Kissinger: sztár, diplomata

Egy olyan időszakban, amikor az Egyesült Államok külpolitikáját különös intenzivitás jellemzi, érdemes kézbe venni a máig legismertebb amerikai diplomatáról, a nyolcvanadik születésnapját ezekben a hetekben ünneplő Henry Kissingerről írt életrajzot. Az egyik vezető amerikai újságíró, Walter Isaacson által jegyzett könyv számos olyan történetet idéz fel, amelyek jól illusztrálják: a demokratikus berendezkedés önmagában nem garantálja azt, hogy a politikai vezetők valóban tisztán és átláthatóan gyakorolják a hatalmat.

Ilyen valószínűleg tényleg csak Amerikában történhet meg: egy a náci Németországból az Egyesült Államokba menekült zsidó család fia mindenféle szülőktől örökölt kapcsolat nélkül új hazája - és ezzel együtt a világ - egyik legbefolyásosabb, legismertebb és legnépszerűbb politikusa lesz. Utóbbi jelző sem túlzás: egy 1973-as közvélemény-kutatás szerint ugyanis abban az időben Henry Kissinger külügyminiszter volt az Egyesült Államok legnépszerűbb politikusa. S nemcsak az újságolvasó, tévénéző polgárok, hanem egyes politikustársai körében is. Olyannyira, hogy még a Kongresszusban is elhangzott olyan javaslat: változtassák meg a törvényeket, hogy külföldi születésű személyek - így Kissinger is - választhatók legyenek az elnöki posztra.

Kissinger ugyan 1977 óta nem töltött be komoly kormányzati pozíciót, ismertsége és tekintélye azóta sem csökkent: nemrég a szomszédos Ausztriában vett részt egy uniós kérdésekkel foglalkozó konferencián, amelyet az osztrák államfő nyitott meg, és ahol természetesen ő - mármint Kissinger - volt a sztár. (Beszámolók szerint Kissinger arról beszélt a konferenciához kötődő egyik ebéden, hogy Amerikában egyáltalán nem viseltetnek olyan tartózkodással Európa iránt az iraki válsághelyzetről kialakult véleménykülönbségek miatt, mint ahogy azt az öreg kontinensen vélik.)

Barátok helyett kapcsolatok

Lenyűgöző, valóban megörökítésre méltó életpálya, Walter Isaacson vaskos életrajzi könyve azonban sokkal inkább egy ellentmondásos személyiségről és annak szintén sok vitát kiváltó politikájáról szól, mint egy ragyogó karrierről. Ha van ember, akire illik az a közhely, hogy senki nem lehet közömbös vele szemben, hogy csak gyűlölni lehet vagy rajongani érte, akkor az Kissinger. Zseniális, szellemes, elbűvölő, paranoiás, sértődékeny, hazudózó, kétszínű - ezek mind olyan jelzők, amelyeket volt kollégák, ismerősök mondtak róla.

Isaacson könyvét olvasva csak kapkodja a fejét az ember: hol egy magabiztos, agyafúrt ember képét látjuk magunk előtt, aki elbűvöli az amerikai establishment tagjait és a világ vezető politikusait, hol pedig egy behízelgő talpnyalót, aki főnöke - jelesül az amerikai elnök, Richard Nixon - zsidózó megjegyzéseire is csak bólogat, és azt ismételgeti: igenis, elnök úr. Az is jellemző - legalábbis az életrajzból ez tűnik ki -, hogy Kissingernek valójában nincsenek igazi barátai. Helyette kapcsolatai vannak, méghozzá a legmagasabb körökben: a média, a politika és az üzlet világában.

Számos előnytelen tulajdonsága ellenére Kissinger mégis vitathatatlanul az utóbbi évtizedek egyik legtehetségesebb diplomatája és külpolitikai gondolkodója. Az 1968-ban megválasztott Nixon nemzetbiztonsági tanácsadójaként és később külügyminisztereként az ő érdeme volt, hogy az Egyesült Államok stabil világpolitikai pozícióval rendelkezett a vietnami háborúban elszenvedett kudarcot követően is. Egyik legbriliánsabb húzása kétségkívül a kínai nyitás volt, amellyel elérte, hogy Amerikának külön-külön jobb viszonya volt a két kommunista nagyhatalommal, Kínával és a Szovjetunióval, mint azoknak egymással.

Lehallgatások és állandó titkolózás a Fehér Házban

A titkolózásra hajlamos Nixon

A bravúros diplomáciai húzások ellenére ugyanakkor Kissinger tevékenységének egyértelmű árnyoldala volt, hogy - Nixonnal egyetemben - nagy ívben tett a demokratikus kormányzás követelményeire. Így aki elolvassa a róla szóló életrajzot, egyben le is számolhat azzal az illúzióval, hogy a demokratikus berendezkedés egyben a tiszta és átlátható politika garanciáját is jelenti. Isaacson könyvében részletesen foglalkozik azzal, ahogy a paranoiára, titkolózásra egyaránt hajlamos Nixon és Kissinger hogyan vették semmibe ezeket az írott és íratlan szabályokat.

A kínai kapcsolatfelvétel, Nixon moszkvai útjának előkészítése és az észak-vietnamiakkal való tárgyalások például mind-mind úgy zajlottak, hogy azokról az amerikai külügyekkel hivatalosan megbízott külügyminiszter, William Rogers semmit nem tudott. El lehet képzelni, mennyire volt akkor tájékozott ezekben az ügyekben a végrehajtó hatalom ellenőrzésére hivatott törvényhozás vagy az amerikai közvélemény.

Az elnök és tanácsadójának titkolózásra való hajlama eredményezte azt az éveken át tartó lehallgatási sorozatot is, amely azt követően indult, hogy a The New York Times cikket jelentetett meg a Fehér Ház által a közvélemény elől szintén eltitkolt kambodzsai bombázásokról. (A lényegében eredménytelen bombázásokkal akarták szétrombolni a feltételezett észak-vietnami és a Vietkong utánpótlásbázisokat Kambodzsában.) Amikor a tekintélyes liberális lap lehozta a cikket, Kissinger annak ellenére dührohamot kapott, hogy az írás akkor nem kapott nagy figyelmet, és az ügyből csak évekkel később lett botrány.

A kiszivárogtató személy megtalálására az FBI közreműködésével indított lehallgatási programban Kissinger több munkatársának telefonját is megfigyelték. Volt, akit még hónapokkal azután is lehallgattak, hogy távozott a Fehér Házból. A lehallgatásokra semmilyen bírói vagy egyéb engedélye nem volt a Fehér Háznak, és amikor a megfigyelések nyilvánosságra kerültek, maga Kissinger is bűnbánóan nyilatkozott az ügyről.

Az erkölcs lovagjai és a realista politikus

Sokszor és sokan megvádolták Kissingert azzal is, hogy diplomáciai tevékenysége során az erkölcsi és emberi jogi szempontokat nem veszi figyelembe. 1988-ban a Nobel-díjasok egyik párizsi találkozóján is támadás érte hatalomorientált és erkölcs nélküli szemléletét. Egyvalaki pedig egyenesen népirtással és tömegmészárlással vádolta meg Kissingert a zárt ajtók mögött zajló ülésen.

Kissinger a vádakra reagálva először gyermekkoráról kezdett beszélni. Elmondta, hogy a holocaust során több rokonát is megölték, így volt módja megismerni a népirtás természetét. Hozzátette azt is: "az emberi jogok keresztes lovagjai és a békeaktivisták" könnyen követelik azt, hogy a világ tökéletes legyen. "De a politika kidolgozója, akinek a valósággal kell szembenéznie, megtanulja, hogy az elérhető legjobb érdekében kell cselekednie ahelyett, hogy az elképzelhető legjobbat keresné" - válaszolta Kissinger a támadásokra, hozzátéve, hogy a nagy célokat csak tökéletlen lépésekkel lehet elérni.

Az általa elmondottak alapján nem meglepő, hogy az 1989-es Tienanmen téri véres események után szinte ő volt az egyetlen olyan amerikai közszereplő, aki amellett érvelt, hogy az emberi jogok durva megsértése és a világ közvéleményének felháborodása ellenére is fenn kell tartani a jó kapcsolatokat Kínával. Kissinger ugyan mindvégig hangsúlyozta, hogy elítéli az erőszakos eseményt, de a világpolitikai egyensúly fenntartása érdekében szerinte nem szabad hagyni, hogy megromoljon a kommunista Kínával való viszony.

Százötven interjú, bizalmas dokumentumok

Az Egyesült Államokban a kilencvenes évek közepén, Magyarországon pedig néhány éve megjelent vaskos - több mint hétszáz oldalas - könyvnek nemcsak szereplője, hanem írója sem akárki. A korábban a Time magazin főszerkesztő-helyetteseként és a CNN egyik vezetőjeként dolgozó Walter Isaacson történészi alapossággal és a legjobb újságírókra jellemző szívóssággal dolgozta fel a témát. Mintegy 150 emberrel készített interjút, és rengeteg iratot, dokumentumot használt fel munkája során.

Könyvének különös jelentőséget ad az, hogy olyan, a Nixon-érához kötődő iratok másolataihoz is hozájutott, amelyek a nyilvánosság elől még hosszú évekig el lesznek zárva. Így hitelesebben tudta rekonstruálni az akkori eseményeket, igaz, munkáját nagyban nehezítette Kissinger és Nixon már-már beteges hajlama a titkolózásra. Ez ugyanis azt eredményezte, hogy egyes politikai lépésekről vagy hamis feljegyzéseket készítettek az irattár számára, vagy pedig egyáltalán nem is rögzítettek semmit az adott ügyről.

A könyv másik nagy értékét az elemző megjegyzések adják. Isaacson láthatóan képben van az elmúlt évtizedek amerikai történéseit illetően, és így amellett, hogy részletesen beszámol Kissinger diplomáciai tevékenységéről, magabiztos, távolságtartó elemzéseket is közöl a nagyobb eseményekről. A történések hiteles bemutatása, az elemzések és a színes történetek, politikai anekdoták nagyszerű olvasmányélményt nyújtanak, amelyen még a könyvben sajnos szép számmal előforduló fordítási, helyesírási és elírási hibák sem tudnak sokat rontani.