A kínai meghal az asztalnál

Valóban rosszabb a kínai fokhagyma a magyarnál? És a méregdrága francia jobb mindegyiknél? Kíméletlen fokhagymateszt.

Mert ha valahol szóba kerül a fokhagyma, valaki mindig akad, aki egészen biztosan tudja, hogy a kínai sokkal rosszabb mint a magyar, de ha rákérdezünk, általában kiderül, a két fajtát sosem hasonlította össze. Viszont ismer valakit, aki már olvasott egy cikket, aminek az írója egyszer összekóstolta kettőt, és. Ezzel a típusú meggyőződéssel nehéz vitába szállni, ezért nekiláttunk, és beszereztünk nem kettő-, de négyféle fokhagymát, magyart, kínait, argentint, franciát, (bár 600 fokhagymafajta van, erről bővebben az alapanyag-ismertetőben írunk, de a magyar piac sajátosságait és lehetőségeit vizsgáltuk és itt ezek a jellemzőek).

Első körben kenyérrel és szalonnával, a másodikban olívaolajjal, spagettivel fogyasztottuk. Ez az alaposság talán remekül hangzik, de a helyzet az, hogy a főzős tesztre azért volt szükség, mert nyersen alig mutattak különbséget a hagymák.

A nyers fogyasztásban az évnek ebben a szakában nem túl sok köszönet van, el kell fogadni, hogy a tél végén már nem a legjobb arcukat mutatják a gyakran nem is megfelelő körülmények között tárolt növények: kivétel nélkül mindegyik haragosan csípős volt, némelyik enyhén keserű, nem azt az üde, könnyű fokhagyma ízt kaptuk, ami miatt ezt a zöldséget hatezer éve imádja az egész világ. De fokhagymát egész évben szeretnénk fogyasztani. Főzve viszont elvált az ocsú a búzától, és noha csak minimális hőkezelést kapott a hagyma (egy-egy percig melegítettük olívaolajban, hogy kioldódjanak az ízek, de a kényes illóolaj ne menjen kárba), ott már nem volt nehéz megkülönböztetni a versenyzőket.

Első menet

Kínai fokhagyma

A magyar fokhagymatermesztők legfőbb ellenségeként kezelt kínai szállítmány nyersen egyáltalán nem kelti azt az erőtlen, mihaszna benyomást, amit az ember a negatív propaganda után vár. A pici, kövér gerezdek könnyen pucolhatóak, és a politikai inkorretség jegyében sárga a héjuk. Nem a mezőny legkarakteresebb darabja, de van benne íz, jellegzetes fokhagyma illata is. Csíp, de hát nyersen mindegyik csípett, ennek legfeljebb volt még egy kis kesernyés mellékíze a végén.

Magyar fokhagyma

Semennyi illata nem volt, íze is csak nagy sokára mutatkozott meg, akkor viszont rendesen odatette magát: szem könnybe lábad, nyelv kétségbeesetten követel egy kisebb, de inkább nagyobb darab szalonnát. A szalonna segített abban is, hogy a markánsan keserű utóízt eltüntessük. A gerezdek hosszúkásak és vékonyak voltak, sok volt köztük a nagyon kisméretű (mindenki, aki kénytelen volt valaha nagy mennyiségű fokhagymát pucolni, tudja, hogy a túlságosan kis gerezd maga a sátán, a nagy gerezd pedig jó barát).

Argentin fokhagyma

Itt valami probléma lehetett a tárolással. A gerezdek nagyon szépek, kövérek, aranyszínűek, viszont fölvágva nagyot üt a dohos és állott pinceszag, ez nyersen nem sok élvezeti értékkel nem bír, csíp mint a veszedelem, és keserű.

Francia fokhagyma

A mezőny nagy reménysége, nemcsak azért, mert a legszebb gerezdjei ennek vannak, hanem mert ha valami négyszer annyiba kerül, mint a mezőny többi tagja, akkor ott illik magasra tenni a lécet. Nos, nyersen itt csak a brutális csípősség van, de olyan, hogy leviszi az ember fejét. Ez eddig azért nem kunszt, ezt a többi is tudja, no meg ha csípősre vágyunk, akkor úgysem itt, hanem az habanerók, meg dorset nagák között fogunk sírva dorbézolni. Amit viszont a francia fokhagyma tudott, az a nagyon finom, karakteres, zöldhagymás zamat, és a keserűség teljes hiánya.

Forrás: [origo]

Képgalériáért kattintson a képre

Második menet

Mivel a nyers kóstolás önmagában túl sokat nem árult el a tételekről, másnap tartottunk egy aglio-oliós visszakóstolást is.

A rövid hőkezelésen átesett hagymák közül a kínai elvérzett. Amikor az ember a se íze se bűze szófordulatot hallja, valami ilyesmire kell gondolni: a fokhagymának semmiféle jellemző íz vagy illatjegye nem jelentkezett a spagettin. De tényleg semmi, egyszerű olajos tésztát ettünk. Utána az argentin verzió végzett, ennek illata is, és íze is volt ugyan, de nem különösebben meggyőző.

Szemben a francia és magyar növényekkel: mindkettő őszinte, hamisítatlan fokhagyma illattal taglózza le az embert, tisztességes, erős, karakteres ízzel. A francia kifinomultabb volt valamivel, a nyers kóstoláskor érzett zöldes, üde íze itt is szépen kijött. A magyar fokhagyma ebben ugyan nem tudott vele versenyezni, de panaszra nem volt ok ott sem.

A magyar fokhagyma állta a nemzeti romantika táplálta legenda próbáját, íze kitartóbb a kínainál, és bár a francia izgalmasabb, de négyszer annyiért teszi azt.