nemzeti felkelés volt, és semmi zsidóüldözés meg fosztogatás nem történt. És meg kell menteni a létrejött szervezeteket, működtetni a munkástanácsokat és a forradalmi bizottságokat. Ezt később a fejünkre olvasták.

A MEFESZ-nek nemcsak egyetemi vagy kari, hanem országos szervezete is volt. Január vége felé az Építők Szakszervezetének székházában szerveztek egy országos értekezletet az ország elérhető főiskoláiról meg egyetemeiről érkezett küldöttekkel. Igen ám, de a DISZ meg a párt részéről is megjelentek. Felszólalásaikban azt szorgalmazták, hogy a MEFESZ adjon ki egy nyilatkozatot, amelyben elismeri a Kádár-kormányt, a stabilizációt stb. Teljesen ismeretlen emberek töltötték meg a termet, mintha az utcáról hozták volna őket. Akik vidéki egyetemekről jöttek fel, alig tudtak bejutni, egy részük kint is maradt. A párt a MEFESZ legitimitását akarta kérdésessé tenni, vagy ha ez nem sikerül, akkor egy kádárista nyilatkozatot elfogadtatni. Fölvetődött, hogy kik ezek, és hogy gondolják, hogy ők a magyar egyetemi hallgatók nevében nyilatkozhatnak. A vezetőségben ott ült a Horváth Pista az évfolyamtársam, aki DISZ-titkár volt az egyetemen és a Prandler Árpi, egyetemi tanársegéd. Ők is nagyon forszírozták, hogy adjunk egy nyilatkozatot, mert persze rögtön beszálltak a buliba. Amikor láttam, hogy itt végül ismeretlen emberekkel elfogadtatnak és megszavaztatnak egy határozatot, amelyet majd a MEFESZ nevében adnak ki, akkor hirtelen észbe kaptam, és felszólaltam. Azt mondtam, hogy ennek a társaságnak semmiféle jogalapja nincs arra, hogy a MEFESZ nevében nyilatkozatot adjon ki. És tegyük föl azt a kérdést, hogy ez a testület legitim-e, vagy sem. És hát mit ad Isten, megszavazták, hogy ez egy nem legitim testület, ennélfogva nyilatkozat kiadására nem került sor. Bevették a cselt, mert azt hitték, én ezt a MEFESZ-re, ill. az annak itt megjelent képviselőire mondom. Ezek valahonnan összeszedett DISZ-esek, nyilvánvalóan nem egyetemisták, inkább melós kinézetű srácok voltak, akik csak azt tudták, hogy meg kell szavazniuk valamit, tehát megszavazták. Horváth meg a Prandler borzasztó dühös volt rám. Hallottam utóbb, hogy Horváth Pista azt mondta, hogy ilyen fasisztákat, mint a Forintos meg a Karátson, fel kéne akasztani. Ő nagyon jól tudott váltani, mindig a megfelelő széljárás szerint. Nagyon rossztól tartottam, amikor valamikor jóval később ő lett a belügyminiszter. Tett is az ellenzék irányába egy-két keményebb lépést, de aztán, azt hiszem, észbe kapott időben, vagy pedig szóltak neki.

Ennek még csak annyi a kicsengése, hogy még régebbről ismertem a Regéczy Lacit, aki az angol követségen volt sofőr, és a Reuterrel volt kapcsolata. Megkerestük a Lacit, és elmondtuk az egész sztorit. Két nap múlva be is olvasta a BBC vagy a Szabad Európa, hogy ki akartak erőszakolni a MEFESZ-től egy Kádárt támogató döntést, de ez kudarcba fulladt.

Persze felvetődött, hogy az ember kimenjen, vagy maradjon. Annál is inkább, mert a Révészt, a jogtörténeti tanszék docensét akkor már keresték mint az egyetemi forradalmi bizottság tagját. Lehetett tudni, hogy ha őt elkapják, hát nem biztos, hogy megússza a dolgokat. Nagyon sokáig vacillált. Végül is december elején szánta el magát, de akkor már Ausztriába nem lehetett, csak Jugoszlávia felé. Akkoriban édesapám a Cukoripari Vállalatok jogi irodáján dolgozott. Írt a Révész nevére megbízást, hogy a kaposvári cukorgyárba kell lemennie, és egy határ melletti faluba is ügyeket intézni. Szerencsésen átjutottak Jugoszláviába, nemzetközi nyomásra nem adták vissza őket, egyszerűen nem tehették meg. Az ENSZ-nek ebben az egyetlenegyben - és a Kárpátaljára deportáltak hazahozatalában - volt némi szerepe. Révész nagyon megbecsült Kelet-Európa-szakértő lett Svájcban.

Mi is gondolkodtunk persze, hogy kimenjünk-e. Sose vonzódtam a gondolathoz, nyilván teljesen másképp alakult volna az életünk, de hát az volt az érzésem, hogy én kint nem tudnék maradni. Azt tisztáztam, hogy rendben van, ha az ember kimegy tíz évre, de hogy én kint éljem le az életemet, az nem fog menni. Holtbiztos, hogy hazajövök, akkor meg miért menjek ki. Aztán volt egy naiv elképzelésem is, ami azóta minden realitását elvesztette, hogy az ember külföldön a politikába nem nagyon ütheti bele az orrát, mert ez általában a bennszülöttek kiváltsága, itthon meg alanyi jogom van hozzá. És emellett nem akartam azt az örömet megszerezni nekik, hogy azt higgyék, hogy gyáva vagyok, és elmenekülök, hogy aki csinált valamit, az nyomban elpucol.

Pedig a nagyszüleim Nován laktak, a jugoszláv határnál. Kimehettünk volna, de úgy döntöttünk Gáborral együtt, hogy mi nem megyünk ki. Az ember belegondolt, hogy nagyon ronda is lehet, mert Münnich lett pont a fő karhatalmi parancsnok, akiről semmilyen illúzióink nem volt. Egy sötét gengszter volt nyilvánvalóan. De azért mégis úgy gondoltuk, hogy végeredményben nem fognak felkötni. Tulajdonképpen az volt az itthon maradás kritériuma, hogy fölkötnek, vagy nem. Igaz, hogy nagyon sok fiatal maradt ezen a címen, mert a Kádár sokszor kinyilatkoztatta, hogy senkinek semmi bántódása nem lesz, és akkor puff, hányat kivégeztek közülük!

....

A teljes visszaemlékezés az 1956-os Intézet oldalán olvasható