Carl Orff nagy lélegzetvételű művet írt, amelynek fénye mintha fokozatosan tompulna az agyonhasználtságtól. Nemcsak zenészek egész sora dolgozta fel/át (pl. Ray Manzarek, a Doors együttes egykori billentyűse), de időről-időre a tánc koreográfusokat is megihleti, lásd a pécsi, vagy a győri balett előadásait. A híres középkori versgyűjtemény 1803-ban került elő a benediktbeureni könyvtárból, s mivel a helység latin neve Bura Sancti Benedicti, innen ered a Carmina (dalok) szó után a Burana jelző. A középkori diák dalok nagy válogatásában éppúgy megtalálhatók a szerelmi dalok, a moralizáló természetűek, a szatirikusak és paródiák, és azok a versezetek, amelyek a leghíresebbek, a kocsmai énekek, a pompás bordalok. Carl Orff ezeket tette halhatatlanná.
A Thália Színház színpadát teljes egészében száraz fűszőnyeg borítja, amelybe zizegve másznak az előadás figurái, kiket a Juronics által megkongatott harang szava hív elő. A barna ruhás, koszos képű férfiak és nők a jól ismert nyitányra kezdik táncukat, tátogva közben az O, Fortunát. A szereplők az élet kicsit tudatlan, de azért boldogságra váró fiataljai, akik megpróbálják megtapasztalni a szerelmet és az örömöt, megérteni a halált, értetlenül és éretlenül, amolyan ősemberes kíváncsisággal és félelemmel szemlélik világukat.
Van egy kívülálló, egy üveggel a kezében botorkáló vékony termetű lány, aki akkor bukkan föl, mikor a tánckar női tagjai megmosakodtak egy lavór vízben, és éppen kezdenének belemelegedni egy viháncolósabb lubickolásba. Csak egy lány törődik az alkoholista-öngyilkosjelölttel, aki megpróbálja megfüröszteni, amiből az egy igen precíz és elemelt jelenetbe menekül: négy padon úgy táncol, hogy azok egyre-másra dőlnek fel, de ő mindig az utolsó pillanatban átrebben egy másik padra, amit a másik, figyelmes és gondoskodó lány tett a mélybe lépő elé. Bár kihagyta volna Juronics az elején az üveges belépőt, és úgy kezdi, ahogy folytatta...
Ezután a nők és a férfiak is bemutatkoznak táncukkal, hogy utána a gerincüktől az arcukig feketére festett férfiak és fehér ruhás, megfürdött nők egymásra találva egyesüljenek. A szerelem iskolája után táncolva jő az álruhás halál, majd egy hatalmas aranyszínű korongot terítenek le a fűre, ami nyomban valami férfias játékot gerjeszt. A kupákkal táncoló férfiak mozgásvilága kicsit elüt a többitől, mivel itt egyszerűbb és kisebb mozdulatokat használnak, mégis hatásosabb a tökéletesen kivitelezett, bár jelentéstartalmat nem hordozó balett mozdulatoknál. Ebben az aranykorongban találkozik párjával a magányos lány, s násztáncot járnak. Az elején behozott üvegben virág sarjadt, az arany korong pedig felemelkedik. Majd minden átmenet nélkül a lányt holtan találjuk, és a társulat belekezd az O, Fortuna táncba, miközben az egész darab alatt vastagon lelógó láncfüzérek (amit néha behúztak a színpad közepére és megcsörrentettek) nagy zajjal lezuhannak.
A darab technikailag tökéletesen kivitelezett, a mondanivaló hiánya buktatja meg. Könnyen válhat közönségsikerré, mivel Carl Orff mesterien megalkotott zenéje végig a hátán viszi a darabot, amely azonban ötlet híján csak egy közhelyes, semmitmondó táncelőadás. Juronics tehetsége táncos-koreográfusként nyilvánvaló, így lelkünkben kérdő- és hiányjelet hagy: a Carmina Burana ennél azért monumentálisabb.
[doda]