Bőstől nem messze, az erőmű betondinoszauruszán túl, a Duna öreg medrének partján, kitartóan áll egy kis kocsma. Közigazgatásilag a községhez tartozik, bár a megépült vízlépcső rendesen elszigetelte a falutól.
Sorsa úgy alakult, mint a környékbeli lakott külterületeknek: a szocializmus alatt megindult elköltözési folyamatnak, majd a vízerőműnek hála megcsappant a közönsége. Az ott ragadt helyiek még ragaszkodnak hozzá, nem mintha lenne más választásuk. Esélyt csak az adhat neki, hogy közben a turisták is kezdik felfedezni maguknak.
A hely tulajdonosa szerint sokan keresik fel, Pozsonyból és a Dunaszerdahelyi járásból jönnek a legtöbben: „A kilencvenes években annyi volt a környékbeli vendég, hogy minden este teltház volt. Ma már nem így van, esténként három-négy ember üldögél bent. Van néhány család, akik itt laknak a közelben, de nem sokan. A fiatalok elmennek, az öregek kihalnak”. Ekkor szólt közbe az egyik törzsvendég:
„Micsoda? Ki halt meg, mit hagyott rám?”
A régi, családias hangulat már csak nyomokban van jelen, de tény, hogy a turisták nélkül nehéz lenne túlélni: „Néha Budapestről is képesek felhívni, hogy van-e halászlé? Ha van, beülnek az autóba és jönnek”. Érdemes: jó időben egész hétvégén sütnek friss dunai halakat, főznek halászlét.
Bennszülöttként más szemmel nézek a kantinra (eredeti neve egyébként Hullám Csárda, de Bősön senki sem hívja így). Tudatosan kerülöm a meleg hétvégéket és az ünnepnapokat, amikor a töltést lakossági sporttal ellepő emberek megrohamozzák kedvenc kocsmámat. A berregő motorok és a megmagyarázhatatlanul lassan sétáló családok is árasztanak magukból egyfajta melegséget, de van ettől jobb.
A hely szelleme nekem akkor van jelen, amikor valószínűtlen napszakokban, mondjuk hétköznap reggel, vagy ebédidőben tévedek oda.
Csend és pusztulat, egy-két halk vendég, villogó zenegép.
Poros haltrófeák, régi fényképek a falon. Elképzelem, ahogy a nem messze felnőtt nagyanyám itt hűsölt a nyári melegben.
Fontos szempont, hogy van egészen jó minőségű, frissen csapolt Kofola-utánzat; ha hétvége van, talán már sült hal is akad. Veszek még Horalky vagy Mila kekszet, és kiülök a teraszra - nézem, ahogy a vizétől megfosztott Duna még mindig erős sodrással folyik, örökké csak folyik.
Van egy régi fotóm, amin az akkor még gyerek nagybátyám ül egy oszlop tetején, amihez egy hajó van kikötve. A kép láttán kikerekedik a szeme annak, aki ismeri a helyi viszonyokat: a bősi vízerőmű megépítésével a vízforgalom jelentékeny része átkerült az Új-Duna (fel- és alvízcsatorna) medrébe. Az öreg meder „lecserélt” szakasza így hajózhatatlanná vált. A kantin szomszédjában levő öreg kikötő is már csak rozsdás vasmacskák és robosztus alkatrészek gyűjtőhelye.
A kocsma előtti Simson Star, a nagylombú fák alatt ülő helyi alakok már visszahozhatatlanok, de a kantin még áll, és talán a slampossága miatt, talán valami másért, de kicsit olyan, mint egy makacs szelete a közelmúltnak.
A csárda bár progresszívnek nem nevezhető, de tisztességes családi vállalkozás. 1927-ben építette a jelenlegi tulajdonos, Lelovics Miklós nagyapja, és azóta is a család tulajdonában áll; leszámítva persze az államosítás évtizedeit, amikor a Jednota működtette. Lelovics elmondása szerint
ez volt az első magántulajdon a járásban, amit sikerül visszaszerezni a rendszerváltás után.
Ma már talán senkinek nem jutna eszébe csárdát építeni közvetlenül a Duna-meder mellé, hiszen a kisebb-nagyobb tavaszi és őszi árvizek szinte mindig ellepik az épületet. A 2012-es nagyvíz bár nem tartott sokáig, de olyan magas volt, hogy kis híján elvitte a tetőzetet. Az épület azonban, amely már kitudja, hány áradást élt túl, stabilan áll. Hogy ez az alaposan dolgozó kőműveseknek köszönhető-e, nem biztos: „Az épület betonkockákból épült. Viszont
rengeteg elértéktelenedett aprópénzt szórtak az alapba, hogy jó tartása legyen.
Ez bejött, mert rengeteg nagy vizet kibírt már”.
A Hullám Csárda lehetett volna a bősi vízerőmű egyik vesztese, hiszen néhány Duna-menti külterülettel együtt ez is elszigetelődött a falutól. A helyi lakosok helyett azonban részben azok az emberek tartják fenn, akik az erőműről azt hiszik, turisztikai látványosság. Ha arra tévedünk, akármelyik arcát láthatjuk: a zajos, családi délutános, jégkrémes motorbúgatósat; kis szerencsével azonban elkapjuk elhagyatottságában és nyugalmában.
Megközelíteni nem egyszerű, de nem lehetetlen: a Vámosszabadi-Medve határátkelő után Medvét, Szapot és Nyáradot érintve Bősre kell menni. A faluba beérve, a nagy kereszteződésnél balra kell fordulni és végig egyenesen haladni, egészen az erőműig. Odaérve ne álljunk meg, nincs ott semmi látnivaló. Tovább haladva már tábla jelzi az irányt. Hamarosan elérünk az Öreg-Duna töltéséhez és meglátjuk a kocsmát, ahova nem biztos, hogy betérnénk, ugyanis fentről nem okvetlenül bizalomgerjesztő objektum.
Tessék bátran közelebb menni.
Kis csehszlovák értelmező szótár
Kofola: A csehszlovák kóla, ami nem kóla ízű, de sokkal finomabb. 1960 óta gyártják. Kezdeti sikereit annak köszönhette, hogy helyettesítette a Coca-Colát és a Pepsit, mára azonban már tudjuk, mindkettőnél jobb. Tizennégy természetes összetevőt tartalmaz, gyümölcsökön kívül gyógynövényeket is. Magyarországon 2007-ben jelent meg először, de a cég 2009-ben már ki is vonult. A megfejtés nem az, hogy a Kofola rossz és csak azoknak ízlik, akik vele nőttek fel. A rejtély kulcsa, hogy a kofi igazán csak csapolva finom. Itthon azonban kizárólag a műanyag palackos verzióval próbálkoztak.Horalky: Egyszerűségében is legendás ostyás keksz, szintén Csehszlovákiából, 1953-ból. Érdekessége, hogy már ez is kapható itthon, de érthetetlen oknál fogva, ez sem olyan formában, mint Szlovákiában vagy Csehországban. Mindenféle ízekkel és csomagolással próbálkoznak, miközben csak a földimogyorós, átlátszó celofános a finom, igaz, abból sem mindegyik. Öreg trükk, hogy a csomagoláson keresztül gyengén meg kell nyomni a kekszet: ha kis erőkifejtés hatására is hamar törik az ostya, akkor még friss. Olyankor a legjobb.
Mila: Érdekes, hogy a Horalkynak indult be a magyarországi forgalmazása, miközben a Mila valamivel ízesebb, sokak szerint jobb. 1969-ben született, receptje állítólag azóta sem változott semmit.
Jednota: Jelentése egység. 1968-ban alapították, akkor még fogyasztói szövetkezetként. Szüleink nem a boltba jártak, hanem a szövetkezetbe. Később a Jednota a közért szinonimája lett, ahogy ezt a Bëlga is megénekelte. Túlélte a rendszerváltást, Szlovákiában jelenleg 2200 üzletük van.