Fejtő Ferenc: Nagy Imre tragédiája (részlet)

  

(A Korunk gárdájának szeretettel s az el nem múlt szolidaritással ajánlom ezt a magyarul még [meg] nem jelent esszé-utószót. Bpest, 1999. jún. 2.)

Fejtő Ferenc

...

Amikor a tényleges demokratizálás útját választotta, Nagy Imre a kommunista rendszerek jövőjét kérdőjelezte meg. Ha 1956-ban nincs beavatkozás, Magyarország lett volna az első olyan ország, amely a lenini-sztálini alapokon nyugvó rendszert túlhaladja (ezt nevezték a pártideológusok regressziónak). A nyugat-európai baloldal talán nem is értékelte kellőképpen Nagy Imre tevékenységének ezt a vonatkozását. Mert ő csakugyan hírnöke és tragikus szimbóluma lett ennek a "túljutásnak", amely a kommunista pártok vezető garnitúrája számára tűrhetetlen volt, minthogy felszámolásukkal ért fel. Tudták, hogy veszélyben forognak, ameddig él és lélegzik, mert halálos fenyegetésnek érezték minden lélegzetvételét. Olyan gyűlöletet tápláltak Nagy Imre iránt, ahogyan csak egy veszedelmes, jövőbe mutató eszmét lehet gyulölni.

Ezt az eszmét, a posztkommunista, népi, antitotalitárius forradalom (vagy kibontakozás) eszméjét kívánták Nagy Imre személyén keresztül mindenekelőtt megsemmisíteni. De vajon meggyilkolható-e ez az eszme?

A pert lebonyolító magyar hatóságok azzal védekeztek, hogy Nagy Imrét és társait "revizionista" nézeteik miatt voltak kénytelenek elítélni. Azért kellett őt elítélni és kivégezni, mert összeesküvést szőtt a rendszer ellen, árulást követett el, megszegte miniszterelnöki esküjét. (Népszabadság, 1958. június 27.) Úgy vélem, e kötet kellő számú bizonyítékot tartalmaz, hogy ezzel a mesével leszámoljunk. Nem volt sem összeesküvés, sem árulás, sem esküszegés. Legfönnebb arról beszélhetünk, hogy néhány értelmiségi, akit a desztalinizáció kijózanított, Nagy Imre mellé állt, ő viszont végig, minden körülmények között szigorúan, olykor már-már nevetséges módon, a párt alapszabályzatát követte. Teljesen alaptalanul vádolták középszerű inkvizítorai azzal, hogy kétszínűen viselkedett és kettős játékot űzött. Nagy Imre mindvégig nyílt kártyákkal játszott, "összeesküvése" a világ szeme előtt zajlott.

De miként vélekedjünk a jugoszláv vezetőkkel titokban folytatott megbeszélésekről, amelyeket az 1957. június 17-i közlemény emleget, és amelyek kapcsán az 1957. június 27-i jugoszláv tiltakozó jegyzékére adott magyar válasz érdekes "kiegészítésekkel" szolgál?

Nagy Imre a forradalom előtti napokban, egy badacsonyi szüreten

Nos, elmondható, hogy Nagy Imre bizonyos mértékben ama "rászedettek alkujának" áldozata, amelyet Hruscsov és Tito kötött meg 1955 júniusában Belgrádban. Amikor első ízben hivatalosan is elismerte, hogy "a szocializmushoz nem csupán egy út vezet", Hruscsov precedenst kreált, és akarva akaratlan utat nyitott a jugoszláv befolyás előtt. Ez a befolyás pedig a szocialista országok függetlenedése irányába mutatott. A jugoszlávok a maguk módján vélekedtek arról, hogy milyen legyen a szocialista országok közötti viszony. Szilárdan hitték például, hogy saját tapasztalatuk, vagyis a nemzeti feltételek figyelembe vétele a kommunizmus építésében jobban érdekli a kelet-európai országokat, mint a szovjet tapasztalat.

Ezt ki is mondták, és "igéik" különösen kedvező talajra találtak Magyarországon, ahol a sztálinizmus rendkívül nagy kártevést művelt Rákosi alatt.

Semmi nem történt titokban. Tudunk arról, hogy 1955-56-ban a jugoszláv vezetők nyíltan tárgyaltak ezekről a kérdésekről a szovjetekkel, s azt tanácsolták nekik, hogy "ejtsék" Rákosit, és Nagy Imrét állítsák az ország élére - akkor senki nem mondta, hogy beavatkoznak Magyarország belügyeibe.

A jugoszlávokat csak a magyar forradalom leverése után vádolták meg hivatalosan "revizionizmussal". A kampány 1956. november 8-án kezdődött, amikor a Pravda cikket közölt Enver Hodzsa tollából, aki régóta, mélységesen gyulöli Titót. A cikk felrója a jugoszláv vezetőknek, hogy a "nemzeti kommunizmus" és a "demokratizálódás" eszméinek propagálásával zűrzavart keltettek a kommunisták soraiban. Ettől kezdve a magyar forradalom, Nagy Imre és a jugoszláv kommunizmus pere összefonódik, és logikusnak mondható, hogy mihelyt az 1958. áprilisában megtartott ljubljanai "zsinat" kapcsán Tito ideológiája fölött kimondták a végső ítéletet, nem sok időbe telt és bekövetkezett a magyar forradalom vezérének kivégzése. A másfél éves kivárás nem arra kellett Nagy Imre és társai foglárainak, hogy lefolytassák a "mindenre kiterjedő" vizsgálatot: a jugoszlávok ellen nem kívántak fellépni addig, amíg abban reménykedtek, hogy "jó útra térnek". Ami azt jelenti, hogy Nagy Imre sorsát legalább annyira Tito szava pecsételte meg, aki elutasította a Kreml felszólítását, hogy csatlakozzék a szocialista táborhoz - mint amennyire az, hogy ő maga sem engedett vádlóinak, akik állítólagos tévedései beismerésére próbálták rábírni. A Nagy Imre elleni per jelképesen Tito elleni per volt, ahogyan 1949-ben Rajk perbe fogása is mindenekelőtt ellene irányult. A pekingi Népújság, amely "nagyszerű hír"-ként sietett üdvözölni a négyszeres gyilkosság tényét, kertelés nélkül megírta ezt 1958. június 18-i számában: "A Nagy Imre ügyében hozott halálos ítélet eszünkbe juttatja, mennyire aljas szerepet játszottak a jugoszláv revizionisták a Nagy Imre-féle klikk által kezdeményezett ellenforradalomban."

Nagy Imre Rajk László és mártírtársainak temetésén, október hatodikán

Nem is kétséges, hogy a jugoszláv "revizionistáknak" a magyar felkelésben játszott szerepét hamisan állították be. Ha ez a felelősség abban nyilvánult meg, hogy bátorították Nagy Imrét és körét, ebben osztoznak a szovjet vezetőkkel, Hruscsovval és Mikojánnal, akik maguk is Nagy Imrét választották Rákosi ellenében. A felkelést valójában olyan robbanáshoz lehet hasonlítani, amelynek következményei mindenkit megleptek és túlhaladtak, jugoszlávokat és szovjeteket egyformán. Ami Titót illeti, ő attól tartott, hogy a magyar népfelkelésnek Jugoszláviára nézve is következményei lehetnek - ez magyarázza mind a Magyar Munkáspárt vezetőségének 1956. október 29-én küldött üzenetét, mind a belgrádi sajtó nyugalomra intő felhívásait. A Borba 1956. november 1-i száma megütközéssel állapította meg, hogy "a magyar kommunista párt mintha már nem is létezne". Belgrád láthatóan csalódott Nagy Imrében, aki már nem látszott uralni az eseményeket, és aki mindinkább teret vesztett az 1945-ös koalíció újjáalakult pártjaival szemben. Következett november 4-én a második szovjet intervenció, amelyet a jugoszlávok megkönnyebbüléssel és rémülettel fogadtak. Megkönnyebbüléssel, mert féltek attól, hogy Magyarországon megveti a lábát egy "Gyilász-típusú" szocialista demokrácia. És rémülettel, Moszkva haragja ugyanis azzal fenyegetett, hogy nem áll meg a magyar határnál. November 4-ét követően Jugoszláviában mindenkit a szovjet beavatkozás réme kísértett.

Ha elemezzük a jugoszlávok viselkedését a Nagy Imre-ügyben, bizonyos fokú ambivalenciát állapíthatunk meg. Világosan ez derül ki Tito 1956. november 11-én mondott polai beszédéből, majd Kardelj december 7-én, a Nemzetgyűlésben tartott, sokat bírált expozéjából. Meglehet, hogy Soldatics jugoszláv követ túllépte Belgrád szándékait, amikor menedékjogot nyújtott Nagy Imrének és társainak. De - "noblesse oblige" -, ha már megtörtént, hogyan lehetett volna odavetni a tegnapi barátokat az újra működő ÁVÓ haragjának? Másfelől Tito, amikor védelmébe vette Nagy Imrét, egyúttal önmagát is igazolta, ugyanúgy, ahogyan az a Hruscsov, aki egy éven keresztül igyekezett elkerülni a szakítást a jugoszlávokkal, szintén az 1955-ben történt ünnepélyes kibékülést igazolta. Tito és Kardelj szemében a felkelésért valójában a sztálinista Rákosit terhelte a felelősség, Nagy Imre pedig pusztán áldozatává lett egy kibogozhatatlan szövevénynek.

Elméletileg a jugoszlávoknak bizonyára igazuk volt, és a magyar forradalomra vonatkozó magyarázataik nem tartalmaztak semminemű "revizionizmus"-t. Ám a valóságban a magyar felkelés következtében merevebbé vált a kommunista országok pártapparátusa, s ez különösen érvényes a rendőrségre, amelynek tagjai figyelmeztetést láttak abban, hogy Budapesten néhány ávóst agyonvertek. Elvégre azzal az ürüggyel, hogy a sztálinizmus ellen küzdenek, a szabadság élharcosai a Párt tekintélye, a diktatúra, az állambiztonság erői ellen léptek fel. Igaz ugyan, hogy a tulajdonképpeni "revizionizmus", az, amelyet a Petőfi-kör vagy Lengyelországban a "Pro Prostu" értelmiségi csoportja képviselt, csupán szélsőséges szárnya volt annak a reform-mozgalomnak, amelyet a jugoszláv példa és a XX. Kongresszus eszméi elindítottak. Most azonban az idő nem kedvezett a tudós szőrszálhasogatásnak. A rend őrei többnyire nem az árnyalatok emberei. Így aztán az "apparatcsikok", a Gyilász által leleplezett "új osztály" tagjai oly ádázul keltek kiváltságaik védelmére, hogy a legreakciósabb polgárok sem tehették volna különbül.

A szervezkedő reformellenesség csatakiáltása a revizionizmust vette célba, és harcot hirdetett "a nemzetközi munkásmozgalmat fenyegető első számú veszély" ellen. A vezetésben újra felülkerekedett a kemény kéz, a kérlelhetetlenség. A hitbuzgó vonalasság újabb hulláma söpört végig világszerte a kommunistákon Prágától Pekingig és Tiranától Ulan Batorig. A magyarországi fegyveres beavatkozás "sikere" nyomán helyreállt a poznani, berlini, budapesti felkelés által megingott bizalom. A nemzetközi szolidaritás ismét fennen lobogó érzésének adott hangot a pártapparátusok amolyan Szent-Szövetségét megpecsételő dokumentumának aláírása Moszkvában, 1957 novemberében. A személyi kultusz nem éledt ugyan fel, de helyében megjelent az erő és a teljes összefogás kultusza. A hitvallók hangereje újra elnyomta az értelem erőtlen hangját. A kritikus szellemek elbátortalanodtak és félrehúzódtak - az aktivisták, a hit bajnokai, a terror hívei pedig lépésről-lépésre visszaszerezték 1956-ban elvesztett pozíciókat.

Ez a reformellenes közhangulat magyarázza Nagy Imre kivégzését, mint ahogy szintén ebben kell keresnünk az egyre keményebb jugoszláv-ellenes kampány magyarázatát. A bolsevik ortodoxiának szüksége volt a kiontott vérre, hogy visszanyerje korábbi lendületét, szüksége volt arra, hogy helyrehozhatatlan hiátus támadjon önmaga és az idealisták, a moralisták, azon értelmiségiek között, akik valamiféle szelíd, testvéries kommunizmusról álmodoztak, sőt még önmaga és a jugoszláv típusú realisták között is, akik nem voltak hajlandók alávetni magukat a közös fegyelemnek.

Az ortodox kommunisták szemében Nagy Imre testesítette meg mindazt, ami magán a Párton belül, magában a párttagok szívében szembefordulhat a Párt abszolútumával, a népek fölé, az emberiség fölé, mindenfajta erkölcs fölé magasodó Párt gondolatával. A kételkedés, a mindent fellazító kritikai szellem, a veszedelmes és anarchikus spontaneitás - ez volt szemükben Nagy Imre. Jelzése volt ugyanakkor annak is, hogy a nemzetközi kommunizmus gyengének és tétovának mutatkozott egy adott pillanatban. Jelzése volt annak, hogy az SZKP XX. Kongresszusának majd minden főszereplője áldozatul esett - vagy eshetett volna - bizonyos kísértéseknek.

Akik korábban mellette álltak és védelmezték, ugyanúgy siettek megszabadulni ettől a kényelmetlen tanútól, mint legkeményebb ellenfelei. Vérében mosták le a rájuk háramló gyanút.

Nagy Imre elitélése, a fejére kimondott bűnös végszóhoz való csatlakozás némelyek számára maga volt a bűnbocsánat ára.

A világ azonban tudja, hányadán áll.

Párizs, 1958. augusztus 8.

(Horváth Andor fordítása)