Bejárta a világot, aztán megnyitotta Pest egyik legeredetibb kávézóját

Budapest helyenként már-már meseszerű, színes és nagyon menő hely. Az utóbbi 1-2 évtizedben pedig egyre csak emelkedik az ázsiója, egyre inkább egy szerethető, európai várossá alakul. Ez az átalakulás pedig nem másoknak köszönhető, mint a benne élő, nap mint nap itt ténykedő és alkotó embereknek. Egyikük Lenkei Péter, aki a világot bejárva hazatért azért, hogy a családjával megnyissa a belváros egyik legeredetibb kávézóját, a London Coffee Society-t.

1-2 éve lehetett, amikor az első kellemes tavaszi napsugarak annyira fejbe találtak, hogy finoman elgémberedve és elzsibbadva, lötyögős sétákba tudtam csak erőt tenni. Így kóvályogtam valamelyik vasárnap a belvárosban, a hetedik kerületben, azon belül is a kifejezetten temperamentumos Dohány utcában, amikor több kisebb-nagyobb éttermet, bisztrót, miegymást elhagyva megtorpantam egy csöpp kávézó mellett, amelynek a kirakatában szinte csak úgy lógtak a furcsábbnál furcsább szerzetek.

Bár az is igaz, hogy első blikkre az elképesztően agyrezegtető dörömbölde és basszuskavalkád volt az, amire felfigyeltem.

Egy dübörgő kávézó, amely körül elvegyülve szürcsölgetik a világos pörkölést a környék elegáns nyakkendősei, a szakadt London-külvárosi, továbbra is Buffalo-cipőben és mindenféle idióta sneakerekben parádézó bulikalandorai, meg a szomszéd sarki éjjel-nappaliból.

London Coffee Society a Dohány utcában Fotó: Polyák Attila - Origo

Közben meg ugye szól a progresszív-minimál agyhártya-masszázs - kis túlzással egyenesen a Ministry of Sound-ból. Muszáj volt befordulni egy laza flat white-ra – gondolom érthető. A küszöbön még át sem léptem, amikor már kedvesen, tökéletes angol akcentussal rám kiáltotta a

Hello, welcome here, nice to see you!

szöveget valami vagány, laza szemüveges srác, overcut szőkére hidrogénezett, frizurával, hózentrógerrel, csokornyakkendővel és széles mosollyal. Váltottunk pár szót és hamar kiderült, hogy

a szőkére hidrogénezett haj valójában ősz, a srác pedig valójában hamarosan egy ötvenes családapát jelent. Ő Lenkei Péter.

Elsőre észre sem vettem azt, hogy valami ott rögtön megfogott ebben a helyben. Hogy a kis csendes, századelős kávézgatásra még csak távolról sem rímelő, állandó Balaton Sound-veretés, vagy a kávés világversenyen bizonyított, gyönyörű limitált La Marzocco kávégép (mindössze 6 darab készült ebből a világon), a félelmetesen tökéletes, helyben készült sütik, a reggelik vagy a dupla adagokban bombázott specialty kávék voltak, amelyek miatt szerelem lobbant? Nem tudom. Mindenesetre megragadtam ott.

Feltűnt, hogy Péter hol németül, hol spanyolul, angolul vagy olaszul beszélget folyékonyan a vendégeivel.

Aztán lassan kiderült, hogy egy kifejezetten izgalmas girbegörbékkel tűzdelt életút egyik mérföldköve a London Coffee Society. Muszáj volt hát leülnünk beszélgetni.

Lassan két ves a rövid időn belül kultikussá vált hely Fotó: Polyák Attila - Origo

"Vendéglátós család sarja vagyok. Anyám a vidéki csárda stílus, apuka pedig az első osztály képviselője. Annak idején mindketten Galyatetőn, a SZOT-szállóban dolgoztak. Ha a hírek igazak, akkor itt kezdtem el készülni én is úgy '62 körül. 10 év alatt sikerült is összehozni engem" - kezdi Péter a jól megszokott nagy lendülettel és lehengerlő habitussal. Bár már maga viszi a családjával saját vállalkozásként a kávézót, a vállalkozói szellemet nem feltétlenül a szülőktől leste el. Ugyanis mindketten alkalmazottak voltak. Poroszos nevelésű édesanya és egy bohém, nagyszájú édesapa személyisége keveredik Péterben.

Ez segített abban, hogy jól helyt tudjak állni az elegáns éttermek világában, de azért megvolt bennem az a kisördög is, ami kell ehhez a szakmához, ami ad egy kis pluszt az embernek. Ezzel még egy egyszerű tojásrántottát is színessé tehetsz

- magyarázza Péter, akinek eleinte az apja egyengette vendéglátós szárnypróbálgatásait.

A lassan ötvenes éveibe forduló Péter még mindig a fiatalok vehemenciájával uralja a helyet Fotó: Polyák Attila - Origo

Tapasztalatot gyűjthetett olyan helyeken, ahová azok a vendégek jártak, akik miatt nem ritkán megcsörrent az akkoriban még létező piros telefon. "Az az igazság, hogy helyt álltam itt is, nem nagyon kellett a csók, meg a puszi" - teszi hozzá büszkén. A katonaságnál ejtőernyősként töltött időszakot követően ("happy volt minden, jó volt az is"), visszakerült az életbe. A nyolcvanas években még itthoni szállodákban dolgozott: "egyfajta Nyugatot jelentettek a Keletben a nagy szállodák. Ezek voltak azok a helyek, ahol találkozhattál a nagyvilággal, adtak egy kis kultúrát." Bár nagyhírű, neves éttermekben dolgozott, egy idő után úgy érezte, hogy valami másra vágyna. Gondolt egy nagyot és az akkoriban még kifejezetten ritkaságszámba menő hajózásra esett a választása. "Egy óceánjárón töltöttem el két évet, ami teljesen átírta az itthon tanultakat.

Egy soha nem látott kép alakult ki: mindent elsöprő szervíz, valódi törődés a vendégekkel, korábban nem látott nyitottság.

Ez csak az egyik része. De a hajón láttam először minibanánt, meg sorolhatnám még az élményeket." Péter szerint nagy szerencséje volt azzal is, hogy jól beszélte a nyelveket akkor, amikor "a legtöbben még csak dadogtak angolul".

"Az az igazság, hogy helyt álltam" Fotó: Polyák Attila - Origo

A nyelvtanulásban azért segítségére volt a már fiatal korában is buzgó kíváncsisága és nyitottsága. Olaszul például majdhogynem véletlenül tanult meg. Kölyökként összefutott egy olasz családdal a pesti belvárosban. Szimpatikusnak találták a segítőkész és angolul már beszélő kisrácot az olaszok, így megkérték, hogy vezesse körbe őket Budapesten. Pár napig tour guide-ként melléjük szegődött, ők pedig viszonzásul meghívták magukhoz Olaszországba.

Később derült csak ki, hogy a családfő egy olasz kistelepülés polgármestere volt.

Péter kapva kapott a lehetőségen és egy évet csúsztatva az áltános iskolai tanulmányain, kiutazott a friss barátokhoz. Itt aztán a Bianchi márkát megismerve nem csak az olasz nyelvben, de a versenykerékpározásban is elmélyült. A sport a későbbiekben is az élete része maradt: válogatott tollaslabdázóként is megmérettette magát.

Minden helyben készül, a hátul lévő kis konyhában: sütik, szendvicsek, a mennyei kenyér és a világbajnok egész napos reggelik Fotó: Polyák Attila - Origo

Na, de visszatérve a vendéglátáshoz! A hajón eltöltött évek után hazatért, de nem sokáig bírt megmaradni itthon. Azt mondja, hogy nem a pénz miatt támadt fel benne ismét a mehetnék, hiszen "akkoriban szemtelenül jól lehetett keresni. Ugyanakkor ott motoszkált mindig valahol legbelül a gondolat, hogy valami tudást még hozzá kéne tenni az eddigihez. Úgyhogy megindultam!" Ez azt jelentette, hogy pihenésként ott maradt Mexikóban

just for fun.

Aztán jött Florida, ahol újra munkába állt - egy mai napig működő neves étteremben dolgozott. Floridát követte New York, ami azért kemény volt. Egyszerre több állást is bevállalt azért, hogy ki tudja fizetni az albérletét. Előfordult, hogy az egyik helyen zárásig kellett maradnia, onnan pedig pihenő nélkül átrohannia a következő étterembe. Pontosabban kellett volna.

A teste ugyanis megálljt parancsolt és egyszerűen elaludt a New York-i metróban, a Central Stationön.

Pont arra járt az akkori felettese is, aki felébresztette. Miután megtudta, hogy Péter miért aludt el, kijárta azt, hogy az étterem tulaja (aki korábban soha nem látta a fiatal magyar fiút) előleget adjon azért, hogy ki tudja fizetni az albérletét. "Szóval belekóstoltam Amerikába. Nagyon jó volt, szakmailag nagyon bejött. Céltudatosan dolgoztak már akkoriban is az amerikaiak. Olyan komoly rendszerek működtek náluk már akkor is, amelyek itt még csak most kezdenek kiépülni a vendéglátásban. Az életstílusuk viszont nem az én életem. Bár minden fitti volt, de nem tudtam azonosulni a kultúrájukkal."

Természetesen a kávék is Londonból érkeznek - de még a kenyérhez használt kovász is Fotó: Polyák Attila - Origo

Aztán az élet még tovább színesedett: dolgozott német felségjelű folyami hajón, ausztriai síparadicsomban, majd Londonban. Sok helyen megfordult, általában mindenhol legalább fél évet töltött el.

Talán ezért is lettem ilyen színes egyéniség, mert nagyon sok helyről szívtam magamba nagyon sok mindent. A vendéglátás világában nagyon fontos, hogy ismerd ezt a rengeteg féle vendéget. Eszik-e gyümölcsöt, húst, akármit, hogyan szereti a tojást és így tovább.

Ahogyan fogalmazott, ez egy nagyon világfi, gyors élet volt, de előbb-utóbb el kellett jönnie a pillanatnak, amikor meg kellett állni. Ez a megtorpanás egybecsengett a gyermekkorban kapott nagyapai intelemmel is. A tekintélyes, komoly értékek mentén élt nagyapa a halálos ágyához hívatta az akkor még kisgyermek Pétert, akitől két dolgot kért:

egész életében törekedjen arra, hogy a nála okosabb emberek társaságát keresse, illetve negyvenéves korában gyökeresen változtasson az addigi életén.

Péternél ez valamivel hamarabb jött el. "12 évvel ezelőtt először gondoltam arra, hogy szeretnék egy gyereket. Ezzel egyidőben pedig vissza is kell venni, meg kell állni egy kicsit."

A London Coffee Society - és a kávézó mögött lévő lelkes családi csapat, Márk, Tünde és Péter Fotó: Polyák Attila - Origo

Gyorsan hozzáteszi persze azt is, hogy nem változott meg: "bárki láthatja, hogy most is megyek előre, most is a house zenékre dobálom magam keményen, pedig azért már elnézek az 50 felé, család, gyerek minden van." Sőt, olyannyira van, hogy történetesen a mostani párjával és az ő gyerekével viszik a kis kávézót. Valódi családi vállalkozás ez - a szó minden értelmében. "A feleségem - aki itt csöppent a vendéglátásba - viszi a konyhát kompletten. A vérét áldozza ezért úgy, hogy mellette még egy picit gyereket is nevelünk. Márk, a feleségem első házasságából származó fia pedig itt van velem elöl. Egyébként őt szerettük volna elindítani valamerre, azért csináltuk ezt a helyet" - mondja Péter. 20 éves volt Márk, amikor komolyan elgondolkodtak azon, hogy milyen irányban kellene elindítani a srácot. Péter magával vitte a legutolsó munkahelyére, egy étterembe, ahol mindenbe belekóstolhatott - dolgozott fagylaltosként, de volt törölgetőfiú is. A szülők unszolására Londonba ment dolgozni azért, hogy tapasztalatot gyűjtsön és világot lásson. Ott aztán Márk beleszeretett a barista-életbe.

Gyakorlatilag a gyerekre építettük az üzletet, én magam nem gondolkodtam ilyesmiben, jól elvoltam a vezető állásaimmal. Végül úgy alakult, hogy letettem a lantot és ma már mindannyian a kávézót csináljuk

- mondja Péter, hozzátéve büszkén, hogy ők dupla shot-okban adják a kávét - "Amszterdamban már 20 éve ezt isszák az emberek".

"Most is megyek előre, most is a house zenékre dobálom magam keményen, pedig azért már elnézek az 50 felé" Fotó: Polyák Attila - Origo

A kávézó egyébként nem csak Márk barista-őrülete miatt nyitott meg. "Azért is jó ez, mert úgy gondolom, hogyha valamilyen oknál fogva egyedül maradnék, akkor a 27 évnyi rutinommal - kis túlzással - valamennyire még magam is ellavíroznék vele. Félreértés ne essék: ez itt egy hármasfogat, mindenki beleteszi magát. Kicsit én fogom a gyeplőt, ez nem titok.

A lényeget együtt jelentjük ebben a kis gépezetben, mi adjuk hozzá a plusz emberi értéket, hiszen a vendéglátás az egy kommunikatív, élő emberes dolog

- magyarázza Péter. Hogy ez mennyire igaz, hamar kiderülhet még egy felszínes szemlélődő számára is. Péter és Márk szinte uralják a helyet, ketten olyanok, mint valami kis kamaraszínház. Dübörög a féktelen elektronika a hangfalakból ("odabent is szól a vibe"), ők pedig egymás után szórják a jobbnál-jobb dumákat, mindenkihez van egy jó szavuk (a világ több nyelvén), incselkednek, nagyokat röhögnek. Egyszerűen látszik, hogy élvezik az egészet.

Visszatérve a kávézó sztorijára! Márk beleszeretett a kávék világába, adott volt tehát az irány. "Mentünk volna ki Londonba" - idézi fel Péter a kezdeteket - ", de a fiatalúr haza akart jönni és itt megfordult a rendszer. Próbáltuk meggyőzni arról, hogy inkább mi menjünk és ott csináljunk valamit, de nem ment. Ha pedig már így alakult, akkor úgy gondoltuk, hogy inkább mi hozzuk át Londont ide.

És hát az a helyzet, hogy ez borzasztóan bejött

- ennél a pontnál a beszélgetés hevében előkerül egy üveg pezsgő is. Nagyot pukkan, szaladnak a buborékok, habzik az élet. Péternek amúgy is fixa ideája, hogy a délutáni egy-egy pohár pezsgő kultúráját a magyarok köreiben is meg kellene honosítani. Bevallom: szerethető ötlet, nem nehéz belátni. Pohárral a kézben megyünk tovább a történetben.

"Odabent is szól a vibe" Fotó: Polyák Attila - Origo

"Van ez a specialty kávézó vonal, amelyen mi is elindultunk. Ezek a kávézók - legnagyobb tisztelettel mondom ezt - nagyjából egy kaptafára épülnek: fehér falak, zöld növényzet, csendes kis zene. Mi azonban valami egészen mást akartunk megmutatni. Konkrétan Kelet-Londont, az ottani Józsefvárost, Hackney-negyedet, ahol Márk is dolgozott. Így jött az ötlet és ezért írtuk ki azt is, hogy I was born in Hackney. Jó kis geg ez nekünk." És tényleg. Ha körbenéz az ember, akkor pillanatok alatt ráharaphat a londoni melósok világára, a valódi ködös albioni feeling-re, viszi magával az indusztriál steam-punk életérzés.

Az első, ami feltűnik az a vibe, a zene. Ez kicsit az elmúlt és elfojtott múltam. Az, hogy már nem tombolok többé a Sao Paolo-i diszkókban és amszterdami bulikban. Viszont ki akartam élni ezt, ha úgy tetszik hozzá akartam tenni a helyhez. Azt szerettem volna, hogy itt élet legyen, nyüzsgés, vidámság, jó kisugárzás. Imádom azt, amikor a hetvenéves manchesteri néni itt ül és a botjával vereti az ütemet John Digweed-re az asztalon, mert imádja

- magyarázza csillogó szemekkel. Nem csak a saját kétkezi munkájukkal kialakított belső dizájn, de a kínálat is Londonra utal. Így a pezsgő és a pálinka is, amelyek valóban ritkák a magyar specialty kávézókban. "Kint azonban ez abszolút megszokott, a kulturált fogyasztáshoz hozzátartozik a pezsgő is. A mértéket persze ismerni kell. Tudom, hogy miről beszélek, hiszen én húsz évig nyilvánvalóan nem tudtam" - mondja, de már mutat is a házi süteményekre, amelyek szinte kivétel nélkül csak itt lelhetők fel. Legalábbis van bennük némi csavar.

"A mértéket persze ismerni kell. Tudom, hogy miről beszélek, hiszen én húsz évig nyilvánvalóan nem tudtam" Fotó: Polyák Attila - Origo

És, hogy jó-e itthon lenni a nagy világfi élet után? "Én mindig jól éreztem magam itthon, szeretem ezt az országot. Én mindig megéltem a nagyvilágot itt is. Apai részről német-dán, anyai részről magyar-nyírségi, talán pici ukrán vonal is keveredik bennem. Kicsi nyugat, kicsi kelet. Olyan színes keverék vagyok én, hogy mindenhol megtalálom a helyem, így idehaza is. Az életem során meg ehhez jött az a sok minden, amit a külföldiektől tanulhattam.

A szlovéntól kezdve a dél-afrikai fickóig mindenki sokat adott hozzám: igyekezetet, alázatot, tiszteletet.

Nyilván komoly helyeken dolgoztunk együtt. Nem a manchester-i rögbi pub-ról beszélek, ahol reggel bedobják a hordót a pultba a kopaszok. Sok színes, külföldi arc adta össze azokat a helyeket, ahol dolgoztam és így az én világlátásomat is".

Péter nagyvilági személyisége aztán nagyvilágivá varázsolta a Dohány utcában lévő csöpp kis kávézót is. Szinte csak külföldieket látni a London Coffee Society-ben. "Azt hittem, hogyha elhozzuk ide Londont, akkor arra a magyarok majd ráharapnak, hiszen mégis csak egy menő hely a brit főváros, van egy komoly ázsiója. Azt kell mondanom, hogy egy év után elkezdtek megjelenni itt a magyarok, a külföldiek azonban az első pillanattól kezdve szinte ömlenek. Rengeteg az angol, ami számomra azért kérdés, mert én például bárhol jártam a világon, soha sehol nem kerestem a magyaros rántotthúst, vagy a sztrapacskát."

"A külföldiek azonban az első pillanattól kezdve szinte ömlenek" Fotó: Polyák Attila - Origo

Hogy miért lehet az, hogy még mindig nem igazán fedezték fel maguknak a magyarok a helyet? "Erre csak tippjeim vannak. Bár elég sokat változott ez a környék az elmúlt években, fiatalabb koromban ezt itt finoman csak dzsumbujnak hívták. Az anyám az EMKE-ben dolgozott itt a sarkon és volt olyan, hogy ide kellett beszaladnom hozzá a lakáskulcsomért. Gyerekként halálfélelmem volt. A Blaha aluljárón átjönni '82-ben az egy Survivor show-nál is sokkal keményebb menet volt. Szerencsére azok az idők elmúltak, de talán sokakban még élénken él. Hangoskodás persze most is van, de a külföldiek hada már egészen más. A lényeg, hogy azért jönnek hozzánk bőven. Én pedig ugyanolyan szeretettel és tisztelettel fogadok mindenkit."

Egyvalami miatt különösen fájlalja Péter, hogy lassan szoknak ide a magyarok: ez pedig a törzsvendégek egyelőre alacsony száma.

Bár azt elismeri, hogy az utóbbi évtizedekben már a törzsvendég fogalma is jelentősen átalakult, ám "amikor én még pincérfiúka voltam, akkor abba az étterembe minden pénteken betért ugyanaz az író, minden csütörtökön este pedig jött ugyanaz a futballválogatott edző a feleségével - délután meg a szeretőjével. Voltak valódi törzsvendégek, de olyanok, akik akár követték is a felszolgálókat, vendéglősöket helyről-helyre."

"Ugyanolyan szeretettel és tisztelettel fogadok mindenkit" Fotó: Polyák Attila - Origo

Ahogyan hallgattam Pétert és a történeteit, láttam sürögni-forogni a vendégek között, meg persze hallgattam a dübörgő zenét, csak felmerült bennem az, hogy nem hiányzik-e a régi élete. Ám erre a felvetésemre, pontosabban kérdésemre nagyon gyorsan rávágta, hogy nem. "Nagyon erős vagyok fejben, sok szituációban össze tudtam már rakni magam, kijöttem rossz dolgokból. Szerintem anyám poroszos neveléséből fakad, hogy amit eldöntöttem, azt csináltam is keményen.

Előfordul néha, hogy felszínre tör a múlt, de én azt tudom kezelni. Jó emlékek, jó dolgok voltak azok, örömmel gondolok rájuk. De engem a régi élmények úgy feltöltöttek 10-20 évekkel ezelőtt, hogy még ma is vígan élnek bennem.

Voltak csibészségek, nyilván. De sok mindent megtanultam az életem során attól a sok fantasztikus embertől, akikkel dolgoztam. Egy idős portugál felszolgáló például belém nevelte a valódi türelmet. Azóta még véletlenül sem rágódom már értelmetlen dolgokon."