A divattervező, aki piacot is csinál - interjú Makány Mártával

Kegyetlenül jó a Hunyadi téri piac, te ezt tudtad?- kérdeztem Mautner Zsófitól, aki tudta, sőt azzal döbbentett meg, hogy ez nagyrészt a közelben lakó divattervező, Makány Márta műve. Hogyan változtathatja meg a belevaló vevő egy egész piac kínálatát?

Táfelspicc: Önről nem sokan tudják, hogy nagy piacozó. Hogyan alakult ki ez a hobbi?

Makány Márta: Mindig szerettem piacra járni, és amikor ideköltöztem az egyik szomszédos utcába, természetesen kerestem egy piacot a környéken. Addig én is úgy voltam vele, mint az emberek 99 százaléka: ha azt mondják nekik, hogy Hunyadi tér, fogalmuk sincs arról, hogy hol van, vagy hogy van ott egy piac. Én is csodálkoztam annak idején, majd elkezdtem idejárni: minden szombaton reggel mentünk az Ecserire a culinarisos Bogáti Zoltánnal, és előtte itt bevásároltunk. Később elköltöztem, de rendszeresen visszajöttem ide vásárolni.

T: Miért?

MM: Mert ez igazi piac. Vannak igazi nénik meg bácsik, vannak két marék cseresznyék és érdekes dolgok, asztalról árulnak, és szabad hangulata van az egésznek.

Én egyébként mindenhol elmegyek piacra, akár vidéken járok, akár külföldön. ha van egy szabad szombatom, akkor tanulmányi kirándulásokat csinálok a budapesti piacokon, megnézem a biopiacot, a Lehel piacot. Két piacra járok folyamatosan, az egyik a Hunyadi, a másik a Fény utcai. Erre a kettőre kimegyek hét közben is. Egyáltalán nem veszek zöldséget, húst, tejet máshol, csak piacon, és csak olyantól, akinek voltam a gazdaságában.

Tehát családot is látogatok.

T: A Hunyadi téri piac mai kinézetében és kínálatában állítólag önnek is komoly szerepe volt. Hogyan történt ez? Hogy lehet elérni, hogy egy piacon az emberek azt termesszék, és olyan árut kínáljanak eladásra, amilyet szeretnénk?

MM: Annyiban mindenképpen van szerepem a jelenlegi kínálat kialakulásában, hogy én éveken keresztül ide jártam, törzsvendég voltam, mindenkivel beszélgettem. Összebarátkoztunk a termelőkkel. Aztán tíz éve itt nyílt az első Culinaris, a Zoli árult jó minőségű vetőmagokat is. Én meg vettem magokat, és odaadtam ajándékba azoknak a piacozóknak, akik termelnek is, hogy legyenek itt olyan dolgok, amiket én szeretnék. Például különböző színű paradicsomok, okra, mindenféle paprika, különböző padlizsánok, sokféle bazsalikom. Nincs olyan piac ma Budapesten, ahol ilyen mennyiségben termelnek bazsalikomot, koriandert - olyan dolgokat, amelyek más piacon vagy nem léteznek, vagy ha léteznek, akkor import.

T: Nem néztek furcsán, amikor odaállított a magokkal?

MM: Hát az azért nem a semmiből jött, akkor én már évek óta itt vásároltam, beszélgettem az emberekkel. Én voltam az aranyos művésznő, aki mindig beszélgetett velük, és szép fokozatosan adagoltam a dolgot. Nagyon sok mindenről fogalmuk sem volt, hogy mi az, úgyhogy voltak az elején harcok. Megkóstolták például a rukolát, és mondták, hogy ez borzasztó, ki az, aki ezt megvenné. De például aki a legtöbbféle paradicsomot termeli most, még mindig tőlem kérdezi, hogy ez tényleg finom? Mondom neki, hogy hát kóstolja meg. De nem kóstolja. Több olyan dolog is van, amit nem esznek meg, csak termesztik. A rukola mellett a mángold vagy a lila krumpli is ilyen. Szokatlan nekik, meg nem ennék, de termelni termelik, mert rájöttek, hogy el lehet adni. Sokáig nem akarták elhinni, hogy a hülye pestiek meg fogják venni ezeket a dolgokat. (nevet)

T: Mindenkinek adott magokat, vagy volt valami feltétel, amelynek meg kellett felelni?

MM: Igyekeztem kiszűrni azokat, akik nem termelők. Ezen a piacon is jól beazonosítható, hogy ki az, aki nem termelő. itt is ugyanaz a háromféle ember ad el, mint az összes többin. Az egyik csoport, amelyik itt lakik a szomszéd utcában, van egy őstermelői igazolványa, és reggelente kimegy a Nagybanira bevásárolni, aztán azt az árut adja tovább. Én tőlük elvből nem vásárolok. Nem azért, mert ne szeretném őket, csak az nekem nem piac. Aztán vannak az igazi termelők, akik saját maguk termesztik a gyümölcsöt-zöldséget, és azt hozzák eladni. A harmadik típus pedig a menedzser, aki valamikor termelt, de most már inkább csak koordinálja a szomszédokat, összefogja őket, és a terményt hozza ki eladni. Arra sem lehet haragudni, mert végül is segít a többieknek, és ott is háztáji terményeket vehetünk.

T: Hogy lehet kiszűrni az első típust?

MM: Nagyon gyorsan kiderül ám, ha valakinek nincs földje, csak a Nagybaniról szerzi be az árut. Akinek például január 1-jétől december 31-ig van áruja, az biztos nem termelő. Olyan nincsen, csak a mesékben, hogy egész évben kapni mindent. A másik, hogy én időnként meg is szoktam hívatni magam hozzájuk, hogy hát valamikor éppen arra járok, és akkor az, akinek van földje, mindig nagyon szívesen, kedvesen meginvitál. Az is elég gyanús, amikor valakinek soha semmilyen mag nem kel ki azok közül, amiket adtam. Persze, hát úgy nehéz, ha nincs földje, ahova elülteti.

T: Növénytermesztési technikákat nem kellett tanítani?

MM: Néha el kellett magyarázni, hogy az okrát ne akkor szedjék le, amikor már kemény, mint a kő, hanem amikor még puha, vagy, hogy a bazsalikomot még fölvirágzás előtt hozzák ki eladni. De meg is lehet nézni: most már minden bazsalikom friss és zöld levelű - eleinte azért másképpen festett a dolog.

T: Volt valami olyan zöldség vagy gyümölcs, amely különös nehézséget okozott?

MM: Nem tudok kiemelni egyet. Nekik szerintem mindig az volt a legfurcsább, amivel még nem találkoztak. De vannak olyanok, amikért még most is küzdök: sárga cékla, rózsaszín cékla - kiosztottam belőle a magokat, de tényleg nem hiszik el, hogy el lehetne adni. A fekete sárgarépáért is könyörgök még. (nevet)

De például gömbrépát már termelnek, fekete zöldbab már van rendszeresen, a lila krumplit is ültetik, nem is kell érte szólni. Pedig eleinte a koktélparadicsom is felfoghatatlan dolog volt. Ha most körbemegyünk, van tizenöt féle paradicsom. Kell, hogy az, aki csinálja, legyen nyitott. Lehet, hogy ő nem enné meg, de fogadja el, hogy más meg igen, és hogy el tudja adni.

T: És a húsokkal mi a helyzet?

MM: Van itt egy nagyon szigorú és következetes állatorvos, a Kósa Zita, aki keményen betartatja velük például a tojásjelölést. Lehet tudni, hogy kinél szabadföldi a csirke, kinél nem, ez szintén nem minden piacon van meg, pedig nagyon fontos. Szóval ez az egész Hunyadi tér több embernek a kemény, évek óta tartó munkája, én nem szeretném kisajátítani az eredményeket. És ne feledkezzünk meg például a Culinarisról sem, amely szintén komoly energiát hozott ide, amikor kinyitott, plusz olyan vevőket is, akik keresték a jó, különlegesebb termékeket. Van itt bent egy nagyon jó hentes is, bár a belsőrészből még nagyon sok mindent ki lehetne hozni szerintem.

T: Ott inkább a nagybanis típus van, nem?

MM: Igen, azok a kereskedők, de van például egy nagyon jó savanyúságos is. Szóval félre ne értsenek, nem baj, hogy egy piacon kereskedők is vannak, senki nem kívánja, hogy mindenki otthon kapálgasson, csak összességében szerintem jobbat tesz a választéknak, ha nemcsak a Nagybaniról van egy piacon áru. Ez egyébként öngerjesztő folyamat is, a jó és változatos áru idevonzza az érdeklődőket, éttermeket, azok meg hajtják tovább a dolgot, újabb igényekkel állnak elő, a piac meg fejlődik. A termelői árunak megvan az az előnye is, hogy van egy csomó olyan áru is, amelyet nem lehet máshogy: a fehér ribizlit reggel leszedik, annak délben már a palacsintában kell lennie, különben megromlik.

T: Két másik piacról beszélgettünk még az interjú előtt, a Fény utcairól és a Hold utcairól, mind a kettő közel áll a szívéhez.

MM: Igen. A Fény utcai bonyolultabb ügy, mint a Hunyadi, ott sokkal több a kereskedő, és kevesebb a termelő. Annak idején Gódor András, a sonkás miatt kezdtem odajárni, nála van a legcsodálatosabb sonkaválaszték. Aztán találtam ott is nagyon jó dolgokat. Van például egy fantasztikus csirkés, akinek olyan jó portékája van, hogy néha össze kell vitatkozni éttermekkel, hogy kié lesz a kakas, és van egy csodálatos tejesember Kiskunfélegyházáról.

T: És a Hold utcai? Az eléggé le van pukkanva, nem?

MM: Ott van üzletem a Hold utcai mellett, és nagyon fáj nekem, hogy az nem virágzik. Nehéz dolog, hogy ott van egy piac a belváros közepén, most vette vissza az önkormányzat a piacfelügyelőségtől, és nagyon szeretnének valamit csinálni vele, látszik. Lesz is ősszel egy rendezvény a Dining Guide szervezésében, arra talán majd odamennek az emberek. Ott igazából jelenleg termelő nincsen, viszont van rengeteg üres üzlet, úgyhogy ha valaki szeretne valamit kezdeni, ott érdemes, mert itt minden tele van, a Fény utcában is minden asztalnak megvan a gazdája, nem nagyon lehet helyhez jutni.

T: Mennyit kell piacra járni ahhoz, hogy ilyen jó kapcsolat alakulhasson ki az eladókkal?

MM: Nem tudom, mennyit kell, én elég változóan járok, ha sok időm van, akkor többet, ha kevés, akkor csak a kötelező szombati körömet rohanom le. De hát nekem ez már inkább szórakozás, az évek alatt nekem itt barátaim lettek. A férfiak lemennek a kocsmába, én meg piacra járok szórakozni.

T: Mi a Budapesti piacok legnagyobb hiányossága?

MM: Rossz az alapkoncepció. A termelő és a piac üzemeltetői ellentétes érdekek mentén kénytelenek dolgozni. Az üzemeltetőnek az az érdeke, hogy egész évben, mindennap ki legyen véve az az asztal meg az a stand. Na most aki bizonyos dolgot termel, az ezt nem tudja garantálni. Ha valaki gyümölcsöt termel, annak megvan az ideje az évben, ha krumplit, annak is. Persze lehet mondani, hogy álljanak össze, de a hetvenéves néniknek erre nem biztos, hogy van kedve vagy lehetősége, és aki termel, annak nincs is ideje arra, hogy mindennap a piacra járjon árulni, és nem is tud folyamatosan ugyanabban a minőségben termelni.