Megtorlás Budapesten. Szovjet invázió és normalizáció, 1956-1957

 

Johanna Granville:

Megtorlás Budapesten. Szovjet invázió és normalizáció, 1956-1957

(részlet)

A véres szovjet megtorlás előestéjén, 1956 novemberének első napjaiban, az amerikai kormány szemében nem az oroszok voltak a legnagyobb bűnösök, hanem saját szövetségeseik: a britek és a franciák. John Foster Dulles, amerikai külügyminiszter, 1956. november 2-án telefonált az Egyesült Államok ENSZ-nagykövetének, Henry Cabot Lodge-nak a "szuezi válság" során Egyiptomban végrehajtott francia és brit katonai cselekményekkel kapcsolatban. "Ki akarnak kerülni a rivaldafényből, és azt akarják, hogy mi hárman összetartsunk [az ENSZ-ben]" - mondta Dulles. Lodge Dullesnek adott válaszában kifejtette: "Érzelmileg érzékeny állapotban vannak, és azt mondják, rossz benyomást kelt majd odahaza, ha mi gyorsan a vádlottak padjára ültetjük őket, az oroszokkal pedig elnézőek vagyunk." Dulles kemény maradt: "Gúnyolódásnak számít tőlük, hogy bombákat zúdítanak Egyiptomra és közben elítélik a Szovjetunió tetteit, amelyek talán nem is olyan súlyosak."

Valójában nem meglepő, hogy az igazságszerető John F. Dulles akkor úgy gondolta, hogy a szovjetek magyarországi katonai akciója "nem is olyan súlyos", mint a briteké és franciáké, akiknek - mint a zsidó-keresztény civilizáció tagjainak és amerikai szövetségeseknek - máshogyan kellett volna viselkedniük. A legbrutálisabb szovjet beavatkozás csak később, november 4-én történt.

Ez a tanulmány négy kulcsfontosságú moszkvai archívum újonnan nyilvánosságra hozott dokumentumai alapján íródott. Bár ezek az iratok, amelyek Budapesten szolgálatot teljesítő szovjet diplomaták hivatalos jelentései, hasznosak, elővigyázattal kell kezelnünk őket, mint minden feljebbvalónak szánt jelentést.

...

A szovjet csapatok számbeli fölényének ellenére a "Forgószél" hadművelet sokkal tovább tartott, mint azt Ivan Konyev marsall megjósolta. Mint Hruscsov írta a memoárjában: Akkoriban Konyev volt a Varsói Szerződés csapatainak parancsnoka, és én megkérdeztem tőle: mennyi időre lenne szüksége, ha arra utasítanám, hogy állítsa vissza a rendet Magyarországon és számolja fel a forradalmat. Gondolkodott, majd ezt mondta: "Három nap. Nincs többre szükség."
A harcnak igazából 1956. november 12-e körül lett vége, nyolc nap elteltével.

Ferencváros, égő Csepel

A szovjetek, maguk sem lévén immunisak Clausewitznak az előre nem látható tényezőkről szóló tétele ellen, számos előre nem látott problémával találták szembe magukat, és sok sebesültjük volt, bár nem annyi, mint a magyaroknak. Először is erősítést kellett kérniük. Malasenko szerint "az Abaturov tábornok vezette egységnek különösen nagy volt a vesztesége, hiszen a legnehezebb feladatokat kapták a város központjában, ahol a legtöbb fegyveres csoport volt".Az első néhány napon csapataink nem szervezkedtek mindig ügyesen." A 7. és 31. gárdaezred egységeinél 85 halottat, 265 sebesültet és 12 eltűnt személyt regisztráltak. November 6-ára már 377-re rúgott a szovjet halottak száma. Zsukov marsall így ír november 9-én: "Előzetes adatok szerint az 1956. október 24. és november 6. közötti hadműveletek során a szovjet csapatok vesztesége 377 halott és 881 sebesült. Ezekből a halott tisztek száma 37, a sebesülteké 74. A szovjet csapatok kb. 35 000 magyart fegyvereztek le. A lefegyverzés részeként nagyszámú fegyver, harci eszköz és muníció került lefoglalásra. A felszerelések leltározása folyamatban van."

A magyarországi hadműveletek alatt a szovjet oldalon összesen 669 haláleset történt. Zsukov szerint 58 821 szovjet katona volt Magyarországon. Ezek közül 7349 tiszt, melyből 85 meghalt, 138 megsebesült és kettő eltűnt. Az 51 472 altiszt és katona közül 584 meghalt, 1402 megsebesült és 49 eltűnt.

Problémát jelentett a szovjet csapatok, szovjet diplomaták és szovjetbarát magyarok közötti kommunikáció hiánya. November 4-én például Andropov táviratot küldött a SZKP Központi Bizottságának: "Nincs összeköttetésünk Kádárral, Apróval, Münnichhel. Általánosságban, a barátaink közötti kapcsolat hiánya ma erősen érezhető volt [...] Csapataink tököli főhadiszállásával sincs rendszeres érintkezésünk."

...

A "Forgószél" további fázisa sem a tervek szerint zajlott. K. E. Grebennyik, P. I. Zsirjanov és A. M. Korotkov KGB-tiszteknek az volt a feladata, hogy tartóztassák le a "Nagy-csoportot", de azok november 4-én hajnali 6-kor a jugoszláv nagykövetségen kértek és kaptak menedéket.

Tito felajánlotta, hogy befogadja őket, amit Andrej Gromiko és Kádár János természetesen nem tartott jó ötletnek. Gromiko azt írta Kádárnak: "Teljesen egyetértünk az Ön által nagykövetünknek adott válasszal, miszerint Nagy és a többiek, akik a jugoszláv nagykövetségen rejtőznek, semmiképpen sem juthatnak Jugoszláviába, hiszen ők voltak az ellenforradalmi tüntetés szervezői; és hogy nem megengedhető, hogy két különböző magyar kormány legyen, az egyik Magyarországon, a másik pedig Jugoszláviában." A szovjet vezetés persze később megoldotta ezt a problémát is. Georgij Malenkov, Mihail Szuszlov és Averkij Arisztov, szovjet elnöki tanácsi tagok, november 17-én Tito tudta nélkül titkon azt ajánlották fel az SZKP Központi Bizottságának, hogy amint azok elhagyják a jugoszláv követséget, Nagyot és csoportját letartóztatják, és azt követelik majd Nagytól, hogy írjon alá egy nyilatkozatot, amelyben bevallja, hogy hibázott, majd őt és csoportját Romániába küldik.

Úgy látszik, hogy az oroszok úgy ítélték, Tito nem ellenezné a dolgot. "Nem gondoltuk, hogy a jugoszlávok nagy hűhót csapnának Nagy Imre és csoportja Romániába szállítása körül" - írta V. Nyikolajev - "de mégis tiltakozó leveleket írtak a szovjet és a magyar kormányhoz. Lehetséges, hogy az ügy az ENSZ elé kerül. Szerintünk fel kell készülnünk mindenféle párbeszédre Nagy Imrével kapcsolatban."

1956. november 6-án a Pravda reggeli kiadását kezébe vevő szovjet állampolgár ezt a TASZSZ-jelentést olvashatta Budapestről: A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány a tömegek széles körű támogatását élvezi. A vidéki jelentések szerint a rend és béke helyreállt. Szombathely, Nagykanizsa és más városok munkástanácsai kijelentették, hogy támogatják a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt. Sok városban az ipari vállalatok megkezdték a munkát; a tömegközlekedés is újraindult. Sok helyen a vasúti közlekedést is visszaállították.

Két nappal később, november 8-án a következő cikk ötlött az olvasó szemébe: Az országban uralkodó helyzet óráról órára normalizálódott. A fővárosban és vidéken béke honol. A kormány intézkedik a lakosság megszakítás nélküli ellátásáról.

1956 novemberének első napjaiban a Pravda, az Izvesztyija és más újságok Magyarországról szóló cikkei mindig az utolsó oldalon voltak, és eltörpültek azok mellett a terjedelmes írások mellett, amelyek az Egyiptomban zajló "imperialista agressziót" támadták (Ruki proh ot Egipta! [El a kezekkel Egyiptomtól!]) vagy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ünnepi megemlékezéseiről számoltak be (nov.7.).

Magyarországon valójában egyáltalán nem uralkodtak 1956 végén békebeli szép idők. Szerov KGB-főnök szigorúan titkos jelentései szerint a forradalmi bizottságok a második támadásra készülve fegyvereket halmoztak fel; az üzemek nagy része nem dolgozik; a helyi közigazgatási szervek alig működnek; a Nagy alatt szervezett munkástanácsok "provokatőrök befolyása alatt állnak"; a nyomdák nem hajlandók szovjetbarát újságokat készíteni, az egyetemisták pedig szórólapokat terjesztenek és a "munkások között agitálnak." Tausz, a magyar kereskedelmi miniszter szerint a kis- és a nagykereskedelemnek a fosztogatás okozta kára egymilliárd forintra rúgott. Ebből az összegből 550 millió forint értékű árut elloptak, és 450 millió Ft értékű felszerelést tönkretettek.

Kádár aggódik

Maga Kádár közölte Andropovval november 9-én: A normális élet csak lassan tér vissza Magyarországra. Még nincs kapcsolat sem a vidékkel, sem az üzemekkel. A munkások nagy része újra dolgozni szeretne, de félnek a "banditák" bosszújától. Mikojan és Szuszlov is Kádár véleményén voltak. November 13-án ezt írták Budapestről a Kremlbe: "A normalizáció folyamata sokkal lassabban zajlik Budapesten, ahol még jelenleg sem normalizálódott az élet... sok gyár még mindig nem termel... a munkások között pedig erős soviniszta és szovjetellenes hangulat uralkodik." Félelmük ragályos volt. "Mint Ön, mi is aggódunk, mert a normális életvitel visszaállítása Magyarországon, különösen Budapesten lassú" - írták az SZKP KB tagjai Kádárnak.

A fegyveres lázongások egészen november 12-ig nem csitultak el, és még az után is voltak "kisebb lázadóbandák," melyek "likvidálásra szorultak", jelentette az SZKP Politikai Bizottsága három tagja Budapestről. "Csapataink november 12. után már nem folytattak hadműveleteket. Vidéken voltak már csak különálló brigádok, és csapataink kisebb lázadóbandákat üldöznek azzal a céllal, hogy likvidálják őket. Budapesten nem volt fegyveres tüntetés, még egyszemélyes sem." Elszigetelt erőszakos cselekmények viszont egészen decemberig folytatódtak.

A harcok befejeztével a szovjet hadseregnek és a KGB-nek újabb problémákkal kellett szembenézniük, amelyek tovább nehezítették a "normalizációs" törekvéseket. Egy sokkal nehezebben meghatározható akadálya volt a magyar lakosság passzív rezisztenciája. A munkások új politikai módszereket vetettek be a Kádár-kormány ellen. "Miután a kormány elleni fegyveres harc nem járt sikerrel" - panaszkodott Mikojan, Szuszlov és Arisztov november 22-én -, "a reakciós erők új módszereket alkalmaztak ellenforradalmi céljaik elérésében, mindenekelőtt pl. sztrájkot és szabotázst. A múlt héten az ellenállás általános sztrájkba próbálta bevonni az értelmiségi dolgozók és a munkások nagy részét az ipar fő ágazataiban és a vasutaknál." Ugyanezen a napon a magyar felkelés emlékére "egyórás csendet" jelentettek be Magyarországon. Szerov szavaival: Röplapok jelentek meg, melyeken ez volt olvasható: "Aki ellenzi a Kádár-kormányt, ne menjen ki az utcára november 23-án délután 2 és 3 óra között; az üres utcák majd megmutatják Kádárnak és jóakaró barátainknak, az oroszoknak, hogy itt nem kívánatosak." Ennek eredményeképpen Budapest majdnem teljes lakossága elhagyta az utcákat, és azok üresek voltak 2 és 3 között. Akik 2 órakor az utcán voltak, hirtelen udvarokba és házakba mentek, és ott álltak 3 óráig.

...

A szovjet normalizációs törekvésnek legalább négy főbb eleme volt: tanácsadók kiküldése, a tömeges letartóztatások és deportálás, a magyar biztonsági szervek megújítása és a szovjet csapatok magyarországi jelenlétének "legalizálása".

Szuszlov megérkezik, hogy segítsen

A november 4-i második szovjet intervenciót követő két hónapban a Szovjet Elnöki Tanács több mint 70 tanácsadót és három központi bizottsági tagot küldött Magyarországra. Ahogy a normalizációval járó problémák sűrűsödtek, egyre több tanácsadó érkezett különböző szakterületekről. A véres leszámolás utáni első héten, november 10-én Moszkva úgy döntött, hogy két központi bizottsági tagot (Szuszlov és Arisztov) és "közgazdasági dolgozók" egy csoportját küldi Budapestre. Szuszlov és Arisztov november 12-én, Malenkov pedig november 15-én érkezett.

...

Az új Kádár-kormány és a szovjet vezetés szemszögéből ítélve ezek a szaktanácsadók tényleg hasznosak voltak a felkelés leverésében. A magyar "elvtársaknak" valóban szükségük volt minden fellelhető segítségre. A november 4-i beavatkozást követő néhány hónapban Kádár teljesen a szovjetek segítségére hagyatkozott. Nagy feloszlatta az Államvédelmi Hatóságot. A kevés megmaradt ávós lincselés áldozata lett, elbujdosott vagy elszökött Magyarországról. Kádár semmiféle biztonsági szervvel nem rendelkezett új kormányának védelmére. Amikor az utcai összecsapások véget értek, a Kádár-rezsim széles körű passzív rezisztenciával találta magát szemben, mely főleg tüntetésekben és általános sztrájkokban nyilvánult meg. Mint már fentebb említettem, november 23-án Budapest utcái 2 és 3 óra között üresen álltak. December 4-én, Budapesten kb. 20 ezer nő vonult néma csendben a Hősök terére, az Ismeretlen katona sírjához. December 11-én és 12-én pedig általános sztrájk volt: az elektromos áramot, gázt, vizet és tejet előállítókat és termelőket kivéve minden üzemben megállt a munka.

A jugoszláv követség, szovjet tankokkal

Az intervenció utáni első hónapban Kádár próbált kesztyűs kézzel bánni a magyar lakossággal, és sürgette a szovjet hadsereget és a KGB-t, hogy legyenek elnézőbbek a lázadókkal. Viszont miután Nagyot november 22-én elhurcolták a jugoszláv követségről és Romániába vitték, Kádár magabiztosabb lett, és fokozott ütemben folytatta a letartóztatásokat.
A szovjet tanácsadók jelenléte imitt-amott még nehezítette is a helyzetet. Jelenlétük gyakran a magyar szakértők felháborodását váltotta ki, akik önmagukat jártasabbnak tekintették a saját országuk ügyében, mint az idegeneket. A kiküldött szaktanácsadók és a szovjet hatóságok más intézkedései világossá teszik, hogy minden területen milyen körülményes és hosszadalmas volt a normalizáció folyamata Magyarországon. A szovjet tanácsadók nagy létszáma tanúsítja, hogy a Kádár-rezsim túlélése mennyire Moszkvától függött.

Az "ellenállás utolsó melegágyainak likvidálása" után a szovjet hadsereg és a KGB következő feladata az volt, hogy beszedjék a lakosságnál levő fegyvereket, és ezáltal csökkentsék egy újabb Kádár-kormány ellenes fegyveres felkelés esélyét. Nehéz volt azonban kideríteni, hogy kinek volt fegyvere. Például egy szovjet kémelhárító tiszt, Zligosztev kapitány, aki személyesen is részt vett a lázadók letartóztatásában, azt tudatta M. N. Holodkov belügyminiszter-helyettessel, hogy "sok faluban anarchiát talált, és lehetetlen volt kideríteni, hogy a lakosok közül ki vett részt az ellenforradalmi tüntetésekben".
Szerov így panaszkodott Hruscsovnak: Adataink azt bizonyítják, hogy a lakosságnál még sok fegyver van, de a fegyverek önkéntes átadása lassan zajlik. A fegyvereket csak akkor hozzák elő, ha fegyvereseik vannak jelen és házkutatást hajtanak végre. (Egy másik forrás szerint a szovjet hatóságok valójában a forradalomról készült fényképeket és filmeket keresték a házkutatások alkalmával, hogy azonosítani tudják az utcai harcok résztvevőit.)
A szovjet KGB és Belügyminisztérium eleinte tömeges letartóztatásokhoz folyamodott. Az SZKP Központi Bizottság archívumának a kutatási tilalom alól nemrég feloldott dokumentumai fényt derítenek a novemberben őrizetbe vett, letartóztatott és deportált emberek számára. A későbbi hónapokban végrehajtott letartóztatásokról szóló dokumentumok, sajnos, még nem állnak a kutatás rendelkezésére. November 7-ére például négy- és ötezer között volt az őrizetbe vettek száma. Ma tudjuk, hogy a letartóztatottakat ukrajnai börtönökbe küldték (Ungvár, Struj, Dragobics, Csernovci és Sztaniszláv). November 10-ére már 500 olyan embert vettek őrizetbe, akik Ausztriába próbáltak szökni; 3733 személyt letartóztattak, és közülük több mint hétszázat a csopi börtönbe helyeztek. (Csop a külföldiek előtt lezárt szovjet város volt, ahová még Boldoczki János, a Szovjetunióba akkreditált magyar nagykövet sem juthatott be.) Bár a szovjet tisztviselők részt vettek a letartóztatásokban és a magyarok elhurcolásában, a foglyokat ítélkezésre átadták a magyar hatóságoknak. November 4. és 11. között összesen 4056 személyt tartóztattak le. Egy másik forrás szerint 1957 és 1960 között 13 ezer embert internáltak hosszabb-rövidebb időre az újonnan épített internálótáborokba Tökölön és Kistarcsán. 1956 decembere és 1961 nyara között kb. 600 személyt végeztek ki, akik 75%-a huszonéves férfi volt.

A letartóztatottak számának növekedésével egyre csökkent annak a valószínűsége, hogy azok a "fasiszta orgia" (razgul) résztvevői közül kerültek ki. November 15-én kelt beszámolójában Holodkov ezt írta: "Az érkezettek között nagy számban vannak a párt tagjai, katonák és egyetemi hallgatók. Továbbá van itt 68 kiskorú: 1939 és 1942 között születettek - köztük kilenc kislány." November 15-én 846 fogoly volt az ungvári börtönben, "közülük 23 nő".

Két magyar tiszt felháborodottan írt levelet a szovjet belügyminisztériumba 1956 novemberének közepén: Minden hivatalos kivizsgálás nélkül bűnösként azonosítottak be és már négy napja úgy kezelnek minket, mint a fasisztákat. A legszörnyűbb az, hogy mi tisztek és kommunisták ezzel a söpredékkel együtt vagyunk bezárva, és arra kényszerítenek, hogy az ellenforradalomról szóló piszkos történeteiket hallgassuk. "Meg vagyunk győződve arról" - írták -, "hogy szovjet elvtársainkat nem is érdekli, hogy kit, melyik utcán és mikor fognak el. Nem fontos számukra, hogy valaki részt vett-e az ellenforradalomban vagy sem."

Csakúgy, mint a fegyveres beavatkozás korábbi szakaszában, a magyar kormány (most már Kádár János vezetése alatt) eleinte nem működött együtt a szovjet biztonsági szervekkel. Kádár próbálta meggyőzni Szerov KGB-főnököt, hogy csökkentse a letartóztatásokat, mert azoknak a kitűzött céllal ellentétes hatásuk van: A munkások még makacsabbak lettek. Kádár elmondta Szerovnak: a szolnoki körzet képviselője jelentette, hogy amikor a körzetben 40 személyt letartóztattak, a munkások képviselői eljöttek és azt mondták, hogy addig nem fognak a munkához, amíg a foglyokat ki nem engedik. Más körzetekben az a hír járta, hogy Szolnokon 6000 embert tartóztattak le... Figyelembe kell vennünk, hogy Magyarországon a tömeghangulatnak fontos a szerepe. A szovjet elvtársak és (szovjetbarát) magyar biztonsági őreink a tömegek haragját kelthetik fel.

Kádár a következőket közölte egy későbbi megbeszélésen Szuszlov és Arisztov, SZKP elnöki tanácsi tagokkal: "A szovjet katonai hatóságok olyan személyeket tartóztatnak le vidéken, akik nem a nép ellenségei, csupán politikai instabilitást mutattak... A felkelés valódi szervezőit kell megkeresni, mindenekelőtt Budapesten." Majd Kádár hozzátette: "sajnos olyan egyének, mint Király [Béla] tábornok, és Dudás [József], az ún. Nemzeti Forradalmi Bizottság korábbi elnöke, még mindig bujdosnak." Kádár "puhány" magatartása először megerősítette a szovjet vezetés korábbi aggodalmát, miszerint Kádár nem megbízható "Quisling". (Kádár megbízhatóságával kapcsolatos kételyeik miatt a szovjetek csaknem lefújták a "Forgószél" tervet is az utolsó pillanatban.)

Miután azonban Nagy Imrét deportálták Romániába, Kádár sokkal határozottabb lett. Münnich Ferenc, a magyar fegyveres erők minisztere is riadtan hívta fel a figyelmet a tömeges letartóztatások és a sztrájkok közötti összefüggésre. Szerov ezt írta: "Tegnap Münnich megint megkérdezte, hogy nem kellene-e leállítanunk a letartóztatásokat vidéken, mivel a munkások sztrájkkal válaszolnak. Különösen elégedetlenek azzal, hogy Szibériába küldik a foglyokat (ezt a BBC sugározta)."

Szerov ezt írta Hruscsovnak, Holodkovnak az indokolatlan letartóztatásokra utaló memorandumával kapcsolatban, önmagát igazolva: Szerintem semmiféle engedményt sem kellene tennünk a lázadóknak. A tapasztalat azt mutatja, hogy minél több engedményt teszünk, annál több lesz a követelőzés és fenyegetés. Csak akkor tartóztatunk le valakit, ha van konkrét, bizonyítékokkal alátámasztott adatunk a gyanúsított ellenséges tetteiről. A kék szemű, szőke Szerov - akit a brit sajtó elnevezett "Himmler legújabb orosz kiadásának" - azzal érvelt, hogy Földvári Rudolf valójában rászolgált a letartóztatásra, mert "kikiáltotta a Forradalmi Bizottságot, és rosszindulatú propagandát folytatott a Szovjetunió ellen... Beszélt a rádióban, a lázadók ellenforradalmi tevékenységét védve." (Végül az a döntés született, hogy Földvári "olyanfajta személy, aki bármilyen hatóságot szolgálna" és ezért szabadon engedték.)

A "normalizációs" folyamat lassúságát okozó másik tényező az a biztonsági vákuum volt, mely a második szovjet invázió után alakult ki Magyarországon. November 4-én az SZKP KB táviratot küldött N. Firubinnak, belgrádi szovjet nagykövetnek, hogy figyelmeztesse Eduard Kardeljt, Jugoszlávia miniszterelnök-helyettesét, hogy Nagy Imrével és csoportjával a jugoszláv nagykövetségen "kegyetlenségek történhetnek", nemcsak a reakció, hanem a forradalmi elemek részéről is. "Ezért figyelembe véve azt, hogy a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak jelenleg nincsenek biztonsági szervei, célszerű lenne Nagyékat kiadni csapatainknak, hogy azok átadhassák őket a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak Szolnokon."

Bár Kádár és a szovjet hatóságok készen álltak a "rend helyreállítására", ehhez gyakorlatilag nem volt egyetlen sértetlen magyar szervük sem. A magyar ÁVO tagjai kínzások és akasztások áldozatai lettek, vagy Csehszlovákiába, Romániába vagy a Szovjetunióba szöktek.

Kovács István, a Budapesti Pártbizottság korábbi első titkára ezt írta az SZKP KB-nek küldött levelében: "November 4. után a biztonsági szervek alkalmazottainak ezreit bocsátották el. Nem találnak új munkát és vadásznak rájuk." Sokan eleinte rendőri egyenruhával álcázták magukat. A Szovjetunióba száműzött rákosisták (a már nem működő Magyar Dolgozók Pártja vezetői) panaszt emeltek a biztonsági ügynökök elleni "megtorlás" ellen. "Az valóban igaz, hogy 1953 előtt az önálló biztonsági szervek komoly törvénysértéseket követtek el" - írta Gerő Ernő, hajdani első titkár, Hegedűs András, az előző miniszterelnök és Kovács István."De azokat az elkövetőket már rég kizárták a biztonsági szervekből, [...] a biztonsági szervek nagy része a népi demokrácia mellett elkötelezett munkásokból, kommunistákból áll, [...] de ők most az embertelen elemek martalékává válnak."

Münnich Ferenc összefüggést sejtett a letartóztatások és a sztrájkok között

Amikor az "ellenforradalmat" november 4. után leverték, számos korábbi ávós nagy buzgalommal vett részt a "fasiszta banditák" tömeges letartóztatásában. Most rajtuk volt a sor, hogy elvegyék a fegyvereket azoktól, akik előbb őket fegyverezték le. Kádár figyelmeztette Szerovot ennek veszélyességére. Kádár azt mondta, hogy a reakciósokat a biztonsági szervek korábban a kormány által elbocsátott alkalmazottai tartóztatják le. Nem előnyös, hogy ezek részt vegyenek az őrizetbevételeknél. Kádár azt mondta, hogy a BM-ben Budapesten, ahol nagy volt a biztonsági ügynökök száma, egészségtelen helyzet alakult ki, mert az ávósok között vannak olyanok, akik Rákosi alatt negatív szerepet játszottak. Ezért úgy véli, hogy ezeket a dolgozókat azonnal el kell távolítani, és más munkát kell nekik adni. Célszerűnek tartja a jelenlegi őrség vezetését feloszlatni, mert nem becsületesek.
Kádár, Szerovval ellentétben, nem hitte, hogy csupán csak az a tény, hogy valakit "fegyverrel a kezében fogtak el", elegendő az őrizetbevételéhez. Rámutatott arra, hogy a "... kormánynyilatkozatban az áll, hogy aki leadja a fegyverét és abbahagyja az ellenállást, nem kap büntetést. A magyar kormánynak nem lenne szabad ezeken a polgárokon bosszút állnia és kegyetlenül bánnia velük."

A szovjet kormányzat legalább háromszor próbálkozott a biztonsági vákuum betöltésével és a magyarországi rend helyreállításával. Először 23 szaktanácsadót küldtek az országba. Szerov tanácsára Kádár és Münnich "felkérte" az SZKP elnökségét, hogy "adják beleegyezésüket" tanácsadók küldéséhez a magyar állambiztonság, rendőrség és határőrség megerősítésére. December 3-ára kilenc tanácsadó érkezett a "központi biztonsági szervekhez", nyolc az "állambiztonság perifériális szerveihez (a bizottságokhoz)", kettő a határőrséghez, három a rendőrséghez és egy tanácsadó jött a "speciális technológia" szakértőjeként.

A szovjet hatóságok úgy döntöttek, hogy teljesen átformálják a magyar biztonsági szervek szerkezetét. Ez a reform kiterjedt a "titkosszolgálatra, a kémelhárításra és más szolgálatokra is, mind a központi, mind a perifériális területeken". Erre a magyar lakosság, a felkelők és a biztonsági ügynökök közötti kölcsönös gyűlölet miatt volt szükség. "A következő dokumentumokat készítettük elő Kádárnak... a nyilvánosság előtt minimális számú államvédelmis lesz, a többiek pedig nem nyilvános téren fognak dolgozni. Ezt azért tesszük, hogy a szervek valós számát elrejtsük, mivel mély gyűlölet uralkodik a biztonsági szervek dolgozói iránt..." Szerov még mellékelt egy javaslatot a rendőrség szervezetére és a magyar határőrség felépítésére vonatkozóan.

Gerő jelezte Andropovnak, a magyar lakosság nem látja szívesen az orosz tankokat

A Szovjetunió és Magyarország közötti "barátság és együttműködés erősítése" (amint az az október 30-i nyilatkozatban szerepel), sőt "normalizációja" nem volt egyszerű. A szovjet csapatok magyarországi tartózkodása a magyar társadalom valamennyi rétegét felháborította: a gyári munkásokat, az egyetemi hallgatókat, az értelmiség képviselőit stb. Gerő Ernő telefonon megmondta Mikojannak és Szuszlovnak október 24-én: "A szovjet csapatok érkezése a városba negatív hatással van a lakosság közhangulatára, beleértve a munkásokat is."
"A szovjet csapatok kivonása" első helyen szerepelt a munkások követelései között, amikor sztrájkoltak. Vonjátok ki a csapataitokat, és akkor letesszük a fegyvereinket és újra munkába állunk - követelték. A szovjetek viszont azt mondták: tegyétek le a fegyvert, menjetek vissza dolgozni és akkor kivonulunk. Először "teljes rendnek" kell lennie. Amint azt egy cinikus magyar csípősen megjegyezte: "A szovjet csapatok majd akkor mennek el Budapestről, amikor az utcák kövei virágba borulnak." Ennek a patthelyzetnek a felismerése október 30-án Mikojant és Szuszlovot arra a következtetésre indította, hogy az egyetlen megoldás a katonai erő bevetése. "A lázadók kijelentették, hogy leteszik fegyvereiket, miután a szovjet csapatok elhagyták Magyarországot. Tehát a békés likvidáció szóba sem jöhet."

A szovjet tankok puszta látványa ingerelte a magyarokat. Nincsenek magyar csapatok szovjet területen, miért állomásoznak tehát a szovjetek Magyarországon? - kérdezték. Különösen az újságírókat foglalkoztatta a "Szovjetunió és más országok kapcsolatának problémája" a forradalmat megelőző nyáron. Lóránt (a Népszava tudósítója) és Király István (a Csillag szerkesztője) 1956. június 17-én megbeszélést folytattak V. N. Kelinnel, a magyarországi szovjet nagykövetség attaséjával. Kelin szerint ezt mondták: Az emberek azt gondolják, hogy ha a nemzetek teljes egyenlőségének és az államok szuverenitásának elvéből indul ki az ember, akkor nem lenne szabad olyan helyzetnek előállnia, hogy a Szovjetunió a szocialista tábor vezető országa, a többiek pedig mellérendelt államok. Ennek a kérdésnek a felvetésekor Marxot, Engelst és Lenint idézik. Ez a probléma nagyobb gondot okoz a magyaroknak, mint például a magyar-jugoszláv gazdasági kapcsolatok.

A november 4-i intervenció után a szovjet vezetés sok időt és energiát áldozott egy új dokumentum megfogalmazására, amely "meghatározza a szovjet csapatok jogi státusát" Magyarországon. Néhány magyar állampolgár már 1955 telén nyíltan kifejezte a felháborodását a szovjet "speciális alakulat" ellen, amely akkor Magyarország számos pontján állomásozott. Amint Lascsenko altábornagy informálta Andropov nagykövetet (aki továbbította az üzenetet V. V. Kuznyecov, szovjet külügyminiszternek): "Az utóbbi időben magyar állampolgárok teljesen ártatlan szovjet katonákat támadnak meg és ütlegelnek." Majd leírta hat szovjet katona esetét, akiket három különböző alkalommal késekkel és kövekkel dobáltak meg este hazafelé menet. Az esetek egyikében sem jártak el a magyar hatóságok az elkövető "huligánok" ellen. Aztán A. N. Pljukhin őrnagy esetét ismertette, akit egy magyar teherautósofőr elgázolt.

Andropov azt javasolta Kuznyecovnak, hogy értesítsék a "magyar elvtársakat a Lascsenko levelében álló tényekkel kapcsolatban, és emlékeztessék őket a lakosság politikai oktatásának szükségességére, hogy [magyarázatot kapjanak] a szovjet csapatok magyarországi jelenlétéről." Továbbá javasolta a "Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok munkájának javítását, a helyi magyar lakossággal való kapcsolatok fejlesztésével (pl. koncertek, filmvetítések és közös helyi gyűlések, sportesemények rendezésével) és segítségnyújtással a termelőszövetkezeteknél és állami földeken aratásnál, mezőgazdasági gépek javításánál."

Természetesen a szovjet hadsereg is követett el kihágásokat a magyar lakosság rovására. Például 1955. december 21-én szovjet katonai egységek lőgyakorlata alkalmával Res József magyar állampolgár halálosan megsebesült Sárbogárdon. Res a környéken épített egy falat más munkásokkal. A szovjet főparancsnokság azonnal segített a családnak 6000 forint temetési segéllyel. Amikor azonban Res kétgyermekes özvegye nyugdíjat kérelmezett férje elvesztett jövedelmének pótlására, azt a választ kapta, hogy a "szovjet jogrendszer nem teszi lehetővé szovjet nyugdíj magyar állampolgárnak való kiutalását, bár a katonai hatóságok azt vallották, hogy az ő hibájukból nem került sor biztonsági intézkedésekre".

A második szovjet invázió után magyar tisztviselők egy tervezetet készítettek elő november 30-án, mely "javaslatokat" tartalmazott az október 30-án kelt szovjet nyilatkozat (A Szovjetunió és a többi szocialista ország közötti barátság és kooperáció fejlesztésének alapjairól és további erősítéséről) támogatására. A dokumentumban tárgyalt szovjet-magyar kapcsolatok 17 "fájó pontja" között szerepelt a szovjet csapatok által okozott "balesetek" gyakorisága; a kompenzációs egyezmény hiánya (beleértve magyar állampolgároknak, pl. az elhunytak hitveseinek folyósítandó nyugdíjakról, a kiesett jövedelem pótlásáról) és egy külön egyezmény szükségessége, mely definiálná a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásának célját, megoszlását, hosszát, amint azt pl. a "szovjet-lengyel nyilatkozatban kikötötték."

1957 telén valóban megkezdődött egy szovjet és magyar delegációk közötti tárgyalássorozat a hadügyi témákról, amely tavasszal is folytatódott. A végül április 26-án aláírt megállapodás meghatározta a "szovjet csapatok jogi státusát Magyarországon," továbbá a csapatok létszámát, összetételét és pontos elhelyezését. A dokumentumban nem túl hangsúlyosan szerepel, hogy a szovjetek csak "átmenetileg" állomásoznak Magyarországon, a Varsói Szerződésnek megfelelően, és addig maradnak, amíg fennáll az agresszív észak-atlanti blokk (NATO), melynek "sok bázisa és csapata van a szocialista országok határai közelében".

Történelmi Szemle 1997. 2. szám