Tito pulai beszéde

 

1956. november 11.

A Kádár-kormány azt képviseli, ami Magyarországon a legbecsületesebb

A helyzet ma meglehetősen bonyolult és nem mondhatjuk, hogy nincs bizonyos veszély arra nézve, hogy nagyobb összetűzésekre kerüljön sor - mondotta bevezetőül.

Mindenekelőtt szeretnék visszatekinteni arra - folytatta -, ami Magyarországgal és Lengyelországgal történt, hogy pontos nézeteink legyenek ezekről az eseményekről. Ezek az események nagyon bonyolultak, különösen Magyarországon, ahol az történt, hogy a munkásosztálynak és a haladó szellemű embereknek nagy része fegyverrel a kézben küzdött az utcákon a szovjet fegyveres erők ellen. Amikor a magyar munkások és haladó erők tüntetni kezdtek, majd később ellenállást tanúsítottak és fegyveres akciókat indítottak a Rákosi-féle módszerek és a Rákosi-féle irányvonal további fenntartása ellen, akkor nem lehetett ellenforradalmi törekvésekről beszélni. Mondhatjuk, szomorú és tragikus dolog, hogy a reakció itt nagyon termékeny talajra találhatott és az ügyek folyását fokozatosan saját malma felé hajthatta, kihasználva a maga céljaira azt az indokolt felháborodást, ami Magyarországon valóban fennállott.

A magyarországi és lengyelországi események okai

Nagyjából tudjátok, hogy milyen okok vezettek a magyarországi és lengyelországi eseményekhez. Vissza kell térnünk az 1948-as esztendőre, amikor Jugoszlávia először adott erélyes választ Sztálinnak, és megmondotta, hogy független akar maradni, életét és a szocializmust hazájának különleges adottságai szerint akarja építeni és nem engedi meg senkinek, hogy belügyeibe beavatkozzék. Természetesen, akkor nem került sor fegyveres közbelépésre, mert Jugoszlávia egységes volt. A különféle reakciós elemek, mivel fő erejüket a népfelszabadító háborúban felszámoltuk, nem hajthattak végre különféle akciókat. Másodszor, nekünk nagyon erős, egységes és sziklaszilárd kommunista pártunk volt, mely a háború előtti időszakban és a népfelszabadító háborúban edződött meg. Erős és edzett hadseregünk is volt és ami a legfontosabb, megvolt népünk egysége, amely mindezt formába öntötte.

Amikor a hazánkra vonatkozó igazság győzött és megkezdődött a viszonyok rendezése azokkal az országokkal, amelyek a rossz emlékű határozat után megszakították velünk a kapcsolatokat, a keleti országok vezetői azt az óhajukat fejezték ki, hogy ne emlegessük azt, amit ellenünk vétettek, feledjük el azt, ami volt. Mi ebbe beleegyeztünk, csak azért, hogy az említett országokkal a helyzet minél előbb megjavuljon.

De bizonyos embereket, akik ma ismét rágalmazni kezdik hazánkat és akik a keleti, sőt egyes nyugati országok kommunista pártjainak élén állanak, továbbra is szükséges figyelmeztetni arra, amit Jugoszlávia ellen tettek ezalatt a 4-5, sőt több év alatt is, amikor Jugoszlávia egyes-egyedül állott szemtől szembe az óriási hírverőgépezettel, amikor minden irányban küzdenünk kellett, hogy megőrizzük népi forradalmunk vívmányait és azt, amit már építeni kezdtünk, a szocializmus alapjait, egyszóval, hogy letöröljük a szennyet, amit ők különféle rágalmakkal ránk akartak kenni és hogy bebizonyítsuk, hogy hol az igazság. Figyelmeztetnünk kell őket és meg kell mondanunk, hogy akkor is ugyanezek az emberek minden lehetséges módon vádolták hazánkat azzal, hogy fasiszta, hogy mi vérengzők vagyunk, hogy tönkretesszük népünket, hogy népünk nincs velünk, és így tovább. Figyelmeztetnünk kell őket, hogy emlékezzenek és el ne felejtsék, amikor most minket akarnak terhelni azokért az eseményekért, amelyek Lengyelországban és Magyarországon történtek. Ez az alattomos törekvés azoktól a megrögzött sztálinista elemektől ered, melyeknek a különféle pártokban sikerült még mindig megmaradniuk állásaikban, akik újra meg akarják szilárdítani uralmukat és ezeket a sztálinista törekvéseket rá akarják kényszeríteni népeikre, sőt más népekre is.

A Szovjetunióval annak kívánságára és kezdeményezésére mi normalizáltuk viszonyainkat. Amikor Sztálin meghalt, az új szovjet vezetőség látta, hogy a Szovjetunió Sztálin ostobaságai miatt nagyon súlyos helyzetbe, zsákutcába került, mind külpolitikai, mind belpolitikai téren. Sztálin módszereinek erőltetésével így járt a többi népi demokratikus ország is. Megértették, hogy mindezeknek a nehézségeknek mi a fő oka.

A személyi kultusz - a rendszer terméke

A XX. kongresszuson elítélték Sztálin eljárásait és az addigi politikát, de helytelenül érveltek, hogy ez az egész dolog a személyi kultusz kérdése, nem pedig a rendszer kérdése.

Márpedig a személyi kultusz tulajdonképpen egy rendszer terméke.

Ők nem indítottak harcot a rendszer ellen, vagy ha harcoltak is ellene, inkább hallgatólag tették, mondva, hogy egészében véve minden jó volt, de Sztálin, az utóbbi időben, mivel megöregedett, kicsit bolondozni kezdett és különféle hibákat követett el. Mi már kezdettől fogva azt mondottuk, hogy itt nem csupán a személyi kultuszról van szó, hanem a rendszerről, amely lehetővé tette a személyi kultusz kialakulását. Itt vannak a gyökerek.

A bürokratagépezetben, az irányítás módjában és az úgynevezett egyelvűségben, a dolgozó tömegek szerepének és törekvésének semmibevételében, az úgynevezett Enver Hodzsákban, Sehukban és az egyes nyugati és keleti pártok vezetőiben, akik szembeszegülnek a demokratizálással és a XX. kongresszus határozataival és akik sokban hozzájárultak ahhoz, hogy a sztálini rendszer megszilárduljon. Magyarországon pedig azon munkálkodnak, hogy ez a rendszer ismét felébredjen és uralomra jusson. Itt vannak a gyökerek és ezt a hibát kell kijavítani.

[...]

Rákosi régi, de nem becsületes forradalmár

Elvtársak! Ez végzetes. Amikor Moszkvában jártunk, természetesen volt szó Lengyelországról, Magyarországról és más országokról is.

Azt gondoltuk, hogy Rákosi uralma és Rákosi maga semmiféle adottságokkal nem rendelkezik ahhoz, hogy vezesse a magyar államot és belső egységet teremtsen, hanem ellenkezőleg, nagyon súlyos következményekhez vezetheti.

Sajnos a szovjet elvtársak nem hitték el ezt nekünk. Azt mondották, hogy Rákosi régi forradalmár, becsületes és így tovább. Régi, az igaz, csakhogy ez nem elegendő.

Becsületes-e? Azt hiszem, amennyire ismerem, ezt sem állíthatnám, különösen a Rajk-per és a többi dolgok után. Számomra ezek a legbecstelenebb emberek a világon.

A szovjet elvtársak azt mondták, hogy Rákosi okos, hogy sikere lesz, és nem tudják, ki másra támaszkodhatnának abban az országban. Éppen azért, mert mind állami, mind pedig pártpolitikánk a másik belügyeibe való beavatkozást ellenzi és azért, hogy újra ne kerüljünk összeütközésbe a szovjet elvtársakkal, nem kértük eléggé a szovjet vezetőket, hogy tegyék félre az ilyen együttest, mint amilyen Rákosi és Gerő. Amikor Moszkvába mentem, nagy volt a meglepetés, amiért nem Magyarországon keresztül utaztam. Én éppen Rákosi miatt nem akartam keresztülutazni Magyarországon. Azt mondottam, hogy még akkor sem mennék Magyarországon át, ha úgy az út háromszor rövidebb lenne.

Mikor ebben az országban egyre erősebb és erősebb elégedetlenség tört ki, éppen a kommunisták soraiban, amikor követelték, hogy Rákosi távozzék, a szovjet elvtársak látták, hogy így tovább nem lehet, megegyeztek, hogy Rákosi menjen. De hibát követtek el, mert nem engedték meg, hogy Gerő és Rákosi többi hívei is menjenek, akik a nép előtt kompromittálták magukat.

Rákosi menetelét Gerő maradásához kötötték. Ez pedig hiba volt, mert Gerő semmiben sem különbözött Rákositól.

Ugyanazt a politikát folytatta és ugyanazokért a hibákért felelős, mint Rákosi. Mit tehettünk mi akkor, elvtársak? Láttuk, hogy a dolgok nem mennek rendjén.

Amikor a Krímben voltunk, véletlenül Gerő is ott termett és véletlenül találkoztunk vele. Beszélgettünk is. Gerő elítélte a korábbi politikát és azt mondotta, hogy hibás volt az a politika, mert rágalmazták Jugoszláviát, egyszóval hamut szórt a fejére és kérte, hogy állítsuk helyre a jó viszonyokat, ígérvén, hogy az összes előbbi hibákat kijavítják és hogy nem térnek vissza többé a régihez.

Mi meg akartuk mutatni, hogy nem vagyunk bosszúállók és nem vagyunk szűkkeblűek, beleegyeztünk, hogy beszélgetünk Gerővel és a Magyar Dolgozók Pártjának küldöttségével, amikor az Jugoszláviába jön.

Helyre akartuk állítani a kapcsolatokat a Magyar Dolgozók Pártjával, mert reméltük, hogy majd így, a magyar pártot el nem szigetelve, könnyebben hatunk szabályszerű belső fejlődésükre. Csakhogy a dolgok már meglehetősen messzire mentek, amit nem tudtunk. Gerő Jugoszláviába jövetele és közös nyilatkozatunk már nem segíthetett. Az emberek Magyarországon már nem tűrték a sztálini elemeket, akik még tartották a hatalmat. Követelték eltávolításukat és követelték az áttérést a demokratizálódás útjára.

Gerő újra megmutatta igazi arculatát

Amikor a magyar küldöttség Gerővel az élén visszatért hazájába, Gerő - mivel súlyos helyzetbe jutott - újból megmutatta előbbi arculatát. Azt a százezernyi tüntetőt, akik akkor még tüntetők voltak, csőcseléknek nevezte és megsértette majdnem az egész népet. Képzeljétek el, mennyire vak volt ez az ember és milyen vezető lehetett! Egy ilyen válságos pillanatban, amikor minden forr és amikor az egész nép elégedetlen, csőcseléknek meri nevezni azt a népet, amely között óriási számban, sőt talán többségében kommunisták és ifjak vannak. Ez elegendő volt ahhoz, hogy a lőporos hordó meggyulladjon és felrobbanjon. Most nem arról van szó, hogy azt vizsgáljuk, ki sütötte el az első puskát...

Végzetes hiba volt a szovjet haderők behívása abban az időben, amikor még fegyverben voltak a tömegek, más ország katonaságát hívni, hogy leckét adjon az illető ország népének, még akkor is, ha lövöldözés előfordult. Nagy hiba volt. Ez még jobban felbőszítette a népet és így került sor a spontán felkelésre, amelyben a kommunisták akaratukon kívül is együtt találták magukat a különféle reakciós elemekkel.