A pizzéria, ahol csak Julia Robertsnek nem kell sorszámot húznia

Kopog a cipőnk a macskaköveken, ahogy a szemünk az éhségtől, a vállunk nyomja a táska, és még zúg a fülünk a repüléstől. Ám hősiesen helytállunk, hiszen a szállásunk felé gyalogolva épp útba esik a pizzéria, ahol Julia Roberts pizzázott az Ízek, imák, szerelmek című filmben. Egyhangú volt hát a döntés: ott kell elfogyasztanunk az ebédet. Boldogan kanyarodunk be a sarkon, ám azonnal meg is torpanunk. A pizzéria valóban ott van, viszont mi biztosan nem fogunk egykönnyen asztalt kapni.

Tehát hiába vettük az irányt a reptérről rögtön a L'Antica Pizzeria da Michele felé, hiszen annyi ember állt a bejárat százméteres körzetében, hogy még a forgalmat is feltartották. Az első gondolatunk az volt, hogy biztosan a hétvége miatt állnak annyian sorba, hogy sorszámot osztogatnak az ajtóban, de tévedtünk; minden egyes nap, amikor visszatértünk, egy kisebb hadsereg próbált bejutni a helyre. Így történt, hogy végül nem ettünk ott pizzát, ahol Julia Roberts.

A tömeg a L'Antica Pizzeria Da Michele pizzéria előtt Forrás: L'Antica Pizzeria Da Michele Facebook

Noha a L'Antica Pizzeria Da Michele-ben nem tudtuk megkóstolni a kínálatot, máshol azonban igen: a hosszú hétvége egyetlen napja sem telt úgy, hogy ne haraptunk volna bele egy ízletes pizzába.

Ahogy a friss paradicsompüré összekeveredik a lágy sajt és a friss bazsalikom ízével, olyan gasztronómiai magaslatokba emelkedhetünk,

ahová csak az olasz pizza képes repíteni. És még erős fűszerekre sincs hozzá szükség.

Olaszországban még az egyszerű margherita pizza is isteni Forrás: Ludányi Bettina

Ám nem a pizza az egyetlen az országban, amiről érdemes írni. Ha jó kávéra és finom reggelire vágyunk,

térjünk be a Caffè Bistrot Toledóba.

Érkezésünket követő nap mi is beugrottunk egy gyors reggelire: az édes, töltött croissant finom és ropogós volt, a pincérnő arca pedig meglepett, amikor kávé helyett vizet rendeltünk. Egyre csak azt kérdezgette: biztos, nem iszunk cappuccinót? Mi pedig a fejünk ráztuk, és milyen jól tettük! A croissantban a krém ugyanis olyan cukros volt, hogy már evés közben elpusztítottuk a fél palack vizet.

Hozzáteszem, nem az említett süteménnyel volt a baj, hanem a ténnyel, hogy a gyomrunk nem bírta az ott már jól megszokott édes reggelit. Persze megértettem a hölgy döbbenetét is, hiszen rajtunk kívül mindenki más csak azért tért be a Caffè Bistrot Toledóba, hogy megigya a reggeli kávéját.

Egy könnyed reggeli a forgalmas utcán Forrás: Ludányi Bettina

A kései ebédet a Pizza&Baba utcán álló sátrában fogyasztottuk el. A négysajtos pizza, amelyet ott ettem, néha még mindig kísért: kellemesen ropogós és olajos volt, túl finom, hogy igaz legyen.

Míg én a sajtok kényeztetésében merültem el, addig a barátnőm carbonara spagettit rendelt, amellyel kapcsolatban viszont már megoszlott a véleményünk.

Köztudott, hogy az olaszok addig főzik a tésztát, míg al dente nem lesz. Tükörfordításban azt jelenti: fogra való, azaz rágni kell, nincs teljesen megfőve.

Ezt persze már az első falatnál megtapasztaltuk, és egyikőnknek sem volt ellene kifogása. Ám a szósz már más kérdés: abból tényleg hiányzott némi fűszer!

Pizza&Baba: fenséges négysajtos és al dente carbonara Forrás: Ludányi Bettina

A trónfosztott pizza?

A harmadik napunkat a Vezúvon töltöttük: a másfél órás kirándulás úgy kivette az erőnket, hogy azonnal megcéloztunk egy éttermet, miután visszaértünk a vulkánról.

A város Ercolano, a vendéglátóhely a Cafe de Paris, a vágyunk pedig egy tál lasagne volt.

Amikor kihozták elénk az ételt, már akkor tudtuk, hogy ez az adag bizony kevés lesz. És nem csak azért, mert a hamisítatlan olasz lasagnéról volt szó: a tészta kellően meg volt sülve, a paradicsom elképesztően finom volt, az i-re a pontot viszont a rétegek közül kifolyó krémsajt tette fel.

Krémes lasagne Forrás: Ludányi Bettina

Noha tudjuk, hogy nem a méret a lényeg, azért amikor sikerült szóhoz jutnunk a fenséges gasztroélmény után, újra elkértük az étlapot:

a lasagne után még jóízűen megettünk egy margherita pizzát.

Visszaérve Nápolyba eldöntöttük, hogy – csodával határos módon – még van hely a gyomrunkban, úgyhogy itt a desszert és a kávé ideje.

Így kötöttünk ki a Cioccolati e caffénál, ahol mindent lehetett kapni, csak hagyományos kávét nem.

Néhány percen belül azonban már az asztalnál ültünk a járda szélén, és sajttortás fagylaltot ettünk műanyag pohárból, amit igazi narancsdarabokkal készített krém tett még fenségesebbé. A kávé pedig, ami mellett végül letettük a voksunk, ütős volt és nem hétköznapi: espresso, benne csokoládélikőr, a tetején tejszínhab.

A Cioccolati e caffé különlegességei: sajttortás fagylalt és Bailey's likőrös kávé Forrás: Ludányi Bettina

Ám a nap még a kávé és a fagylalt után sem ért véget, és az utunk is folytatódott: meg sem álltunk a város központjában húzódó sétálóutcáig, a Toledóig. A fagyizókba szinte be sem lehetett térni, és így volt ez a bárokkal is. Talán pont emiatt láttunk

olyan férfit, aki a nyakába akasztott tarisznyában vitte a saját borospoharát.

A város egyik leghíresebb cukrászdája a Casa infante. Persze méltán, hiszen a fagylaltok és a desszertek is rendkívül finomak.

Ha édesszájúak hírében állunk, mindenképp kóstoljuk meg az Alambicco Rosso likőröket is. Ám csak óvatosan, hiszen az élénk színű, édes ital elég becsapós: könnyen az ember fejébe száll.

A Mattozzi Pizzériában a szemünk előtt sütötték a pizzát Forrás: Ludányi Bettina

A különleges lasagne és a legfinomabb fagylaltok után a legnagyobb élmény mégis az utolsó esténken ért minket:

a Piazza Caritá tér mellett, a Mattozzi Pizzériában végignézhettük, hogyan készíti el és süti meg a szakács a pizzánkat.

Közvetlenül a bejárat közelében állt a pult, azon sorakoztak a feltétek, valamint a tészta, és a szakács körülbelül öt perc alatt dobta össze a pizzát. Mögötte állt a kemence, amiben vígan ropogott a tűz, és nem kellett még tíz perc se, hogy elkészüljön a rendelés. Ez volt aztán az igazi búcsúvacsora!