Egy kritikus halála - gyönge regény páratlan karrierje

Hetek óta a német könyvkereskedők bestsellerlistájának élén áll Martin Walser új könyve, a június végén megjelent Tod eines Kritikers (Egy kritikus halála). A kiemelkedőnek, de még csak átlagon felülinek sem minősíthető mű sikere elválaszthatatlan attól a politikai környezettől, amelyben piacra került.

Az utóbbi hónapokban Németországban is a belpolitika homlokterébe került antiszemitizmusról van szó, amely elsősorban a Szabad Demokrata Párt (FDP) egyik alelnökének vitát kavaró nyilatkozataival vált időszerűvé. Az illető, Jürgen Möllemann, az FDP erős emberének számít, elvégre a legnépesebb (észak-rajna-vesztfáliai) tartományi szervezet élén áll, ráadásul évtizedek óta elnöke a Német-Arab Társaságnak. Emiatt a németországi zsidó közösség mindig is gyanakvással szemlélte a bajuszos, ejtőernyős ugrásairól híres liberális politikust, az "arab lobby" vezérét látva benne.

Möllemann április-májusi kijelentései, majd egy magát durva antiszemita és Izrael-ellenes kirohanásokra ragadtató szíriai származású politikus tervezett (ám utóbb meghiúsult) befogadása az FDP-be képezte azt a szellemi légkört, amelyben május végén robbant a bomba: a Frankfurter Allgemeine Zeitung megtagadta Walser új könyvének előzetes közlését. Frank Schirrmacher, a tárcarovat vezetője (s egyben a FAZ öttagú szerkesztő bizottságának egyik tagja) arra hivatkozott, hogy a mű a gyűlölet dokumentuma, antiszemita szellemiséget áraszt, benne "kivégeznek" egy zsidó kritikust.

Nos, a 218 oldalas regényen túljutva az olvasóban egy érzés bizonyosan megfogalmazódik: Walsert rettenetes indulat feszíti, s ez az indulat a kritikusok ellen irányul - akiket a regényben André Ehrl-König személyesít meg. Az utóbbi habitusának vonásaiból, beszédmódjának kigúnyolásából, televíziós műsorának megrajzolt rituáléjából egyértelműen azonosítható az utóbbi húsz év legismertebb, legbefolyásosabb és leginkább rettegett ítésze: a lengyel származású Marcel Reich-Ranicki.

A kritikus egész családja Auschwitzban pusztult el a 40-es években - ám ebből arra következtetni, hogy Walser regénye (illetve maga az író) antiszemita volna, túlzásnak tűnik. A műben megkapja a magáét a Rainer Heiner Henkel álnéven szereplő Walter Jens, a sztárkritikus súgója és rossz szelleme is. Mégsem jutott senkinek az eszébe, hogy emiatt "németellenes" gondolkodást vessen Walser szemére. (Nota bene az is kiderül, hogy Ehrl-König sem lett gyilkosság áldozata, egyszerűen csak eltűnt a nyilvánosság elől pár hétre.)

A regény fogadtatása, a körülötte támadt irodalmi és közéleti vihar több dologra is rávilágít. Egyrészt arra, hogy németek és zsidók viszonya ma (60 évvel a Wannsee-konferencia és a holokauszt után) is roppant kényes: alighanem még jó néhány évtizednek kell eltelnie ahhoz, hogy ez a viszony normalizálódjon, vagy legalábbis elinduljon a normális felé.

Másrészt egyes irodalmi szakemberek úgy látják: a német kulturális elit egy csoportjában régóta forr az ellenszenv a zsidó-keresztény hagyomány ellen, e hagyománynak tulajdonítja a nemzet "feszengését", kellemetlen közérzetét. Az utóbbi évtizedben e csoport képviselői egyre kevésbé tesznek lakatot a szájukra, és már-már nyíltan hangoztatják azt, amit a német szélsőjobb már a 60-as évek óta gondol: a nemzeti öntudat visszanyeréséhez vezető út csakis akkor válik szabaddá, ha az Auschwitzra való emlékezés kizárólag a zsidók feladata lesz. (Jó példa volt eme lappangó "öntudatra" az egykori kényszermunkások kártalanítása körüli huzavona. Noha a mintegy másfél millió idős érintettnek alig 15 százaléka zsidó, a német gazdaságon belül az uralkodó vélemény körülbelül így hangzott: a zsidók már annyi bőrt lehúztak rólunk, most már fogják be a szájukat - nem fizetünk többet!)

A harmadik vonulat Schirrmacher és Walser viszonya. Ők ketten négy éve még igen jó viszonyban voltak, amire jellemző példa, hogy a német könyvkiadók és könyvkereskedők Béke-díjának átadásakor a FAZ szerkesztője méltatta a kitüntetett írót a frankfurti Pál-templomban. Walser válaszát Schirrmacher lelkesen tapsolva fogadta, holott az író már ott meglóbálta az "Auschwitz nevű erkölcsi bunkósbotot, amelyet egyesek öt évtized után is a németek fejéhez vágnak". Most viszont a szerkesztő azzal tagadta meg a regény előzetes közlését, hogy az tápot ad annak az előítéletnek, miszerint a véleményformálás zsidó ellenőrzés alatt sínylődik, amely meggátol minden kritikát. Schirrmacher pálfordulását alighanem csak egy Walserrel folytatott nyílt párbeszéd tudná megvilágítani - ám erre (egyelőre) hiába vár a német közönség.

Nem hiányzik könyvespolcáról?
Antiszemita közbeszéd Magyarországon 2000-ben