Megzabáltuk a koreai szupermarhát

Bámulatos minőségű, márványozott húsú marhákat tenyésztenek Dél-Koreában, Szöultól nem messze, egy hideg völgyben. Ha már arra jártunk, enni kellett a húsukból. De nem feltétlenül úgy, ahogy a helyiek.

"Korean sztájl" - mondja rosszallva a pincérnő, miközben kikapja a kezemből a dög nagy konyhai ollót és a legdrágább húsdarabot, amit életemben vettem. Höngszongban járunk, Szöultól 80 kilométerre, késő éjszaka van, jó hideg. A faluban és a környező, azonos nevű megyében tenyésztik a hanut, Dél-Korea elit húsmarháját, és azért jöttünk, hogy együnk belőle. A húst ebben az országban sokszor evőpálcikázható falatokban szolgálják fel, itt azonban egyben kaptuk, így aztán megragadtuk a minden étkezéshez járó konyhai ollót, és elkezdtük csíkokra vágni, de kiderült, hogy ezt kivételesen egyben sütik meg, és utána vágják fel. Pincérnőnk pedagógiai igényű mozdulattal helyezte a húst a grillrácsra, hozzájárulva ahhoz a sülthúsillat-felhőhöz, ami már egy kilométerrel odébb, a koromsötét buszmegállóban egyértelművé tette, hogy jó helyre jöttünk.

Nyilván sokan hallottak már, különösen egy tisztességes kajarovat olvasói közül, a vagjuról, Japán híres húsmarhájáról. A vagjuhoz hasonlóan a hanu is egy szarvasmarha-tenyésztésre teljesen alkalmatlan domborzatú ország dédelgetett luxusterméke, azzal a komoly különbséggel, hogy míg vagjut lehet szerezni a világ számos pontján, így Budapesten is, hanuból annyira kevés van, hogy külföldre lényegében nem jut. El kell hozzá menni legalább Szöulba, de inkább Höngszongba.

A faluban vigyorgó tehénszobor fogad, térképre nincs szükség, elég csak az illatot követni, a folyóparton nyitott sátrakban sül a hanu. Az étterem ebben az országban legtöbbször nem olyan hely, ahová azért megyünk, hogy nálunk jobban főző emberek ételt készítsenek nekünk - persze ilyen is van -, hanem társasági konyha, ahol a személyzet elintézi a bevásárlást, evőeszközöket és konyhafelszerelést biztosít, de a főzést már a vendégre bízza. Pont ilyen egy höngszongi hússütős sátor is. A szélén van egy kis mészárszék, itt kiválasztjuk a nekünk tetsző húsdarabot, kifizetjük, majd a számlán kívül kapunk mellé két hokedlit, egy vödör izzó faszenet, egy rácsot, egy csomó friss zöldséget, evőpálcikát, ollót és poharat.

Mi a képen látható 35 dekás darabra böktünk, kértünk vizet és szodzsut, a helyi 18-20%-os gabonapárlatot, majd leültünk megsütni a zsákmányt. Más, finoman márványozott marhahúsokhoz hasonlóan a hanut sem kell sokáig sütni, fél perc után már le is lehet kapni a rácsról, immáron a sütés a helyiek által is helyesnek tartott fázisában csíkokra vágni, korean sztájl, megforgatni sóban és borsban, majd azonnal megenni. A koreaiak úgy eszik, mint minden mást, hogy kimcsivel és zöldségekkel salátalevelekbe tekerik, és ezeket a falatokat kapják be egyben, de a hús sajnos túl finom volt ahhoz, hogy ennyire korean sztájl legyek, így inkább csak csukott szemmel, magukban faltam a sós, zsíros, mesmerizáló falatokat.

A hús egyébként rendkívül finom. Kétfős koreai zabaexpedíciónk nálam nagyságrendekkel kifinomultabb ízlelésű, egyébként vegetáriánus tagja is kóstolt belőle egy laboratóriumi falatot, és azt mondta, hogy az állaga fantasztikus, és az íze is majdnem olyan jó, mint az argentin marhahúsé, bár az állatok a fű mellé azért kapnak egy kis kukoricát is.

Remek kaja ez a hanu, de sajnos nem lehet elmenni az ára mellett: 35 dekás húsdarabunkért a termelés helyszínén fizettem bő nyolcezer forintot. Felfogható persze úgy is, hogy fejenként négyezer forintért sztékvacsora, de ettől még nem lesz olcsóbb. Persze nyilván drága. Elég ránézni az ötvenmillió ember lakta, magyarországnyi területű Dél-Korea domborzati térképére, hogy lássuk, micsoda dekadens fényűzés ezen a hegyes-völgyes félszigeten húsmarhát nevelni. A termékből Szöulba jut még, ahol egy csarnoknyi luxusközértben láttam belőle művészi igénnyel prezentált darabokat, még a höngszonginál is sokkal dermesztőbb áron.

Kicsit zavarba ejtő az egészben, hogy számos jel utal arra, hogy az egyébként bámulatosan főző koreaiak nem igazán tudnak mit kezdeni ezzel a nagyon jó alapanyaggal. Eleve alig centis darabokra szeletelik, ahelyett, hogy mondjuk háromujjnyi sztékeket vágnának belőle, majd percekig aszalják a grillen. Egészen szívfájdító látvány volt a mellettünk ülő középkorú pár, akik hatalmas húsdarabjukat rácsapták a grillre, révedeztek az éjfél körül fellőtt tűzijáték-rakétákon, és közben hagyták, hogy cipőtalppá égjen a drága hús. Korean sztájl, mi, tökfejek? Sokáig nem is tudtuk nézni, dideregve leléptünk, másnap reggel, ahogy vadászgépek húztak el a ragyogó kék égen, a jéghideg napsütésben, el is kezdtünk gondolkozni a koreai-argentin fúziós konyha lehetőségein. Aki erre jár, ne hagyja ki. De kérjen belőle egy rendes szeletet.