Magyar Maradona

Bácsi Sándor, a be nem teljesült futballtehetség megjárta a heroin és a börtön poklát .

Schróth, Bácsi, Katona - diktáltam valamikor 1989 tavaszán a hajdani Esti Hírlap gépírójának az Újpest csatársorát, a papíron pedig azt láttam viszont: Schróth bácsi katona. Ez nem egy mondat, hanem három név volt - mondtam, komoly meglepetést szerezve a hölgynek, aki néhány hónappal később azzal nyitotta rám az ajtót: most már tudja ám, ki az a Bácsi Sándor. Ő a legjobb magyar focista. A vélemény persze elhamarkodott volt és túlzó, de a húszéves fiatalember 1989. november 15-én szűk félórányi játékkal valóban ügyeletes zsenivé lépett elő. Történt ugyanis, hogy Bicskei Bertalan szövetségi kapitány a spanyolok elleni, 4-0-ás vigasztalan vesztésre álló sevillai világbajnoki selejtező 64. percében Fischer Pál helyett az Újpest ifjú támadóját küldte a pályára, és bár az eredmény nem változott, végre volt egy emberünk, aki bebizonyította a diadalittas hazaiaknak: még nálunk sem felejtett el mindenki focizni. A rutinos klasszis Chendóval az élen bohócot csinált a komplett spanyol védelemből, ennek dacára legközelebb másfél év múlva, Argentína ellen Rosarióban került be a válogatottba. Többé pedig soha. (Karrierjének másik argentinos vonása, hogy útja némileg hasonlít Maradonáéhoz: Bácsi is roppant tehetséges volt, de nem a csúcsra jutott, hanem a droghoz, mint az isteni Diego.)

Így viszont visszatalált a futballpályára, a másodosztályú REAC edzéseit látogatja. Hogy milyen minőségben, azt még ô sem tudja pontosan. Egyelőre tanácsaival segíti a rákospalotai csatárokat - és saját magát, hiszen élvezi a miliőt, a mozgást, a napfényt, és ha a minap felfedezett pajzsmirigy-betegségéből sikerül kilábalnia, talán még a futballal is újra megpróbálkozik. Ez egyelőre persze nem több sejtésnél, 33 évének minden öniróniájával ki is jelenti magáról: olyan öreg, hogy amikor megszületett, a Normafa még csemete volt. Három hét alatt mégis fogyott öt kilót, és ha még háromszor három alatt még háromszor ötöt fogyna, akár a palotai drukkerek is a csodájára járhatnának: lám, Bácsi Sanyi még nem Sanyi bácsi.

Bár az ô története már akkor is különleges, ha soha többé egyetlen gólt se rúg. Még kapufát se. Szögletet se. Hiszen oda jutott, ahová nagyon kevesen - sajnos persze egyre többen -, de vissza is tért onnan. Becsült adatok szerint egyedüliként - a tízezerből.