Elhagyták az országot, más országok migránsai lettek, de
nekünk üzennek arról, milyen az élet külföldön.
Nem propaganda ez, csupán egy kedves útinapló, tapaszalatgyűjtemény. A Hellomagyarok.hu oldal nyitott közösségként határozza meg magát, amelyhez bárki csatlakozhat, ha kint él, és van mit megosztania.
Az oldalt jelenleg 43-an írják, a legtöbben Európából, de vannak bejegyzések az Egyesült Államokból, Mexikóból, Kenyából, Vietnamból és Új-Zélandról is.
Számos rovat található az oldalon: a Gasztróban gyűlnek össze a frissen tanult receptek, furcsaságok, kritikák. Üdítő dolog úgy olvasni más országok ételeiről, hogy valaki helyből tudósít, nem egy budapesti íróasztal mögül – de mégis a mi szótárunkkal, preferenciáinkkal.
Egyik kedvencünk Gyovai Helén bejegyzése Torinóból, az olasz reggelikultúráról:
Aranyszabály, hogy az olaszok csak és kizárólag édeset esznek reggelire. Már nekem sem jutna eszembe bedobni egy kolbászos rántottát, de amikor hazautazom, végtelen örömöt jelent egy párizsis zsemle zacskós kakaóval.”
Az oldal egyetlen hazai munkatársa, koordinátora, a receptek nagy részéért felelős szerző Budapesten él. A többiek azonban már eredeti tudósításokat és próbálgatásokat osztanak meg velünk: megtudhatjuk például, hogy a kanadaiak szalonnát, juharszirupot és poutine-t esznek a legszívesebben, de szinte bármit megtalálhatunk náluk, ha honvággyal a gyomrunkban indulunk el ebédelni:
Kanada a bevándorlók országa, tehát olyan étel, ami itt nincs, az nem is létezik. Magyarnak a lángos, favágóknak a poutine, ami Kanada talán leghíresebb nemzeti étele.”
Mint megtudtuk, a poutine Québec tartományból származik az ötvenes évek második feléből, és a következőkből áll össze: sült krumpli, barna szósszá összeálló marhahúsdarabok és morzsolt sajt – utóbbi jellemzően francia. A szerző nagyon lelkes iránta:
Így, érkezési sorrendben egymásra pakoljuk a versenyzőket, és nagyon jó ízzel elfogyasztjuk. A forró krumpli és szósz miatt a sajt parádésan olvad. Hú, az én szerencsém, hogy most poutine-t fogyasztok ebédre, különben veszett mód folyna a nyálam a klaviatúrára.”
A Helsinkiben élő szerző, Vilisics Feri őszinte lelkesedéssel ír a rebarbara kultuszáról:
A rebarbara nem lapulevél. A rebarbara olcsó, nagy és ehető. Mit csinál a finn a rebarbarájával? Pitét és kiisselit főz/süt belőle, illetve lefagyasztja és a jövő nyárig rá sem néz. Mert ez nyári étek, ősszel nem szokás rebarbarát enni. És a finn nem szeret szabálytalanul élni.”
A következő dolog, amit említ, a városi kiskertek, amelyek ott figyelnek szinte mindenhol: „A boltokban egy kiló rebarbaraszár 3-5 euró is lehet, de olyat csak a bevándorló vesz, hiszen egy rendes finn megtermeli a maga rebarbaráját. A sűrűn beépített részeken kívül a főváros minden zugában találunk hobbikerteket. Ezek olyan lapos, 1-2 hektáros parcellázott területek, amelyekre a helyi lakók pályázhatnak, és a nyertesek kis díj (kb. 30 euró/év) fejében megművelhetik. A várakozólista hosszú, a pályázóknak éveket kell várni, míg földhöz jutnak. Persze az is működhet, hogy egy ismerős odaadja a kertje felét, szívességből.”
Összességében elég sokat tanulhatunk arról, hogy nemzetünk tagjai hogyan alkalmazkodnak vagy éppen maradnak kívülállók különböző külföldi országokban. Tanulságos, hogy mit szeretünk meg könnyen, hova járunk szívesen, és mi az, ami iránt sóvárgunk, bárcsak itthon is így volna; illetve mi az, amit csípőből elutasítunk.