Aki érzékeny a divatra és a designra, az hajlamos azt gondolni, hogy aki nem néz ki elég jól, az nem elég érdekes ember. Főleg fiatalabb korunkban sajnos valóban képesek vagyunk megítélni a külső alapján barátokat és szerelmeket is, akár néhány lehetőséget kihagyva is, csak mert a másik nem megfelelő cipőt viselt.
Bár az építészetnek nagyon is sok köze van a designhoz és a divathoz, azért mégis kicsit más, de legalább olyan komoly tévedésekre ad okot például egy épület külseje alapján véleményt alkotni egy étteremről. Pedig
nyilván lehet rossz konyhát vinni egy világraszólóan szép házban,
például az Egeraat tervezte Dózsa György úti irodablokk aljában az önkiszolgáló elég vacak. Bizonyos épületek esetében azonban mégis szinte lehetetlenség elképzelni, hogy bármi rosszat tegyenek az asztalra, akik ott dolgoznak. A pannonhalmi Viator esetében szerintünk egészen biztosan így van.
Már eleve nyilvánvaló, hogy aki ezt hasábot ide merte tenni egy katolikus barokk fellegvár aljába, az egyrészről igen bátor, másrészről meg komolyan veszi a szépet. És aki kipróbálja, mit főznek odabenn, nem fog csalódni. Mondjunk szerintünk a Viator lehetne még a mostaninál is jobb étterem, de akkor sokkal kevesebben járnának oda a környékről, az meg kinek lenne jó?
Vidéken fine dining éttermet üzemeltetni ugyanis, főleg ekkorát, mindenképpen kihívás.
A konyha egyszerre próbál a saját szakmai elvárásainak és a környék preferenciáinak is megfelelni,
és a kettő között nyilván nem túl nagy az átfedés. Különösen látványos ez az étlap hosszúsága tekintetében. A legjobb vidéki éttermeknek az állandó kínálatában – egy-két kivételtől eltekintve – jóval több fogást találhatunk, mint egy hasonló kategóriájú budapesti helynél, és még a szezonális és/vagy tematikus ajánlatok is bővítik a választékot. Ami önmagában persze nem baj, de minél több ételből lehet választani, annál nagyobb a teher a konyhán, logisztikai és szakmai szempontból is.
Persze végül is érthető, egy jó vidéki étterem egyfajta gasztronómiai központ, sok kilométeres körzetben nincs semmilyen alternatívája, és hónapokon át ki kell szolgálnia az összes környékbelit, de az arra járó turistákat is.
Ehhez pedig valószínűleg nem elég 15 fogás. Ráadásul bizonyos alapanyagok, amelyekkel Pesten könnyedén játszhatnak a séfek, egy kevésbé rugalmas vendégkör esetén inkább csak kiegészítésképpen, poénként jelenhetnek meg a tányéron. Mint például a kis kockányi rántott borjúláb, ami már jó pár fanyalgó vendég véleményét változtatta meg a Viatorban.
És persze bizonyos fogások, alapanyagok kötelezőek. Nem mintha ez feltétlenül problémát jelentene, különösen, ha ez az igény a kacsamájat, a gyöngytyúkot és a csokoládétortát betonozza be évről évre – mi is elennénk mindhármat sokáig.
Konkrétan a karamellizált kacsamáj volt az egyik kedvencünk a Viatorban, amikor ott jártunk, megnézni az új, téli étlapot. Eleve nagyon
helyeseljük, hogy a tömött liba mája helyett egyre többen használják a jóval fenntarthatóbb, természetesebb módon létrehozott kacsamájat.
Másrészt azt is szívet melengető tudni, hogy magyar kacsa magyar mája tündököl a szerepben, mégpedig a közeli Bábolnáról. Az eladások alapján egyébként a fokhagymás garnéla pillanatnyilag még népszerűbb előételnek számít a vendégek körében, de nálunk a májat sem ez, sem a mangalicapástétom nem tudta überelni. Még azt is megtettük, vállalva a beszólásokat az asztaltársak részéről, hogy elkértük és megettük két óvatos duhaj (vagy finnyás) maradékát. Annyira tiszteletlen dolog visszaküldeni egy ilyen gonddal elkészített ételt, nem?
A főételek között is akadt kedvencünk természetesen, kettő is, de annak ellenére, hogy a kacsarajongásunk legendás, ezúttal két egészen más állat győzött. Persze azokat is megértjük, akik a gyöngytyúk mellét választanák, ahogy a lazacpisztráng és a kacsamell, illetve a sertésszűz is jó döntés. De
ránk egyértelműen a konfitált vízibivalylábszár és a fokhagymás vajban sült mangalicatarja volt a legnagyobb hatással.
A vízibivaly valahonnan a Fertő tó környékéről érkezett, és őszintén megvallva, a köretekkel együtt lett igazán csodálatossá. A sütőtökpüré és a sültgesztenye-mártás sem nevezhető feltétlenül átlagos párosításnak, de a szénhidrátokat képviselő pirított nudli végképp furán hangzott, amíg csak olvastunk róla. És mégis, tökéletes egésszé állt össze. Egy erőteljes egésszé, azt azért el kell mondanunk, hiszen mind a sütőtök, mind a gesztenye rendesen odateszi magát – már ha jó minőséget használ belőle az ember.
Érdekes módon a mangalicatarja esetében pont hogy a visszafogott harmóniát tudnánk elsőként felhozni. Még azok számára is megfelelő választás, akik nem rajonganak az erős fokhagymaízért; a sous vide előkezelésnek, illetve a sütésnek köszönhetően annyira nagyon zsírosnak sem éreztük. Tekintettel arra, hogy
édesburgonyával és marinált céklával tálalják, nem túl nehéz fogás,
mi még kilencedikként is simán befaltuk az egészet.
A mindenki kedvence csokoládétorta nekünk egy picit erőtlen volt, szerencsére másnap kipróbáltuk a desszerteket a Viatorba szállító Pausa cukrászda kínálatának jó részét – és ott eléggé elszálltak a kétségeink.
Pannonhalma, az apátság és a Viator hármasáról bor nélkül beszélni lehet ugyan, csak nem nagyon érdemes. Borrajongók számára különösen jó választás lehet a Viator meglátogatása, ott ugyanis olyan tételek is elérhetőek lehetnek még, amelyek minden más forrásban elfogytak már. De aki nem szakértő, csak érdeklődő, annak főleg javasoljuk, itt ugyanis szinte
minden bort lehet pohárral kóstolni, nem muszáj egy egész üveget megvenni.
Persze azt is lehet, ha valami nagyon bejött. Nyilván nem véletlenül adnak el évente 10 ezer palack bort csak az étteremben, ez a hozzáállás mindkét fél számára előnyös.
Kipróbáltuk, autópályán kevesebb, mint két óra alatt oda lehet érni, kisebb gyerekkel is valid opció, van elég tér, játék egy egész napos tartózkodáshoz. És akkor még nem beszéltünk az apátságban, az arborétumban, a gyógynövénykertben és a cukrászdában rejlő lehetőségekről. Tulajdonképpen jobb, ha szállást is foglalnak.