Nyakunkon maradt háborús ételek

Tartósat, táplálót. Legalábbis jobb esetben ezt eszik a katonák a háborúk elején. A végén pedig bármit, ami maradt. Ételek, amiket háborúk tettek népszerűvé, és azóta sem mentek ki a divatból.

Háború idején soha nem volt könnyű etetni a népet. A katonáknak minél több, minél táplálóbb eledelre volt szükségük, lehetőleg frissre vagy tartósra, hiszen a romlott étel nemcsak a morált, de a konkrét harcképességet is erősen csökkentette. Mindeközben a hátországban meg kellett tanulni abból élni, ami a katonák után maradt. Ráadásul minél régebben folytak a harcok, a háztartások annál kevesebb élelmiszerrel gazdálkodhattak, így kevés hozzávalóból kellett változatos, házias, a háború előtti időkhöz hasonló vacsorát alkotni. Nem véletlen, hogy dédanyáink olyan kreatívak voltak a konyhában.

Forrás: AFP

Persze minden háborúnak vége van egyszer, de a kényszerkoszt mégsem kopik ki a köztudatból, így rengeteg olyan késztermék és recept van, amiket a régi háborúk óta a mai napig lelkesen használunk. Különösen, ha szűk a családi büdzsé.

Csak tartós legyen, a többi nem számít

A sózott, szárított húsokat és a kétszersültet már az ókorban is előszeretettel fogyasztották a tengerészek és a katonák, de ezek felfedezését nem lehet konkrét eseményhez kötni. Bezzeg a konzervét. Az első koalíciós háború idején, 1795-ben a francia belügyminisztérium megelégelte, hogy nem tudja rendesen ellátni a katonáit, így tizenkétezer frankos jutalmat ajánlott fel annak, aki először oldja meg a sereg élelmezési gondjait. Nicolas Appert megtette. A cukrász és sörfőző rájött, hogy ha az ételtartó üveget viasszal és huzallal légmentesen lezárja, aztán forrásba lévő vízbe teszi, akkor az nem fog megromlani. Appert persze megmagyarázni nem tudta a jelenséget, ehhez ötven évvel később Louis Pasteurre volt szükség.

Egyébként egy évvel a találmány debütálása után a brit Peter Durand volt az, aki az üveget az olcsóbb és strapabíróbb fémre cserélte, majd szabadalmaztatta Appert eljárását. A konzervnyitó feltalálására azonban még harminc évig kellett várni.

Szintén a franciáknak és az ő remek pályázataiknak köszönhetjük a margarint. Az olcsó vajpótlót Hippolyte Mége-Mouriés alkotta meg 1869-ben, hogy legyen mit a kenyérre kenni III. Napóleon seregének, amely épp a poroszokkal csatázott. Ebben az időben az óceán túlpartján az amerikaiak épp a polgárháborújukat pihenték ki, és boldogan fogyasztották a háború alatt megismert sűrített tejet, aminek gyártásába Gail Borden addigra már kétszer tönkrement. Harmadszorra mázlija volt a háborúval, a katonák ellátásában ugyanis nagyon jól jött a tápláló tubusos tej, így az ötvenéves peches texasiból gyorsan gazdag ember lett. Az instant kávé népszerűsége is az amerikai katonák lelkesedésének köszönhető.

"Hiába a patkányok, az eső, a sár, a dámajáték, az ágyúk üvöltése és a harctéri sikolyok, nagyon jól érzem magam. Csak egy percbe telik ugyanis, amíg készítek magamnak egy George Washington kávét" - írta az első világháborús frontról egy amerikai katona. Az 1909-ben piacra került Red E Coffee állítólag elég rossz volt, de még így is fogyaszthatóbb annál az instantkávé-alapú tortánál, amivel az amerikai polgárháború alatt kísérleteztek a hadtáposok.

A második világháború sem múlhatott el kulináris forradalom nélkül, ekkor terjedt el igazán tojáspor, ekkor lettek népszerűek a tubusos sajtok, és ekkor találták fel a hitlerszalonnát is. Ez a bizarr, szeletelhető tömblekvár akkor bukkant fel a fronton, amikor már nem sok kaja maradt raktáron, gyümölcsből meg volt bőven. Már ha tényleg látott gyümölcsöt. Nevét szalonna formája és a német hadseregben hadtápként hasznosítása miatt kapta, tartja a legenda.

A kreativitás menő

A világháborúk minden részt vevő ország konyhájára hatással voltak, a britek például ennek köszönhetik a máig népszerű curry és a sült krumplival tálalt tükörtojás elterjedését. Azért szerencsére a rat-au-van nem lett náluk népeledel.

Magyarországon ételfronton már az első világháború előtt sem volt mindenhol vidám a helyzet, és ezen csak rontottak a háborúk. Különösen a szegényebb rétegek és a városi lakosság volt nehéz helyzetben, nem véletlen, hogy 1915-től sorban jelentek meg a háborús szakácskönyvek. A "Hogyan lehet olcsón jól főzni?", a "Háborús főzőkönyv", az "Ízletes hadiételek", a "Filléres főzés" vagy a "Takarékos magyar konyha" mind ugyanazt ígérték: lehet olcsón, rövid idő alatt jól főzni, és az se baj, ha kevés az alapanyag, hiszen minden pótolható.

Ekkor terjedt el a húst sohasem látott hamis gulyás és hamis húsleves, amelyekben a bab volt a fő fehérjeforrás, és a tészta tömte tele a hasat. A hamis túrógombóc aludttejből, búzadarából és zsemlemorzsából készült, a hamis májgombóc konzerv májkrémből. A húsos főételek helyett elszaporodtak a főzelékek, rántott zöldségek (vagy csak a panír magában kisütve), belsőségek (máj, szív, nyelv, velő, vese, mirigy és pacal) és a krumplis fogások, amit töltelékként és sűrítőanyagként is előszeretettel használtak. Tipikus háborús étel például a németektől tanult krumplis tészta vagy grenadírmars, aminek már a nevében is szerepel a gránátosok (Grenadier) szó.

Anyáink és nagyanyáink aztán ezeken a fogásokon nőttek fel, ehhez kötődtek klassz emlékeik, ezekből lettek számukra a tipikus vigaszkosztok. Nem csoda, hogy mi is lelkesen esszük őket.