Negyven kacsa százfelé megy

Ma negyven darab kacsa várta a pulton, a tálalón, az asztalon és a sarokban, hogy az én csillagom szétbontsa, kicsontozza és földarabolja őket, először a kisszakácsokkal együtt, akik közül az újonnan jövőknek minden alkalommal megmutatja, hogyan kell szétszedni ezeket a hatalmas tyúkokat.

Folytatásos gasztronovellánk előző részei:

A boldog hentes felesége I. - A vágás

A boldog hentes felesége II. - A várakozás

Akik - látva, hogy az én kincsem milyen flottul és könnyedén szereli szét őket - annyira szomjaznak a sikerélményre, alig várják, hogy ők is nekikezdhessenek, és úgy csinálhassanak, mint a séf úr: aminek rajta kell maradnia, az rajta marad, aminek le kell róla jönnie, az lejön.

Aztán a dirib-darabkákat külön-külön edénybe rakja a férjem, aszerint, hogy melyiket mire fogja fölhasználni, mert nálunk aztán nincs pazarlás, nem vagyunk mi fine dining, hogy a kacsának csak a mellét használjuk fel, a többit meg kidobjuk. Az állatoknak minden porcikája finom, csak tudni kell, hogy mit lehet belőle készíteni, márpedig ha valaki finom a csőrétől a kaparójáig, az orrától a farkáig, akkor mért kéne belőle bármit is kidobni?

Az alsó meg a fölső combot egyben megsütik, ezekkel hiába kínlódik késsel-villával az ember, kizárólag úgy lehet tisztességesen megenni, ha végül csak kézbe kapjuk őket, és ennek mindenki örül, mert illedelmesség ide vagy oda, kitörhet mindenkiből az ősember meg az ösztönök, mert most már mindegy, úgyis összemaszatolódott a kezünk, úgyhogy akár alaposan körbe is rághatjuk azt a csontot és leszopogathatjuk a forgókról, ami még rajta van, végül pedig azt az egészen vékonyan rákaramellizálódott lakkréteget is, amit eddig azért nem láttunk, mert pont ott szorongattuk a csontot, és ami a legfinomabb. A mellét megsütik rózsaszínre, és odaadják vagy azoknak, akiket már rabul ejtett ugyan a kacsahús, de azért egy izgalmas combnak még nem mernek nyilvános helyen nekivágni, vagy a nőknek, akik zavarban vannak, mert ez még csak a kezdeti randevúk egyike, még nem lehet tudni, mi sül ki az egészből, és nagyon szeretnének jó benyomást kelteni, de azért óvatosak is. A fej, a nyak, a szárnyak és a püspökfalat megy a levesbe, de nem azért, mert máshová úgyse valók, hanem azért, mert ebből a sok apró csontból lesz a legfinomabb leves. Sáfránnyal. Még a fej is, akármennyire humanista az én csillagom, és akármennyire is egy fej - akárkié is - önmagán túli jelentésekkel bír, de hát elsősorban mégiscsak finom - főleg a szem! -, úgyhogy megy a levesbe, hiába elsősorban filantróp az én csillagom, és csak másodsorban szakács, az első mégiscsak a kötelességtudat. A zúzából meg a szívből pörköltet főznek, ez az egyetlen, a pörkölt, amit a férjem nem formál a saját képmására, ,,hagyományos" pörköltet csinál, olyat, amilyen idea mindannyiunk elméjében él a pörköltről, és most megkapjuk. Csak apró, sárga szilvát rak bele, de azt senki se látja. A nyesedékből pedig, aminek nem csak a neve csúnya, hanem ő maga is, pástétom lesz, lágy és elegáns, de azért markáns is, és akkor már nem csak finom, hanem gyönyörű is. A májat megsütik mindenki legfőbb örömére. Aztán a bőrösháj meg a testháj. Mindkettőt külön-külön kisütik, ezekből lesz a legnagyobb kincs, 100%-os nyersanyag-felhasználás mellett: a kacsazsír. Ez a mi konyhánk Jolly Jokere, a férjem mindent ebben süt, ezt tunkoljuk, ezt kenjük a kenyérre, ebben konfitálunk, ez a mi mindennapi, közvetlen kapcsolatunk a hittel meg a reménnyel. És ami a legeslegjobb, ebből lesz a töpörtyű is. Ami a bőröshájból sül ki, az azonnal elfogy, még melegen, úgyhogy másnap mindig egészen más szakácsok vannak odabent, mint azok, akik előző nap forrón befalták azokat a ropogós, csöpögő aranyrögöket. A pincéreknek csak egy-egy darabka jut, amit a fiúk raknak a szájukba, hogy ne zsírozzák össze a kezüket, ami különben is tele van gőzölgő tányérokkal, nekik be kell érniük majd délután azzal, ami a testhájból sült ki, de azzal is nagyon boldogok, amikor hátra, hátra szökdösnek a raktárba, hogy nassoljanak egy kicsit.

Csak a férjem az állandó elem másnap, sápadtan, meggyötörten és teljesen fölöslegesen fogadkozik, mintha nem ez történne minden alkalommal, és mintha nem így lenne majd legközelebb is, minden kétséget kizáróan, mivel a töpörtyű erősebb mindannyiunknál. De hogy a kacsamájzsírt hogy csinálják, azt nem tudom, nem hajlandó elárulni nekem az én kincsem, azt mondja, a végén még föltenném az internetre.

Negyven kacsa első hallásra tényleg sok, de még mindig jobb, mint amikor egyszer kétszáz nyúlfül borította be a konyhát, ami ugyanolyan rengeteg helyet foglalt el, csak sokkal jobban zavarba hozta az embert. Mert egy hatalmas tonhalon, ami lelóg az asztalról vagy a rákokon, amik még mozognak a dobozban, valahogy képes fölülemelkedni az ember és alapanyagként tekinteni rájuk, de a nyuszifül, az már nekik is túlzás volt. A fiúk a konyhában megkeményítik a szívüket, úgyhogy nekik alapanyag még a kiskecske meg a bárány is, akiket fejestől hoz nekünk Hakim, az arab hentes, pedig nekik kilóg a nyelvük és le van húnyva a szemük, és olyan kicsike az a nyelv, hogy az embernek nem csak a szíve, hanem a gyomra is összeszorul, akkorák, mint egy kiskutya, csak a szakácsokat nem zavarja, és gyerekeket pakolnak, vagdosnak, sütnek és adnak oda enni másoknak. A nyuszifüleknél azonban már ők sem tudtak úgy csinálni, mintha a gasztronómia nem egy embertelen és beteges tevékenység volna. Csak kerülgették őket órákig, hullottak rájuk Mráz úr könnyei, lefagyasztották, aztán kiolvasztották, de még így is inkább simogatták, mint megsütötték őket, aztán kettőt-kettőt beletűzködtek az előételes nyúlmáj-mousse-ba, hogy vezekeljenek és fájdalmat okozzanak önmaguknak.

Még nem tudják a kisszakácsok, hogy a csontozás is egy hatalmas csapda, amilyenekkel tele van ez a vendéglő, amikbe elkerülhetetlenül és önszántukból fognak beleesni, mert az úgy van, hogy nem csak a húsok, de a zöldségek, a tojások, a gabonák és a fűszerek - a fűszerek főleg, azok a legkegyetlenebbek - sem hajlandóak mindenkinek engedelmeskedni. Még a gyümölcsök a legjóindulatúbbak, de hát az az igazság, hogy velük nem kell olyan sok mindent csinálni, úgyhogy elrontani sincs alkalma őket az embernek. Hiába csinálják velük ugyanazt ezek a gyanútlan kisszakácsok, mint az én férjem és Mráz úr, a jobb keze, az alapanyagok ki fognak velük tolni, egyfelől azért, mert gonoszak, másfelől azért, mert tőlük még nem félnek, márpedig csak azoknak fogadnak szót, akikkel jóban vannak, és náluk ez azt jelenti, hogy egy kicsit tartanak az illetőtől. Én hiába mondom meg mindegyiknek, amikor senki nem hallja, hogy abból a bizonyos csapdából csak akkor fogják kihúzni őt azok, akik megásták, és akik azóta tudják, hogy bele fog esni, mióta reggel bejöttek az ajtón, ha fejből tudják az aranycsapatot és legalább ötven évre visszamenőleg képesek fölsorolni, hogy mit játszott a Bayern München a bajnokságban. Sose hisznek nekem. Pedig ha különösen ügyetlenek, akkor jobb, ha ráadásul Ferencváros-drukkerek is, és tisztában vannak néhány Megye II-játékos becenevével és specialitásával. Mert ha tényleg olyan tehetségtelen az a kisszakács, mint amilyennek kinéz, de mégis tud a Deák Bamba ballábáról, akkor válogathatja a gombát és kirakhatja a sajtot, mert közénk tartozik, és hagymát vágni meg bármelyik hülye meg tud tanulni!

A foci ugyanis mindennél jobban összekovácsolja a férfiakat, mert szükségük van arra, hogy - addig is, amíg kénytelenek mással foglalkozni - valaki rúgja helyettük a gólokat. Ha két avagy több férfi fociról kezd el beszélgetni, akkor azonnal bajtársak lesznek, néhány óra alatt régi cimborák, sörökkel megpecsételt testvériség szövődik köztük, amelyben nőknek nincs helye, még akkor se, ha szereti a focit meg a sört is, akkor meg pláne, ha az illető nő focizik: a saját fülemmel hallottam, amikor egy férfitársasághoz balgán odacsapódó balösszekötő hölgy azonnali, jeges csöndet okozott, mire a fiúk ijedtükben rögvest a molekuláris gasztronómiáról kezdtek el beszélgetni, amit önszántukból soha nem tettek volna, pedig a balösszekötő hölgy ráadásul ballábas is volt. Olyan szemérmesen beszélnek nálunk a fiúk a fociról, ahogy az első szerelemről sem, hiszen abból mindig van egy újabb, de a Fradi... az egyetlen. Féltékenyen őrzik a mitológiájukat, amelyben a hősök mindig elvéreznek a Budapest II-ben, mielőtt a válogatottságig vinnék, pedig micsoda lehetőség volt bennük! Olyan otthonossággal és szakértelemmel mozognak az istenek és félistenek világában, hogy az ember tényleg elhiszi nekik, hogy birodalmak és világok sorsa dől el a tizenhatoson, és hogy a meccseket azért kell atlétatrikóban nézni, mert az egy sportos viselet. Mindezt onnét tudom, hogy 10 órakor akárhol is vagyok a társaságukban, leszámolok a vendéglátós életformával, végzetesen elálmosodom, és muszáj ledőlnöm, amit ők a terep megtisztulásának tekintenek, és rátérnek a lényegre, míg én különböző sörözők padjain szenderegve öntudatlanul és aljasan véletlenül kihallgatom őket. Én ezt mindig elmondom mindegyik kisszakácsnak, de ők csak nevetnek rajtam. Pedig rettegniük kéne.

Mert amikor a szerencsétlen kisszakácsok egész délután egyetlen kacsával küzdenek, és amikor nemhogy nem válnak szét a késük előtt egymástól engedelmesen a különböző húsok és csontok, hanem minden csak egyre véresebb lesz, ők pedig lázasan, egyre ingerültebben és egyre elveszettebben kutatnak a szép, rózsaszín húsok után, de csak meggyötört, cafrangos szélű dirib-darabok sorjáznak ki a kezük közül, akkor fél öt tájára tökéletesen kétségbeesnek, úsznak a vérben meg az izzadtságban, és nem értik, hogy ebben a nyavalyás madárban bezzeg hogy lehet ilyen pokoli rendetlenség. Minden alkalommal ez történik, és az én férjem minden alkalommal tajtékzik az eredmények láttán, mintha nem erre számított volna - tényleg nem erre számított -, és mintha ilyesmi soha nem történt volna még. Halálosan megbántva és elkeseredve kikapja a reszkető kisszakács kezéből a csontozó kést, és ő lát neki duzzogva. A kisszakácsok pedig most már biztosak benne, hogy itt valami átverés van, mert a férjem kése alól megint csak engedelmes, rózsaszín húsok igyekeznek elő. Ő pedig boldogan csontoz és bont egészen estig, amíg kezdődik a vacsora, de még utána is hátra-hátra szökik pár percre szerelni, azt mondogatja ilyenkor, mintha csak mentegetőzne, hogy megnyugtatja a monotonitás, de igazából arról van szó, hogy nagyon szeret az állatokkal legózni, és nem jön haza, amíg az összeset szép rendben szét nem szedte és el nem pakolta.